Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 24. szám

SCHÖPFLIN ALADÁR: ARANY JÁNOS ÁRNYÉKA

A Budapesti Szemlében nemrég felháborodott hangú cikket olvastam egy egyetemi tanár tollából az Arany János ellenzéke című disszertációról, melyet nyilván doktori értekezésként a pécsi egyetem magyar intézetében Sós Margit dolgozott ki és tett közzé. Ez a felháborodott hang semmikép sem jogosult. A füzet arról a ma már kétségkívül furcsának tetsző kritikai mozgalomról szól, mely főként a hetvenes években Arany Jánossal és körével szemben zajlott, egy új irodalmi irány jelszavai alatt s Aranyt és műveit élesen bírálta, körének írótagjai, kivált Gyulai Pál ellen keserű, bár meglehetősen egyoldalú polémiát folytatott. Mint kritikai mozgalomnak nem sok érvénye volt, Arany János homlokáról nem sikerült egyetlen babérlevelet sem letépnie, mert kritikus propagálói gyenge legények voltak, ítéletüknek nem adott súlyt sem elegendő mély lelki és esztétikai műveltség, sem kritikai elfogulatlanság, de a mozgalom maga megérdemli a figyelmet, mert benne volt a magja annak a fejlődésnek, amely felé irodalmunk a későbbi évtizedek alatt haladt, egy olyan irodalmi irányváltozásnak, amely a mi időnkben, szemünk láttára, birtokba vette az egész irodalmat. Nem tudom elképzelni, mért volna káros vagy elítélendő egy ilyen mozgalommal foglalkozni a kutatónak, akinek számára nem lehet tilos területeket elkeríteni, mert az a feladata, hogy figyelmesen és tárgyilagosan vizsgáljon meg minden jelenséget, amely az irodalom körébe tartozik s az irodalom alakulásában része van. Nem hiszem, hogy Sós Margit vétett volna az Arany Jánosnak tartozó kegyelet ellen, mikor sorraveszi azokat a kritikákat, melyeket a költő ellen írtak valaha s ismerteti annak az írói csoportnak a nézeteit és jelszavait. amely egykor szemben állott vele. Nem véthetett a tudományos diszkréció ellen sem, mert a tudomány nem ismer diszkréciót. amely tiltaná bizonyos területek feltárását. Arany nem volt Schlemihl Péter. Volt neki árnyéka és semmiféle jogosultsága nincs az olyan nézetnek, hogy ezt az árnyékot nem szabad észrevenni.

Akik a kilencvenes években már éltek és figyelhették az irodalmi életet, azok még nagyrészt személyükben ismerhették Arany ellenzékének főbb tagjait. Vajda János még sétált kemény lépésekkel a Dunaparton, szívében gyógyíthatatlan sértődöttséggel. Tolnai Lajos az egyik reáliskolában tanított és ponyvaregényeket írt. Bodnár Zsigmond akkor csinálta sokat vitatott hullámelméletét, Szana Tamás műkiállításokat bírált, Palágyi Menyhért Madáchot kutatta és filozófiai elméleteken törte fejét. Utolsó említésre méltó tagja ennek az irodalmi csoportnak, Palágyi Lajos, nemrég halt meg s haláláig ellenzéke maradt, nem annyira Aranynak, mint inkább az Arany-iskolának. A vita is élt még, Gyulai Pál felszólalásai még mindig lármás visszhangot vertek fel a sajtóban, bár Arany nagysága már annyira magától értetődőnek tünt fel, hogy többé nem bolygatta senki. A fegyverhordozók folytatták a harcot a fegyverhordozók ellen.

Java idejében is a fegyverhordozók harca volt. Vajda János a maga személyében nyilvánosan nem vett részt beenne, legfeljebb kávéházi társaságában hűtögette feketekávé mellett indulatait s írásaiban mindössze egy-két célzással próbált csípni Aranyon. Alulmaradt riválisnak érezte magát, egyenrangú költőnek, akivel méltánytalanság esett. Haragos szívet folyton emésztette az emberileg érthető irígység. Aranynak jutott minden dicsőség, népszerűség, tekintély, anyagi ellátottság, közéleti dísz. Neki nem jutott semmi. Még könyveit is csak nagy üggyel-bajjal tudta kiadni, az olvasóközönség hideg maradt iránta. Keserves szegénységben élt. Hívei, többnyire hozzá hasonlóan tekintély nélküli szegény emberek, nagy költőkép ünnepelték, de abból a magasságból, ahol Arany élt, nem hangzott feléje egyetlen elismerő szó, sőt Gyulai Pál megsemmisítő kritikákat írt róla. A Kisfaludy-társaságba megválasztották, de mi volt ez a sértődött szívnek és soha nem érvényesült becsvágynak? Aranynak, akinek költői nagyságát lehetetlen volt nem éreznie, egy jó szava boldoggá tehette volna hosszú időre, de ez a szó nem hangzott el. Az érzékeny, tartózkodó Arany nyilván nem merte azt a szót kimondani, pedig biztosra lehet venni, hogy talált volna dícsérnivalót Vajdában, felismerte hibáiban is nagy tehetségét, hiszen nemcsak költő volt, hanem kitűnő ítéletű műértő is és nem volt annyira elfogult a saját esztétikai nézeteiben, mint Gyulai. A két költő túlságos messze élt egymástól. De Arany bizonyára tudta, miket beszél róla Vajda a kávéházban és egyebütt. Voltak, akik gondoskodtak róla, hogy megtudja.

Ahogy az lenni szokott, a költők még csak meg tudtak volna férni valahogy. A kritikusok rontották köztük a viszonyt. Gyulai Pál a magyar irodalom multjából, Vörösmarty, Petőfi és főképen Arany költői gyakorlatából kiépített magának egy kritikai álláspontot, amely tagadhatatlanúl az irodalmi kultúra addig elért legmagasabb színvonalát jelentette. Ezt az álláspontját makacsúl, ragyogó dialektikával és a kritikai stílus utólérhetetlen művészetével védte. De akármennyire bámuljuk még ma is kritikusi nagyságát, bármennyire felismerjük ideáljainak és ezekből levont követelményeinek magasrendűségét, észre kell vennünk azt is, hogy szempontjait mereven alkalmazta, ítéletét sokszor elfogultság élesítette ki, mint maga sem titkolta, pártember volt kritikájában is. A művészi fegyelem, a klasszikus mértéktartás, a szerkesztés és jellemfestés követelményeinek hangoztatásában igaza volt, de ezt az igazát oly módon érvényesítette, a szertelenségek ellen olyan módon küzdött, amely ha tökéletes érvényre jut, az irodalom eljózanodását és konvencionálissá válását idézhette volna elő, ahogy elő is idézte az Arany-epigonok nagy részénél. Gyulai egyforma hevesen harcolt Jókai vagy Vajda János szertelenségei ellen, mint az ötvenes évek Petőfi-utánzóinak szertelenségei ellen, pedig az nem mindegy, hogy ki a szertelen. Kemény, makacs vitatkozó természeténél fogva szempontjai merevek voltak, látóköre nem széles. Meg volt győződve az erős jellem meggyőződésével, hogy az ő kritikai nézeteinek irányában kell az irodalomnak haladni, ha egyáltalán haladni akar s ezért föltétlenül elítélt minden más irányt. A maga irodalom-elméletének tökéletes inkarnációját Aranyban látta s őt magasztalta fel mint költői ideált, - aki ettől eltért, arra csak elítélő szava volt.

De a hetvenes években már más gondolkodásmód, más irodalmi ideál és más stílus kezdett fejledezni. A magyar élet kezdett átalakulni az ötvenes évek óta, amikor Gyulai a maga elméletét végiggondolta és megformulázta, az élet változásával új ideálok, új hangok, formai és tartalmi elemek kerülnek az irodalomba is. Ebben jelentős része volt magának Aranynak is, éppen nagysága miatt. Azt a hangot, amely Gyulai számára a hang volt, Arany olyan magasra emelte, hogy utána már csak epigonok jöhettek. Aki nem akart epigon lenni, annak ösztönszerűen váltani kellett a hangot. Ez a hangváltás ösztönszerű védekező gesztus volt. Az új irodalmi áramlat az újuló társadalomban szükségszerűen elfordúlt a Gyulai-féle úgynevezett nép-nemzeti iránytól egy általánosabban emberi áramlat felé, amely a változó kornak, az átalakuló életformáknak megfelelő világképet igyekezett alkotni s természetesen ennek megfelelő stílust is. Ez a változás bizonyos mértékig végbement Arany lírájában is, amelyen szintén megérezni a magyar atmoszféra lényeges megváltozását. A fiatalabbaknál és azoknál, akik - mint Vajda János - kezdettől fogva más utakon jártak, programmszerű volt. Ezért volt rájuk kedvetlen Arany s kivéste ellenük a «kozmopolita költészet» érmét. Gyulai pedig szokott élességével harcolt ellenük.

Ez az új programm meglehetősen hézagos és homályos volt. Akik megpróbálták formulázni, többé-kevésbé gyenge gondolkodók voltak, megfelelő filozófiai és esztétikai műveltség nélkül. Aki közöttük legműveltebb elme és legjobb tehetség volt, Zilahy Károly, meghalt, mielőtt világképét megalkothatta s kritikai pengéjét kiélesíthette volna. A többieknek fejtegetéseit ha ma olvassuk, azt kell hinni, hogy mindent Gyulaitól tanultak: az ő nézeteinek megkeresték az ellenkezőjét s ez lett a nézetük. Az irodalomban nem szokatlan a fordított hatásnak ez a neme. Reakciós hatásnak lehetne nevezni. Amellett naivak is voltak: nem tudták eltakarni személyes sérelmeikből eredő elfogultságukat, rivalizálásukat, irígykedésüket az ellenpárt sokkal kedvezőbb pozíciójára s főképpen azt, amit mai szóval inferioritás-érzésnek mondunk. Érezték inferioritásukat s ezért túlozták kritikájukat Arannyal szemben. Ez az inferioritás könnyen érthető, mert irodalmi pozíciójuk nagyon kedvezőtlen volt. Az irodalmi élet hatalmi eszközei az Akadémiától az iskoláig Gyulaiék kezében voltak s mellettük volt a közvélemény tekintélyes része. Az ellenpárt - hogy akkortájt keletkezett szálló igével éljünk - «az ellenzékiség keserű kenyerét» ette. Ezenfelül eszmei ellentétben is volt a kor közhangulatával: a kiegyezés utáni kor optimista levegőjében pesszimista világképet akart elfogadtatni: filozófiai költészetet akart csinálni olyan korban, amelytől minden távolabb volt, mint a filozófiai kedv.

Az egész Arany elleni polémia végső fokon ennek az inferioritásnak a következménye volt. Tulajdonképpen nem is annyira Arany ellen irányult, mint inkább Gyulai ellen. Gyulaira néztek, mikor Aranyra vágtak. Gyulai rendkívül népszerűtlen, sőt gyűlölt volt előttük s ennek Arany adta meg az árát. Gyulainak csak magasztaló szava volt Aranyról, ők tehát keresték hibáit ott is, ahol voltak, ott is, ahol nem voltak. Kitalálták, hogy Gyulai Petőfi rovására magasztalja Aranyt, tehát ők Arany rovására magasztalták Petőfit. Igy keletkezett a Petőfi-Arany ellentét, melyet Babits is említ mint az egyetlen olyan irodalmi gondolatot, amely behatolt a közvélemény legmélyebb rétegeibe is. Petőfi szabad, féket nem ismerő, nyugtalan lirikus természetét állították szembe Arany aggodalmas, szabályhoz és hitelhez ragaszkodó epikus természetével. Csak arra nem gondoltak, hogy Arany elleni támadásaik személyi ingerültsége és túlzottsága miatt nem volt hitelük még ott sem, ahol legalább bizonyos mértékig igazuk volt. Nem számoltak azzal, amivel kevés kritikus szokott számolni. hogy a nagy szellem hibáiban is nagy. Az egész Arany elleni harc alapjában véve a malcontensek harca volt a beérkezettek ellen. A leghevesebb harcos, Tolnai Lajos inkább pamfletista volt, mint kritikus (ő írta az első magyar pamflet-regényeket is), - a legmérgesebb pedig Ponori Thewrewk Árpád nem egyéb, mint hóbortos pasquillus-író. A tisztább tehetségű költők, mint Reviczky és Komjáthy, távoltartották magukat az egész kritikai csatározástól.

Mégsem volt egészen értelem nélkül való ez az ellenzéki mozgalom. Az emberanyaga három-négy kivételével alsóbbrendű volt, az eszméi zavarosak, a kritikai ítélete bizonytalan. De az irodalom belső szükségérzetéből származott. A mult század közepének nagy fellendülése a század vége felé kiélte magát. Új utakra kellett térni. Ezt természetesen nem a birtokban levő és birtokállományát makacsúl védő uralkodó párt érezte meg, hanem az ellenzék: ha vizei sokszor zavaros forrásból származtak és zavarosak voltak is, idővel friss folyók beáramlása révén megtisztultak, megduzzadtak és belőlük lett a modern magyar irodalom, amelyben már benne van mindkét régi áramlat szintézise.