Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 24. szám
Én nem vallom, hogy a siker igazol. Azt sem hiszem, hogy a siker helyes itéletű. De azt már kénytelen vagyok koncedálni a sikerről, hogy olyan, mint az elemi erők, mint a fizikai tények. Nem számolni vele oktalan és meddő, vagy legalábbis túl nehéz dolog. Mert a sikertelenség a kedves, szép halott, míg a siker a csúf, vagy utálatos, vagy alantos, de élő tény.
Ez jut eszembe most, mikor itten barátaim buzdítására örömteljes szerénytelenséggel a saját regényalakommal akarok foglalkozni, Kakuk Marcival, ezzel a csirkefogóval, akinek révén még eddig legjobban elkényeztetett a siker. Persze, hogy költői kiszólással éljek.
Én magam, meg kell mondanom, hogy nem tartom sem jobbnak, sem rosszabbnak e Kakuk Marci-históriákat más műveimnél. Sőt bizonyos értelemben vannak lesujtó vélekedéseim is róla, amazokhoz viszonyítva.
Hogy csak a legfontosabbat említsem. Például gyáva árulásnak tartom, hogy ennek a csirkefogó Kakuk Marcinak az előadásán át, voltaképpen elég elviselhetően derűsnek ábrázolom a különben (demilyen!) kegyetlen és undorító ínséget.
Persze ettől még lehet kitünő irodalom ez a Kakuk Marci történetsorozat. De minek vitázzam? Hiszen a szigorúszemű értékelésnél van egy sokkal erősebb hang, a szeretetnek, vagy akár tetszésnek szava. Ez a szózat pedig, okvetlen, minden mást félretolóan jelentkezik bennem is, mikor erről a csalafinta Kakuk Marciról van szó.
És éppígy kell tapasztalnom ezt ezzel a csirkefogóval szemben az irodalom berkein kívül eső helyekről. Hallottam áradozó beszédet erről a Kakuk Marciról már filléres újság legselejtesebb olvasóközönsége köréből is. Asztalossegéd, lakatosmester, rövidárukereskedő és más ilyen romlatlan szívű és elméjű ember nyilatkozott úgy előttem, hogy kedvelt írójává tett neki engemet a Kakuk Marcim. Sőt egy kifutó ember is nagy tetszéssel beszélt róla nekem.
Gondolom nem szégyen, ha ekkora erkölcsi nyomás győz rajtam, hiszen az ellenpárton csak én magam vagyok, az író, és az írókról általános vélemény, hogy nem tudnak helyesen ítélkezni műveikről. Na és még tán a kiadók állnak a pártomon, mint akik szintén szájukat pittyeztetik a Kakuk Marci nagyságára. Dehát kiadóinkról méginkább tudvalévő, hogy elefántcsonttoronyban élnek az irodalmi sikerek inváziója elől.
Még csak annyit bevezetésképpen, hogy majd aztán a befejezésben szűröm le Kakuk Marci nagysága teljes elismerésével szemben való megadásom összes eredményeit,... és most jöhet a komoly analízis!
*
Mikor különböző érdeklődésekre meginterjuvoltam magamban a szerzőt, hogy: tulajdonképpen honnan is vettem ezt a Kakuk Marci regényhősömet? hát egész őszinte zavarba kerültem.
Nem találtam seholsem meg ennek a figurának csak megközelítőleg is hű modelljét emlékeim és élményeim közt.
Abban persze aggályom sem támadt, hogy merre induljak el a Kakuk Marci keresésére?
Hiszen az a környezet, amelyben ez a csirkefogó mozog, gyermekkori emlékeim helye, az biztos. A folyóparti csibésztanyák a kisvárosban, pálinkás butikok, a torony, a temető, a kisváros környéki falvak, erdők, satöbbi satöbbi... Csakis itt voltam olyan közvetlen közeli érintkezésben affajta néppel, amilyen Kakuk Marci körül mozog, hogy úgy ismerhettem életüket, akár a magamét.
De mondom, bárhol és bárhogyan kerestem itten ebben a világban olyan figurát, mint amilyennek ezt a Kakuk Marcit rajzoltam meg, nem találtam csak egy kevéssé is hozzáillő modellt.
Jól tudtam pedig, hogy nekem nem módszerem a vakmerő kiagyalás. A képzeletem nagyon is a realitásba ragad. Hát csodálkoztam rajta, hogy úgy teremtek meg egy embert, hogy nem tudom urát adni magamnak sem, hogy hol csíptem föl?
Végre mégis már majdnem belenyugodtam, hogy mint az irodalom óriásai közül talán az igazi legnagyobbak, én is az ujjamból szoptam egy igazi nagy regényalakot és tán ezért is van vele ehhez illő sikerem.
Támogatott ebben a vélekedésemben az is, hogy személyes ismerőseim majdnem egyöntetűleg ragaszkodtak és ragaszkodnak ahhoz, hogy én hasonlítok szerény személyemben legjobban Kakuk Marci regényhősömhöz. Szóval önmagamról mintáztam őt meg. Ami ugyan nem egyértelmű azzal, ahogy a szellemóriások teremtenek a légből jellemeket, de bele lehet valahogy magyarázni ilyesfélét is a dologba, hogyhát ami önmagamról van, az önmagamból is van...
Most aztán mégiscsak számot kell vetnem újra azzal, hogy személyileg és nyilvánosan kijátszom-e magam afféle önmagából teremtő szellemóriásnak? Vagy pedig...
Nohát mit: vagy pedig? Vagy pedig hasalok egy előadást egy regényalakról, úgy, mintha az a valóságban élt volna és ezzel végérvényesen a kedves, szerény, őszinte egyéniség látszatát szerzem meg magam számára.
Ezen két alternatíva közötti tépődésben jöttem rá egy harmadik esetre és azt választottam. Az igazságra jöttem rá!
Módszerem ebben nem is a mai idők legnagyobb szellemi vívmánya, a psychoanalisis volt, hanem a régi jó induktív módszer.
Kívülről indultam befelé. Megkerestem emlékeim között, hogy ki az, akire legjobban ráillik az a külső és modor, amilyennek Kakuk Marcit ábrázoltam? Megdöbbentem a fölfedezésen.
A Kakuk Marci figurája teljes pontossággal egy ifjan, tragikusan elhalt festőművész barátomra illett rá.
Maticska Jenőnek hívták ezt a fiatalon, tüdőbajban elpusztult festőt, a nagybányai iskolából.
Ő volt olyan rókaképű, gyöngederekú legény. Bandzsított kissé, a fejét közel szerette dugni annak arcához, akihez beszélt és főleg sohasem nevetett hangosan, a legmulatságosabb dolgokon sem. Legföllebb valami idétlen vigyor futott át a vonásain. Ilyen gondolom a Kakuk M. exterőrje!
Dehát azért nem tudtam fölfedezni sokáig Kakuk Marcinak ezt a modelljét magam sem magamnak, mert egy egészen más emberi társaság közzé helyeztem öt, mint ahol a valóságban érintkeztem vele.
Azazhogy helyesebben szólva Maticska Jenővel is megfordultam kisfiú koromban abban a világban, amiben Kakuk Marci él, vagyis a kisváros gyülevész népe közt. De aztán olyan egészen más viszonylatok közt és környezetben érintkeztem vele, mint fiatal festővel, én hasonlóképpen mint a festőművészet pretendense, hogy igazán elfödhette előlem az új viszonylat a régit. Tehát mikor a Kakuk Marci külsejével rendelkező figura után kutattam régi, kedves csavargó puszipajtásaim között, persze, hogy nem jelentkezett megfelelő alak nekem.
Nem akarom azonban itten most tovább szövögetni ezeket a Kakuk Marci külső alakjával való vonatkozásokat.
Mert hiszen biztos, hogy egy ember külső alakján, sőt modorbeli jellegzetességein túl, mégiscsak nagyobb és érdekesebb jelentőségű lelkiségének a kérdése.
Maticska Jenőben pedig nem tudtam fölfedezni a Kakuk Marci mentalitását is.
Maticska Jenő bár elmés, okos fő volt és a filozófusok lelke lakott benne, de semmiképpen nem volt az a bizonyos Kakuk Marci fajta naturmensch. Maticska Jenő autodidakta volt, az igaz; de szellemiségét nagyon is afféle teoretikus, könyvszagú életszemlélet uralta.
Azonkívül Maticska Jenőt igazán nem sok kapcsolatba tudtam hozni a Kakuk Marci legfőbb jellemvonásával, a donzsuánkodással. Ha voltak is Maticska Jenővel közös kalandjaink Eros istennek útjain, azt igazán nem foghattam rá, hogy női kegyek őt különösebben elkényeztették volna.
Kár szaporítanom a szót már.
Ugyanazon a nyomon, amin Kakuk Marcinak az exteriőrjét megleltem, megleltem az interiőrjének élő képviselőjét is, egy másik egyénben. Az illető szintén gyerekkori és ifjúkori pajtásom.
Azt akartam hirtelenében jelzőképpen mondani róla itten, hogy: ez a kis Casanova.
De miután latra vetettem ezt az ironikus megjelölést, úgy rémlett nekem és úgy rémlik, hogy ez az én barátom alighanem méltóbb konkurrense a klasszikus szoknyavadásznak, semmint ironizálni lehessen róla.
Szívesen állom a nagyotmondókat sujtó nevetségességet, ha nem tudnám állításomat igazolni.
*
A barátom neve nem fontos, nem is illenék fölfednem kilétét. Nem őmaga miatt, merthogy ma, tudtommal gazdag, tekintélyes nyárspolgár és több nagy gyermek apja. Nem!
Hanem azok miatt a hölgyek miatt kell okvetlen nagyon diszkrétnek és óvatosnak lennem, akiket kényes kapcsolatba hozhatok a barátommal. Élnek talán mindannyian és bizonyára közülök nem egy tisztes családanya.
Hát kezdjem a retorika szabályai szerint a bizonyítandó tétel fölállításán.
A Casanováskodásról van szó, vagyis a női nem illegitim, tömeges elcsábításáról. Hát ennek kétségkívül megvannak előttünk a csábító részéről a pontos kritériumai.
Azt hiszem, sajnos, az első az anyagi ellenszolgáltatás bősége. És csak aztán a testi és lelki kiválóságok, vagy hát a két dolog keveréke.
Mindenesetre annak mennél hangsúlyozottabb tudata a csábítandó alany számára, hogy vétkével minél teljesebb védelemben részesül aztán.
Áll ez a nagy szoknyavadász királyoktól lefelé, bankárokon és hőstenorokon át a kültelki, vagy falusi kocsmahős és börtöntöltelék amorozókig.
A szoknyavadász vagy sokpénzű egyén, vagy testi, vagy szellemi kiválósággal brillirozik, vagy mind a hárommal.
Maradhatunk a szoknyakifordítás klasszikus nagyságánál, Casanova lovagnál. Hatalmas, szép férfipéldány volt, nemde? Bátor volt, vakmerő, ügyes volt, kitünő vívó. Elmés volt és művelt, príma szinész volt, minden kényes helyzetből kivágta magát, nemde? Amellett legtöbbször nagy pénzekkel is rendelkezett. Így van?
Hát ha ezekután azt jelentem itt ki, hogy így könnyű volt neki annyi nőt elcsábítani,... akkor bizonyára ezt azért merem, mert van bokros érdemeivel szembehelyezni való esetem. És így van!
Én tudok egy embert, aki sem különösebb testi kiválóságokkal nem rendelkezett, sem lelkiekkel. Gyáva, poltrohon, fecsegő fráter volt. Szegény volt.
És mindennek ellenére hihetetlen sikerei voltak a legbájosabb, legnagyszerűbb nőknél. Minden rendű és rangú nőknél.
A vaktában való bizonykodás helyett, azt hiszem, teljes diszkréció mellett sorolhatok föl kalandjai közül néhányat, amiről tudomásom van.
Egy elég jónevű tudós legkisebbik lánya. Egy édes, művelt teremtés. Valóságos szépség. Fekete haja és egészen zöld árnyalatú kék szeme. Karcsú, finom. Egy herceg sem röstelhette volna őt az oltárhoz vezetni.
És engem, egy este, hazamenet, ez a barátom, odavezetett a professzor úr házának az ablaka alá, hogy lássam, hogyan mászik be rajta és fogadja őt és segít neki a fölkapaszkodásnál két édes kar.
Többször olvastam már, hogy nagyműveltségű nők ritkán ereszkednek le vonzalmukkal tökfilkókhoz.
De hiszen ennek a barátomnak a butaságát mindennel szemben, ami a műveltséget jelenti, irodalom, művészet, bölcsészet,... ennek a barátomnak a butaságát csak csillagtávokban lehetett volna nagyságban kifejezni.
És mégis elragadó teremtések, akiknek a lelkét a Múzsák dajkálták gazdaggá a Széppel, hidegek és únottak maradtak hozzájukillő derék, jellemes, művelt férfiakkal szemben; míg azt nem únták elhallgatni, amit ez a barátom, ez a tökfejű állat arról beszélt nekik, hogy jól áll a gallérjuk csipkével és a hegyesorrú cipő jött divatba stb. ... Hogy ne is szóljak bensőbb természetű mondanivalókról, hízelgésről, vallomásról, mittudom én!
Még két hódításáról tudok ilyenféléről. Sőt háromról. Lány volt mind a három. És mind a három jobb társadalmi osztályu, kitünő nevelésű, szigorú és födhetetlen környezet virága.
Talán csak egy volt közülök mérsékelten csinos. A másik kettő, egy szőke és egy fekete szintén valóságos szépség volt.
De mit mondjak? Még csak az elemi védelmet sem érhették el ezek a kedves teremtések ettől a frátertől, azért, hogy mint a dinnye a próbakésnek, úgy borúltak oda neki... vagyishogy legalább a száját befogja a dologról. Dehogy! Még elő is idézte, hogy kiderüljön áldozatai bukása, hogy dicsekedhessék vele.
Soha életemben nem fogom azt megérteni, hogyan lehet az, hogy ennek az embernek csupa huncut vígjáték kavargott a nyomában és nem sötét tragédia.
Nem! Sem őt, sem készséges áldozatait nem érte sohasem lakolás, mint ahogy más rendes ember körül rögtön botrány és mittudommi támad. Volt egy esete, egy színésznővel, aki annyira veszkődött érte, hogy valósággal a barátom árulta ki másnak is a nőt, csak pusztán annak fejében, hogy ő is szeretője maradt. Ez a nő ékszerekkel ajándékozta meg és maga a nő torkolta le dühösen azt a kollégáját, aki lovagias védelemben akarta részesíteni őt csirkefogó barátommal szemben és lármát csapott az üzelmei miatt.
Tudok több professzionátus szerelmi papnőről, akik ennek a fickónak nemcsak ingyen szolgáltak csókjaikkal, de ők honorálták neki azokat. És hogy más mindenféle-fajta nőt mekkora tömegben fogyasztott el ez az ember, csak úgy mint ahogy egy cigarettát szítt el és sokszor feliben-harmadában eldobta... hát erre csak azt mondhatom, hogy a szerelmi asztala maradékaiból egy csomó Lázárt jóllakatott mindig.
De itt talán el is érkeztem ahhoz a ponthoz, amikor az igazság elve szerint az eddigi, csupa kedvezőtlen, megutáltató színfolt után föl kell kennem ennek az embernek a jellemképére azokat a színeket is, amik kedvezőbbek és talán magyarázatát is adják fönt vázolt sikereinek.
*
Nem volt a kemény legények fajtájából való, az biztos, sem pedig a jellemszilárdakéból. Gyáva volt és ami súlyosabb, a gyávaságot nem is röstelte. Torzsalkodás elől rögtön megszaladt.
De az a fajta bátorság volt a sajátja, amit körülbelül élelmességnek hívnak. Megérezte az igazi veszélyt és kikerülte. De csupán a látszat szerint veszélyes helyzetekben, senkinek sem adott maga előtt előnyt a bátorságban.
Egyáltalán a realitással szemben olyan érzéke volt, mint a földrengéssel a szeizmografnak és főleg tüstént az elérendő cél szerint reagált egyénisége a dolgokkal szemben.
Vidámság és bízás és csupa optimizmus volt az egész ember. És olyan módon volt eszes, hogy azt nehéz megérzékeltetnem: hogyan?
Mondok egy konkrét példát. Egyszer a női frigiditásról volt szó.
Általában a frigiditásról is, de különösen arról a válfajáról, amely nőket képtelenné tesz arra, hogy örömet leljenek a szerelemben, akkor is, ha különben élik a játékait.
Ez a fickó, a barátom, öt egyszerű bővített mondattal megmagyarázta nekem a kérdést sőt rögtön egy módszert is tudott, saját tapasztalatból a dolog legsúlyosabb eseteinek eliminálására.
Sajnos, a jóízlés határait áthágnám, hogy itt pertraktáljam a dolgot. De az biztos, hogy népszerű és nemnépszerű orvosi munkákban sem olvastam a fönti kérdés frappánsabb megértetését és a kezelését észszerűbben és egyszerűbben megoldva, mint ahogy ennek a fráternek a fogalmazásában maradt meg emlékemben.
Ez az ember, azt mondhatnám, a nyilvánvalóság titkát és a titkok nyilvánvalóságát éreztette meg az élet dolgaiban, de mindig csak valami közvetlen akció irányában. A szellem kincsei máskülönben nem hogy nem érdekelték úgy önmagukért, de csak ámulat és megvetés felelt rájok ebben az emberben.
*
Hát ez a barátom, ez az ember, a jóllefektetett teóriák ez az élő kontrasztja, adta nekem a Kakuk Marci lelkiségéhez a modellt.
Hogy kíméletlen voltam itt jellemrajzában? Arra azt mondhatom: az ember nyugodtabban üt azokon, akiket szeret. Soha senki nem gondol erre a gazfickóra nagyobb szeretettel nálam. Hiszen tisztában vagyok vele, hogy egész komoly hálával tartozom a sorsnak, hogy az okos, művelt, jól fésült pajtások mellett akadt ilyen is. Mert ettől én tanultam mégis, az okos, művelt gyerek.
És most miben maradjunk a befejezéssel?
*
Hat évvel ezelőtt, vagy még azelőtt olvastam Nansen sarkutazó könyvét az eszkimókról.
Akkor nekidültem egy világraszóló bölcsészeti munkának, amelyben a fehér emberi kultúra gyászos kilátástalanságát ecseteltem volna és szerény útmutatásokkal szolgáltam volna jobb célok felé.
Természetesen a bicskám beletört ebbe a negyven kötettel fenyegető műbe.
De tépődéseim közben, amikor a pedagógiával foglalkoztam, vagyis hogyhát in praxi milyennek kellene kinevelni a reális világban jól mozogható emberi ideált... hát arra a megdöbbentő tényre jöttem rá, hogy a legalkalmasabb alany erre a célra körülbelül az az emberfajta volna, amit magyarul csirkefogónak nevezünk.
Mert hiszen a tragikus hős, a nagy jellem vértengert kavar maga körül, a szentet, az aszkétát magát sütik meg embertársai, a polgári poltrohonság könnyel vegyes vérözönnel jár szintén, még az ölbetett kezű, mosolygó jóság is csak kárhozatot zúdít az emberi közösségre... Egyetlen emberpéldány az, ami sikerült még eddig úgy, hogy nem mutat semminemű veszedelmet az uralma és ez az a nem jó és nem rossz felemás egyén, aki vígan túlteszi magát a morális gátak ostobábbján, de nem döntögeti le a legnagyobbakat.
Hát hogyan hívják az ilyenfajta egyént? Megmondtam, a csirkefogó név illik rá legjobban.
Nos, ha már ezt a Kakuk Marcit annyira protezsálják kritikusaim, barátaim és kis számú, de nagyérdemű olvasóközönségem, hát íme én is megtettem mellette a magamét, amikor egy eljövendő jobb világnézlet öregapjává avattam őt.