Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 24. szám

TÖRÖK SOPHIE: SIRVERS

Zs. A. emlékének

A szeretet még vállára vett,
s szegény testedet, mely eddig másokért görnyedt.
utolsó helyedig gyengéden vitte a szeretet.

Megrepedt köldökén nyúlós nedveit
patakban öntötte a penész-szín ég,
gondosan belepve utolsó ágyadat nyirokkal.

Még egyszer - búcsúzóul még egyszer végigkorbácsoltak!
vak öklökkel zuhant testedre a föld.
Mint óriás állat ült kövéren fölötted iszonyú súlyával a föld.

Halk sírás kísért, hazug szavak és nyilazó eső kísért
Igaz ember! így sülyedtél el minden földi szemek elől örökre.
Így zárult be vak arcod előtt az édes élet örökre.

Kirekesztve fényből, rügyes mosolyból.
eleven melegből kirekesztve örökre
világtalan sár ül immár bezárt szemeid fölött.

Néhányat ütnek még ásóval a dombra, mely szíveden ül
Gyengéd ütés ez, mint nagycsontú dajkakéz
ütöget pici csecsemő pólyáján altatót...

S ha kétméter földön át fejedet éri,
nem rándulsz meg halott! régi ütések
üszkös emléke nem gyötri már megtört szivedet.

Csak az hal meg, aki nem akar élni - de mit értél a halállal?
Elszállt kedvesed kerested, óh égi találkozás!
holt kedvesed most végleg meghalt veled.

Míg éltél vigasztalhatatlan! őrizted elsülyedt arca mosolyát,
tükrös szemed töretlen őrizte boldog mosolyát,
melynek immár nincs több tanuja, hogy arcodat halálba fordítottad

Óh égi találkozás! Sár! íme sár! és erőtlen, keserű könny.
A nap gúnyos mosollyal kivillan,
durcásan tépve szét arca elől a vattás ködöt,
mint kíváncsi angyal, hasadt rongyai mögül
ragyogva kitekint - egy perccel utóbb
hogy sötét koporsódat elnyelte a föld.

Elkésett élet! Óh elkésett égi fény!
Könyörgő vággyal hiába hívtam,
hogy legalább koporsód szögein vihess magaddal
egy maroknyi fényt az örök éjszakába...