Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 24. szám · / · SZÉP ERNŐ: DALI, DALI, DAL...
Milyen csend lett másnapra a mi házunkban, milyen nagy csend lett édes istenem.
Ha kivisznek a házból a temetőbe valakit, az után szokott a házban olyan csend megtelepedni. Reá terülni az asztalra, rájok ülni a székekre, rájok tapadni a falakra, mint valami külön sápadt meszelés, az ablakra reá ragadni, mintha a tél lehellte volna be az üveget, bágyadt és bánatos lesz attól minden és mindenki, aki odakinn az utcán mutatkozik. Nehéz madár az a csend, se színe se szárnya, csak érezni, hogy emelgeti magát, egyik szobából átalszáll a másik szobába, ellebben a tornácon, ott lebeg az udvar felett, leül a verem tetejére, meg a szalmakazalra, felszáll a kéményre, beléveszi magát az eperfa lombja közé.
Hiába a beszélés, hiába a gyereknevetés meg a gyereksírás, hiába csörög a tányér, az a csend, az a csend mindenen áthallatszik.
Jelzem azon este, mikor Kuki elvitte a hegedűt, apám szentjános-kenyeret hozott a gyerekeknek, lefekvéskor eljátszott velünk, gyömöszölt, csiklandozott bennünket az ágyban, azután lesrófolta a lámpát és az ujjai kapcsolásával nyúlnak, szamárfejnek, meg az öreg drótostótnak az árnyékát teremtette nekünk oda a falra, mert értette ezt a csodatevést. Elmulattatott bennünket, hogy eszünkbe se jusson a muzsika. Azután mikor a gyerekek elpihentek, leült apám az Egyetértést olvasni, a két tenyerét, mint rendesen, a halántékára tapasztotta s pipált csendesen, egyszer-másszor nézett csak fel, a pipaszárat jobbkézzel kivette a bajusza alól, felfújta lassan a füstöt a lámpaernyőre; az ilyen füstszívásban túladhat az ember a sóhajtásán, senki a szobában meg nem neszelheti azt a sóhajtást. Másnap este, abban a nagy-nagy csendben, akkor észrevehettem, mennyire hiányzik apámnak a hegedű. Olvas, olvas, egyszer csak feláll az Egyetértés mellől, odamegy a sarokba, az ajtó mellé, ahol a hegedűje szokott csüngeni. Odament, megállott, elnevette magát.
- El is felejtettem - azt mondja, - látod, látod fiam. - Megcsóválta a fejét, úgy ült vissza mosolyogva az Egyetértéshez. Már csak én voltam fenn, tanultam ott az asztal másik végén. Szerettem fennlenni így az apámmal szemben ülve, lustán tanulgattam, lassan csináltam a szépírásomat meg a számtani feladványt, csakhogy apám ne kergessen az ágyba.
Láttam, hogy szegény apám megkívánta a muzsikálást. Miután csak pipált és olvasott tovább, vagy talán nem is olvasott, sokáig el se mozdította a fejét, simogatta félkézzel a haját; én is éppen így felejtettem el sokszor a tanulást, így ültem a könyvem felett, az eszem ezerfelé dévánkozott.
Igy ült egy darabig apám, azután láttam, leveszi a kezét a hajáról, az ujjai dobolni kezdtek az Egyetértésen, nem is doboltak, csak tapogatták az ujságpapirost, szaporán; meg-megemelte közbe az öklét, ugy ejtegette lefele azokat a nyugtalan ujjakat. Olyanformán jártak az apám ujjai, mint mikor ezelőtt ilyen esti órán a hegedű nyakára kapkodta őket, az ökle is úgy rángatózott, nyugtalanul. Észrevette apám, hogy lesem az öklét, odapillantott rám, elköhintette magát és azután elkezdte simogatni az ujságpapirost. Azután felállott, odament az anyám ágya mellé, a bölcsőhöz, fölemelte a kisbaba fejéről a fehér zsebkendőt, mert a kisbaba arca le volt takarva mint egy kis halotté s ott állott apám, ledült a két karjával a bölcsőre s nézte azt az alvó kisbabát, elnézte. Azután mikor már lefeküdtem, apám vigyázatosan járkált a szobában, a fejét lebocsátva, egyszer csak megállott a szekrény előtt, felágaskodott, leemelte a földgömböt, megfujkálta köröskörül és odavitte magának az asztalra. Az a földgömb tavaly még az iskoláé volt, de az idén új földgömböt kapott az iskola, nagyobbat mint ez a régi, és az ócska, kopott földgömb az apám tulajdona lett.
Istenem az a földgömb. A világ úgyis olybá tünik az embernek, akár egy szétszaggatott vadállat, akit a vízbe hajítottak. Afrika. Ázsia, Ausztrália mind annak az állati bundának a darabjai. A mi földgömbünkön ezt a bundát sok helyen kiette az idő, csupa kopás volt az a földgomb, csupa repedés, csupa lyuk. A kék Óceánokról is annyi helyen lepattogzott már a kékség, azokon a helyeken olyan volt a tenger, mint a Fogtövi nagyságos úr kőkerítésének a fala, olyan szomorú piszkosszürke, mert azt a falat sohase meszelték. Apám egypárszor lemosta a földgömböt, de attól csak a légypettyek tüntek el, a földrészek meg a tengerek mindig kopottabbak, rongyosabbak lettek. Én még gyerek voltam és csudálkozhattam csudálatosan annak a züllött földgömbnek az Izlandján meg Amerikáján meg a Csendes Óceánján, de apám most feledést és szórakozást keresett, amint a földgömböt lassan fordítgatta azon a vékony rézkaron belül, nem tudom talált-e szórakozást, talált-e valami vigaszt a Mindenségben, nem tudom nem lett-e még szomorúbb az isten világát szemlélve, mely Egyenlítőn felül és Egyenlítőn alul, köröskörül és Északi Sarktól Déli Sarkig éppen olyan rongyos, olyan rendetlen, olyan rettenetes elhagyatott, mint a szegény ember élete.
Hadd mesélem tovább. Apám harmad-negyednap elment Herbály tanár úrhoz, aki a helybeli polgári iskolában az éneket tanította, annak volt két hegedűje s ő jó embere volt apámnak. Kölcsönadta apámnak a második hegedűjét, addig míg apám megint hegedűt szerez magának. Apámnak szüksége volt a hegedűre, hogy tovább járhasson azokhoz a házakhoz, ahol hegedűleckét adott. Már elmulasztott vagy két órát és ezt nagyon restellette, dehát valami nehezen szánta rá magát, hogy idegen hegedűt vegyen a kezébe. Hallottam, amint ezt így elpanaszolta anyámnak. Mink gyerekek megörültünk, mondanom se kell, mikor apám megjött az új muzsikával estefelé. Vacsora után kézbe is vette apám a Herbály-féle hegedűt; az olyan sárga volt mint a bútor, amit kirakodnak a vásárban az asztalosok, nem olyan szép komoly meleg piros, mint a mi hegedűnk volt. Apám stimmelt, sokáig stimmelt, pattingatta a húrt, sokáig azt is, mindig csak csóválta a fejét, végre osztán elkezdett játszani. De az első darab után abbahagyta a muzsikálást.
- Nincs ennek a hegedűnek szíve fiam - azt mondta anyámnak. És feltette a hegedűt a szekrény tetejére.
Mink csak azt láttuk, hogy apámnak semmi szeretet nem volt az arcán, mikor az új hegedűn játszott.
Nem is volt többet kedve játszani rajta. Csak tanításra járt az új hegedűvel. Anyám még a gyerekágyban varrt az új hegedűnek is zöld zsákot, felült az ágyban, úgy szabta ki, úgy varrta meg. Varrt, foldozott ránk a gyerekágyban is, betegen is, mindig teli volt előtte a dunyha munkálni valóval.
Nem mondom, én éppen az a gondtalan játékos gyerek maradtam, aki teljes figyelemmel adja magát oda a csigázásnak, a rongylabdasportnak, a verébüldözésnek meg az érdekes papírgyüjtésnek. De például emlékszem, egy délután Csugesz Náci füttyentett nekem az utcánkon s hívott a feje rándításával a piac felé. Két galambot szorongatott a mellén. Mindig így csinált, füttyentett akármilyen közel volt, bár kiálthatott volna, vagy oda is jöhetett volna, de a füttyjel titkosabb volt, betyárosabb. De most nem füttyentettem neki vissza, úgy tettem mintha nem hallottam volna, megfordultam, hazafelé tartottam. Azt éreztem, hogy nem volna szép tőlem, ha tovább barátkoznám Csugesz Nácival. Pedig hisz mit tehetett róla Csugesz Náci, hogy Kuki elvitte az apám hegedűjét, nem igaz? Apám különben megtiltotta volt, hogy Csugesz Nácival szóba álljak, nem való rendes polgárgyereknek cigányfiúkkal járni, azoktól csak rosszat tanulhatunk. Elmagyarázta apám, hogy a cigányok piszkosak és akinek a keze meg a füle piszkos, annak a lelke is csak mocskos lehet; azt mondta, nincs az a szegénység hogy az embernek piszkosnak kelljen lenni, a jó isten ingyér adja a vizet, hogy minden ember meg minden gyerek tiszta lehessen. Ő majd egyszer kimegy abba a Varsóba nádpálcával, azt mondja, nem bánja ha a pandurok nem törődnek a Fáraó népének a piszkosságával, ő majd végigmosdatja a Varsót, apraját nagyját egyformán. Igen, Szultán cigány se tehetett róla szegény, hogy a prímásnál van az apám muzsikája, mégis őket is elkezdtem utálni, szegény Szultánt. Jaj csak az tudhatja Szultánt, aki szilvahelyi gyerek volt, mint magam abban az időben. Szultán cigány nem lakott kint a Varsón, mert seholse lakott, ott aludt nyári éjszaka a Kontyos- vagy a Békás-kocsma előtt a földön, télen meg azt mondták, oda búvik be hálásra a vasút mellett abba a leégett cserépégetőbe, ahová reszketve mentünk be mi gyerekek, mikor arra csavarogtunk, mert sötét éjszaka volt abban a megégett kőházban és ahogy beléptünk, patkány ugrott a lábunkon keresztül. Szultán reggeltől estig az utcán kódorgott, mint valami kísértet, aki fényes nappalra lett beosztva. A testi ruhája nem volt egyéb, gatyaszár volt rajta csomóra kötve mint a vályogvetőknek a combján; az a gatyaszár olyan fekete volt már, mint a Szultán fekete lábaszára; cipőt, csizmát télen se látott még senki a Szultán lábán, ő volt az egyetlen a férfinemzetből, aki télen is mezitláb volt, mert csak az asszonyok tudnak télben és mezitláb járni. Az isten tudja honnét került a Szultán nyakába az a vén rongyos csikos pokróc, mert a gatyaszáron kívül csak az volt még a testén télen-nyáron. Ha esett az eső, Szultán felhúzta a fejébe a pokrócot, úgy mint az asszonyok a fejökbe kerítik a hasán a pokrócot. Így osztán az én gyerekszemem előtt is olybá tünhetett Szultán, mint valami rongyos arab vezér, pláne hogy olyan fekete szoknyájokat, meg télben is a fejébe húzta a pokrócot, a hidegség ellen, mert kalapot nem tartott Szultán. És úgy fogta össze a balkezével a volt a pofája s olyanforma kócos szakálla is volt, amilyennel az igazi arab vezért láttam már lerajzolva a Hasznos Mulattatóban. Még az is hozzátartozik, hogy pipát tartott mindig a szájába Szultán, hosszúszárú mészpipát, az a mészpipa Szultánnál mindig fekete volt, mintha az is áttért volna cigánynak; tudom apámtól is kapott Szultán ilyen mészpipát, mikor apámnál már úgy bekormozódott az a fehér pipa, hogy ő már restellt vele járni. A Szultán pipája jóformán sohse égett, csak tartotta a jobbkezével a szárát Szultán mikor a járdán elsétált és szipákolt hozzá, mintha komolyan pipált volna, sőt arra is emlékszem, mikor pipája se volt, csak az árva pipaszárat fogta s úgy is szipákolt. Ha nadrágos ember jött szembe, Szultán kikapta a szájából a pipaszárat, avval szalutált, meg is állott, összetette a két mezitelen sarkát, oda verte a pipaszárat a halántékához, olyan keményen szalutált. De senki se fogadta a Szultán köszönését, mentek tovább az urak, mintha ott se lett volna Szultán. Csak azért beszéltem Szultánról, mert eddig egyszer-másszor utána néztem Szultánnak és tanulatlan merengésbe estem az ő személye s az ő sorsa felől és sajnálni tudtam őt, mert se háza, se családja, se ruházata nem volt, se nem beszélt hozzá senki, a cigányság éppenúgy nem kért belőle, mint a magyarság. És most, hogy az apám elveszítette a hegedűt mondom ezt a boldogtalan bolondot is rossz szemmel néztem, csak azért mert ő is cigány.
Még a vályogvető cigányokat is elkerültem most már, azokat, akik odakint a szabad mezőn kínlódtak, az állomáson túl, azokat pedig annyit elnéztem, mikor kinn kalandoztunk csapattal, ürgét önteni, meg vakondokat lesni, meg töviskes disznót vadászni. Azok a vályogvetők cigányabbak voltak a cigánynál, olyan feketék voltak azok, mert forró nyárba is ott dolgoztak szinte pücéron, csak az a felcsomózott szennyes gatya volt a testükön, az izzadság ragyogott a képükön, meg a vállukon, a lábuk szára térgyig, a karjuk meg könyökig csupa merő sár volt, mert abban a csinált sárban csuszkáltak és hajolgattak reggeltől estig a hosszú, lapos árkokban, ahol azt a nehéz sarat olyan egyforma kockákba tapasztották. Azután mikor már megszáradtak a vályogok, felrakták a vályogot magas háromszögbe végig az árok partján, szépen vályogot a vályog vállára tettek, mint mikor úri gyerekek építőszekrényből építenék. Sokat néztük a gyepen lehasalva a vályograkást, emlékszem a kékséges kék ég oda kukucskált hozzánk a vályogok közeiből, mintha játszó pajtásuk lenne a vályogvető cigányoknak a játékban, olyan mosolygós jókedvvel. Mi, gyerekek várat képzelhettünk azokban a vályograkásokban, a mi életünk még csupa játék volt, de azoknak a szegény vályogvetőknek mindig csak gond és sötétség volt a képükön, akár a szerecsen rabszolgákén, azok mintha nem is olyan istenteremtései lettek volna, mint a többi emberek, mintha azok a sárból keltek volna elő mint vályog, azok soha se veszekedtek úgy mint a hangász-cigányok a piacon, se nem daloltak azok úgy mint a marokszedők a földeken, még arra se emlékszem, hogy azt hallottam volna, hogy szól egyik vályogvető a másikhoz; azoknak annyi hangjuk se volt, mint a bivalynak, aki felemeli az orrát a trágyás szekér előtt s valami vaksi kurta horkanást ád ki a száján, vagy mint a megkötött ebnek, mert az is ugathat, ha eszébe jut.
Volt egy cigány Szilvahelyen, azt azelőtt is mindig utáltam, gyűlöltem. Az volt a sintér. Úgy hívták: Sólyom. Megérdemli az ilyen szép madár nevét az az ember, akinek az a mestersége, hogy a kutyákat kergeti, megfogja, megfojtja hurokkal és azután megnyúzza? Ugy-e hogy nem érdemli. Ez a Sólyom nagy hatalmas cigány volt, olyan nagy volt mint Kuki, a pofája is éppen olyan fekete volt; az volt a különbség, hogy Kuki csak bajuszt tartott, Sólyomnak meg császárszakálla volt, olyan, mint a királynak. Emlékszem egy debreczeni híres szerkesztőre, az azt mondta egyszer, hogy Ferenc József hordhat az ábrázatán császárszakállat Bécsben, mint osztrák császár, de mikor Pestre jön, Kossuth-szakálla legyen, ő sose fogja császárszakállal Ferenc Józsefet mint magyar királyt elismerni. Zöld bársony kalap volt mindig a Sólyom fejében, annak a kalapnak le volt az eleje hajtva, széles volt a kalap karimája, sose lehetett a kalap alatt a szemébe nézni. Nem mintha valaha is kívántam volna a Sólyom szemébe nézni. A ruhája is bársony volt, kék bársony, az magyar ruha volt meg cigány ruha is, mert bár huszáros volt és kétfelől ezüst pitykék lógtak az ujjasa mellén, de először is a gazdák ruhája nem bársony hanem posztó, másodszor a Sólyom csizmanadrágja nem ment be a csizmaszárba, hanem rábukott a csizmaszárra a térgye alatt és az ilyen bugyogós bársonynadrágot az oláh cigányokon látni, már amelyiknek módja van hozzá, hogy csizmája meg bársonynadrágja legyen, meg legfeljebb a cirkuszigazgatón, ha cirkusz jön Szilvahelyre. Sólyomnak a füle cimpáján ezüst gomb volt, ezüst óralánc hömpölygött a hasán, mert mindig nyitva volt az ujjasa, a nadrágzsebéből meg a kostöknek a hosszú sűrű sallangjai hullottak térgyig lefelé. Tajtékpipát fogott balkézzel, olyan nagy ezüstkupakos tekintetes tajtékpipát, amilyen csak a legnagyobb uraknak meg a legnagyobb gazdáknak volt Szilvahelyen. De a legfőbb a drótostor volt, a drótostor nélkül sose lehetett látni Sólyomot; fehér csontnyele volt, mint a vadászostornak, de hurok volt annak a drótostornak a végin, avval a hurokkal kapta el a szilvahelyi kutyák nyakát, úgy húzta a városon keresztül azt a keservesen vonító, megszorult nyakú kutyát az a rettenetes kegyetlen ember. Egyszer-másszor, mikor ki lett dobolva a veszettség harmadmagával kergette a kutyát a sintér Szilvahelyszerte, az a két másik is cigány volt, irtózat volt az ilyen napokon hallgatni a szegény kutyákat, hogy szűköltek, hogy vonítottak, hogy sivalkodtak szegények a legmesszibb udvarokon is, az a három gyilkos meg szaladt, szaladt a furkós bottal hol ezen az utcán, hol amazon egy-egy szerencsétlen állat után, betörtek az udvarokba is, megszorították az ártatlan ebeket, hiába védte őket a háznép; felfordították egész Szilvahelyet, én mint gyerek sokszor sírva fakadtam, ki se mertem az ablakon nézni, hogy ne lássam, hogy vonszolják ott a szekérúton Sólyom meg a két pribékje azokat a reszkető, nyöszörgő bundásokat.
Istenem, egy emberi teremtés egyszer él ezen a földön, csak egyetlenegyszer és az egyetlenegy életét mint sintér tölti el, vagy mint börtönőr vagy mint végrehajtó.
El akartam árulni, igen, hogy Sólyom a mostoha testvére volt Kukinak. Tudta azt az egész világ. De Kuki letagadta a mostoha testvérséget, nem is közlekedett Sólyommal és ha Sólyom átal talált sétálni a piacon délután, mikor Kuki már ott uralkodott a banda közt, akkor Kuki mindig beugrott előle a Kisbika ajtaján, mert látni se szerette Sólyomot. A sintér osztán kiabálhatott a hangászok felé, abból Kuki már egy szót se hallott.
Apám egy este látogatóba volt Gargya tanító úrnál, az jó barátja volt apámnak; engem is elvitt apám, mert Gargyáéknál is volt egy magamkorú fiú, akivel szerettem játszani, meg mert úgy szerettem mindig apámmal menni. Mikor jöttünk visszafelé, a piacon keresztül, apám egyszer csak megáll, azt mondja:
- Hallod, - azt mondja - hallod fiam?
Hallottam. Apám arra nézett a Kisbika világos ablakai felé. Kuki muzsikált a Kisbikában. Azt muzsikálta, hogy: Szilvahelyi sugár torony bádogos. - Az volt az idei nóta. Persze, aki nem szilvahelyi, nem is hallotta tán sohase. Így ment:
Szilvahelyi sugár torony bádogos,
Az az én szeretőm, az a nagy magos,
Ha magos is de csuhajja
Nem kell véle de gondolni,
Lehajlik a' ha meg akar csókolni.
Apám leeresztette a fejét, úgy hallgatta a nótát. Engem érdekelt az az étterem, ágaskodtam, úgy néztem az ablakba. Láttam Kukit, mert állott, vagyis némelyik szempillantásban megláttam Kukinak a fejét meg a vállát, amint hajbókolt muzsikálás közben; hátra-hátra vetette a fejét a bandára, azután megint előre hajbókolt, meg-megrázta a fejét, biztos, hogy az uraknak kedvet csináljon. Láttam a muzsikát is, hogyne, a Kuki karjában, az apám muzsikáját. Azt is láttam, hogy Kukinak cigaretta van a szájában, első dolga lehetett megkínáltatni magát az uraktól. Láttam azt a nagyfejű Kisbika-pincért is, annak akkora feje volt, hogy polgármester lehetett volna, dehát csak pincér volt, az a dupla fej amilyen szerencse az úri társadalomban, mert tekintélyt ád, olyan csapás egy szegény pincérnek, mert azt a fejet is folyton vinni kell neki a fájós lábaival a tányérokkal, üvegekkel együtt, csak annál nehezebb az ilyen szegény pincér élete. Láttam, mondom, mindig oda sietett a sarokba; ott szoktak vacsorázni a hosszú asztalnál az urak, akinek nem volt családja. Magasra tartotta és úgy lógázta
Apám csendesen álldogállt, a piac kövét nézte, csak csóválta a fejét komótosan, egyszer ide szólott közbe nekem:
- Nem úgy szól ez a hegedű Kuki kezébe, mint az apád kezébe szólott, nem ám fiam! - avval tovább figyelte a piac kövét, vagyis tégláját, mert élökkel rakott téglával volt kikövezve a mi piacunk. A Kisbika ablakából kiesett a világosság a piacra, úgy csúszott oda az apám cipője orrához az a lámpavilág, mint valami sima fehér pokróc, mintha hítta volna apámat, hogy tessék besétálni tanító úr az étterembe. De apám csak jártatta csendesen a fejét, annak a lámpának is szólott ez a fejcsóválás: nem nem, se pézem se kedvem a Kisbikába beülni az urak közé, nem is követelnek azok szegény tanítóembert magok közé; sose várjon a Kisbika szegény tanítókat az étterembe.
Egyszer csak felreppent odabe egy úrnak a keze, fényes manzsettával együtt, akkor Kuki elhallgatott bandástul és azon nyomban osztán másik dallamot kezdett, azt, hogy Szeretlek Roxelánom. Szeretlek Roxelánom, tiéd egész valóm, így indult ez a dal, amelyiket ezóta a nyár óta mindenfelé hallani lehetett Szilvahelyen. Ez is Debreczenből jött, akár a többi dalok, amelyeket az intelligencia használt. Az étteremben bele-beleénekeltek az urak a dalba, odaki csak annyi hallatszott belőle: kszelánom! meg: géész valóm! - meg csak egy-egy hosszas bődülés, abba rögtön megismerte az ember a Bene Béni hangját, biztos különben, hogy Bene Bénié volt az a manzsetta, aki a dalt megdiktálta Kukinak, mert Bene Béni fizette akkor minden este Szilvahelyen annak az asztalnak az enni meg innivalóját. A nóta is azé, aki fizet. Megmondom, az én buta kis eszemmel fel se tudtam fogni a Szeretlek Roxelánom értelmét, se azt a másik dalt nem értettem, amelyik rögtön a Szeretlek Roxelánom után kitört odabenn az étteremben, az volt a Jambó, akkor nyáron hallottuk azt is először Szilvahelyen. Még a nyár elején volt, hogy a Kisbika udvarán egy este hangversenyt rendezett a Jambó-zene. Már plakátjok is volt kiragasztva; oda csődült az egész intelligencia; mi gyerekek ott leskelődtünk a piacon, láttuk is a zenészeket bevonulni a Kisbikába, volt vagy hét darab, elől egy hasas, borotvált szájú ember ment, piros hálósipka volt a fejében, arról bojt csüngött a hátába a kezében pedig mandolint lógázott (nem tudtam azt se még, hogy azt a hangszert mandolinnak hívják), igen és utána ment a többi zenész, mindnek bojtos sipkája volt, kihajtott nyakú tornainge meg széles öve a hasán, arról az övről is mindnek térgyig lógott a szallag. Persze mind a zenész mandolint is vitt, olyan érdekes idegen arcúk volt, akár a cirkusz népének. Estére ott szorult a Kisbika előtt egy tábor mindenféle rongyos ember, akik nem tudtak befizetni, meg egy rakás gyerek, úgy mint a cirkusz előtt dévánkozik az a potya népség, amelyik csak a zenét meg az ostorpattogást meg a tapsot meg a hahotát hallja, legfeljebb még a Dummer Augusztot, akit kergetnek odabent és aki ordít, mint a szamár. Úgy hallgatták a Jambó-zenekart, nem értettem mondom akkor se, azután se semmit a dalból, csak az a Jambó jambó járta a fülemet akkor este is meg azután egész nyáron; olyan bolond divat lett Szilvahelyen a jambó, a segédek, akik a rőfösbolt lépcsőjén unatkoztak délután, folytonosan jambóztak maguknak, meg a fiatal urak, akik a patika elé gyültek estefelé a segéddel barátkozni, s ott óraszám cigarettáztak; néha rákezdték a jambót és ott jambóztak a pálcájukon mandolinozva, de olyan veszettül, hogy a csordáról jövő tehenek, akik ott kullogtak sorba a Batthyány-utcán, megijedtek és megszaladtak, majd leszakadt az a nehéz teli tőgyük futtokban szegényeknek. A fiatal urak persze röhögtek és annál éktelenebbül bőgték a jambót, jambót.
Most este, hogy apámmal állottunk a piacon, a tehén már az istállójában kérődzött, különben most is megszaladt volna, odabenn Bene Béniék a Szeretlek Roxelánom után a Kuki zenéjével együtt belécsaptak a jambóba. Legelőször is megint a Bene Béni manzsettáját láttam az üvegek felett rázkódni, azután a többi urak is felkapkodták a kezöket, a taktust helyeselni, Bene Béni meg elkezdte összeverni a két tenyerét, mindig meg lehetett a manzsettáit ismerni; közbe mind az urak egyszerre jambóztak. Kuki meg nem használta a vonót, csak a körmivel tépkedte a négy húrt. Bene Béni meg felállott, mintha szónokolni akarna, de semmi szónoklat nem következett, hanem csak egrecérozta a jobb manzsettával a bandát, a fejét lejjebb meg feljebb kapkodta, az öreg pincér oda döcögött az asztalhoz egy nagy fényes bádog tálcával, azt Bene Béni elvette az öreg pincértől, felkapta hozzá a kanalat az asztalról, elkezdte verni a tálcát, akárcsak tűz támadt vón Szilvahelyen; a többi urak meg ki a tányérját verte késsel-villával, ki a literes üvegeket, ki csak az asztalt az öklivel, ugyanazon taktusra, ahogy Bene Béni zörömbölte a tálcán a jambót. Közbe Kuki megfordította a hegedűt a mellén és a vonó fájával verte a hegedű hátát, a bőgős is ütni verni kezdte a bőgő hátát; a cimbalmos meg, úgy hallatszott, a cipősarkával nyargalászik fel meg lefelé a cimbalom húrjain, olyan rettentő zenebonát csapott a cimbalom is külön a banda mellett. Még csak annyit láttam, hogy Bene Béni elugrik az asztaltól, a feje felett tapsolva a két manzsettával, a banda előtt elkezd forogni úgy, mint a cigánylányok, mikor a vásárba táncolnak. Apám megfogta a kezem, elindult velem :
- Gyerünk fiam hazafelé, elég volt ebből mára.
Mentünk, apám leengedte a fejét, fájhatott a szíve. Egyszer valami reccsenést hallottunk még a Kisbika felől, lehet a tálcát ejtette le a pódimentomra Bene Béni, vagy egy széket ültetett fel az asztalra s arra parancsolta Csugesz Pepit (mert ilyen szokásai voltak); apám megállott, figyelt visszafelé; s amint indult, jártatta megint a fejét, úgy mint a piacon az elébb, a bottal meg lassú lépegetése közbe vonalat húzgált keresztbe maga előtt.
Érdekes, ezen az estén, mikor hazafelé tartottunk, előbünk került Csóré Jeremiás, Szilvahely szégyene, az az éjjel-nappal holtrészeg disznókupec, akit mióta az eszem tudom, hol reggel, hol ebédidőben, hol alkonyattal, hol sötét este, meg késő éjszaka is hallottunk elmenni a pallón és kántálni azt az ő egyetlenegy kántálnivalóját, ami csak annyi volt: én vagyok Csóré Jérémiás, ehén vagyo-ho-k Csóré Jé-ré-hé-mi-ás... é-hé... közbe csuklott, nyögött, jajdult (mert lecsúszott a csizma talpa a pallóról az árokba) és azután tovább hurcolta az utcán a nevét, hogy hát ő az a híres Csóré Jérémiás, senki más! Mintha valaki irigyelte vón a nevét s el akarta volna perelni tőle, vagy mintha csak tucatjával járták volna Szilvahelyet meg a nagyvilágot mindenféle hamis Csóré Jeremiások és néki így kellett vón tiltakoznia tulajdon eleven személyében és igazolni az eredeti példány hitelességét. Mióta felnőttem, elgondolkoztam egyszer-másszor ezen a nyavalyás részeg emberen, akiből úgy párolgott fel a neve, mint forró pocsolyából a gőz, amit a Nap felparancsol a színe elé, igen; úgy folyt a neve belőle, mint a nyál hogy folyt a szája szélin mindig, meg mint ahogy az orra lyukából is folyt az a könnyű hanyag víz, amit a neveletlen gyerekek szipákolnak egész nap felfelé, mert nincs zsebkendőjök. Csuda valami, hogy holtrészegségében ez a mi Csóré Jeremiásunk, mikor az ismerős embert, asszonyt nem vette észre, s azt se igen láthatta, melyik utcán megyen, mert csak a szokása vitte akár a disznót meg a tehenet, aki a legelőről jön haza, hogy mondom ebben a földietlen állapotában, mikor minden fogalomnak felmondott, ez a ködbe merült eszmélet csak a néki kiosztott nevet tartotta, szinte markolta; ez a név volt, ez a Csóré Jeremiás név, a megfoghatatlan élet neve, a kivallathatatlan titok neve, azé a titoké, azé a megmagyarázatlanságé, hogy itt találja magát az ember a Földön; a Csóré Jeremiás névbe kapaszkodik a tántorgó meglepődés és a hályogos felvilágosítatlanság és a testünket hasztalan köröskörül tapogató tanácstalanság. A hiúság sugárzó csillagot láttat mindenkivel, mikor a tulajdon egyetlen nevét nézi a szeme előtt a levegőben; az önszeretet a leglaposabb, a legsemmitse jelentőbb nevet is ünnepibbé teszi a viselője fejében, mint a királyok meg a világraszóló sztárok nevét, meg mint a hatalmas Úristen nevét, az életösztön lehet az, ami az embereket rabszolgáikká s imádóikká teszi a nevöknek; az én nevem az élet neve, a világ az én nevem minden szigetével és tengerével, a mindenség és az örökkévalóság az én nevem. Nyöszörgő panaszkodás, fulladozó mámor, dadogó csudálat volt az a Csóré Jeremiás név Szilvahelyen végig; az a csámpás neve volt ennek a szegény csámpás, részeges embernek a nótája, az imádsága, a gyónása, a kinyilatkoztatása Tér és Idő számára.
Úgy jött most is, a Görbe-köz felől, (annak a végibe van a Kontyoskocsma), hol a kerítésnek esett, hol az árok szélén táncolt, hogy bele ne penderüljön, az ujját pedig emelte, amilyen magosra tudta, diktálva maga magának éppenúgy, mint a fényes holdvilágnak: eén vagyok Csó-hóré Jérémi-hi-áás! A kalapja hátra volt esve a fejébe, a szálkás bajusza egyik lefelé volt, másik felfelé, az orra görbén állott a képiben, mintha beléverte vón a falba s úgy maradt volna; piros is volt, kék is volt az a vékony orr, amellett átlátszó, mint a zsíros papiros; a két szemének semmi színe nem volt, ha színe volt, az is annak az ecetes bornak a színe volt, amit a Kontyosban kapott Csóré Jerémiás, amellett kancsi volt, de még ha kancsi nem is lett volna, akkor se nézett volna rendesen ennek a részeg embernek a szeme, az az ittas szem volt, amelynek a nézése belemosódik a recehártyába, ott szinte elalszik. Csóré Jeremiás különben mint disznókupec, az a szerzet volt, aki már nem öltözik parasztnak, de azért iparosnak se, aki cipőt vesz fel és Kossuth-kalapot tesz a fejébe; csizmába járt, azt igen, de a nadrágja nem magyar nadrág volt, hanem német nadrág, az ujjasa is az a jellemtelen német ujjas volt, amit szürke vászonból csinálnak meg minden színű hitvány posztókból, úgy árulják készen a vásáros szabók. A Csóré Jeremiás csizmája csak az a puhaszárú otromba paraszt csizma volt, annak nem ráncos a torka, csak a viselettől gyűrődik, a szárának a huszáros széle lehajlik rögtön, a szára meg összesorvad, összeaszik, a színe a tavalyi sárnak a halott szürkesége, soha meg nem kente Csóré Jeremiás a csizmáját, míg csak le nem szakadt a lábáról; hát ez a külseje volt neki. Még csak azt jelzem, hogy télire szűrt akasztott magára, ezt is megtartotta még a parasztságból. Hosszú alaknak látszott, mert sovány volt, lötyögött az ujjas, a nadrág, a csizma, minden a Csóré Jeremiás hústalan testén.
Megismerte-é az apámat, nem-é, nem tudom nem emlékszem, csak arra, hogy amint meglátta, elhagyta a sirást, oda bámult, megállott, mikor apám közel jött, azon nyomban keserves nyöszörgésbe kezdett:
- Az én fiam nem kellett a császárnak, az én gyönyörű fiam, Csóré Lukács! Jajj de szép fiam vagy nekem, egyetlenegy takaros fiam! Fia-ahm, fiha-aam, Csóré Lukács, nem kellessz a császárnak, nem kellessz, nem bánom, ha nem kellessz is az én aranyos gyönyörű fiam vagy, én vagyok a te apád, jajj de szégyellem magam, de setét éccaka vahaan, de setét... jahahajj drága szép fiam... jahahahajisteheneeem...
Apám tapogatta a szédülő részeg ember vállát, mert Csóré Jeremiás már nagyba zokogott; csak evvel a tapogatással vigasztalta apám a részeg embert. Különben a legszózatosabb igék se vigasztalhatták vón ilyen boldogtalan apának a lelkét, tudtuk még mink gyerekek is, mert teli rítta már Szilvahelyet azon naptól fogva, mikor a sorozáson nem vették be Csóré Lukácsot. Az apát meg a fiát fényes deleken is lehetett akkor tavaszon látni, hogy kapaszkodnak egymásba a szekérúton, mert a palló szűk volt két részegnek egyszerre; az apa rídogált, a gyerek nevetgélt részegségében; lehet ő is szomorú volt, de most kezdte az apja inni tanítani, hát a bor nevethetett Csóré Lukácsban, különben ő szakasztott az a girhes alak volt, mint az apja, iks lábai voltak néki is, akár Csóré Jeremiásnak, bajusza nem nőtt még, hanem szikes szájaszéle volt, evvel csak annál gyerekebbnek látszott.
- Itt az én szépséges fiam, ide nézz öreg Ferenc Jóska! Hová tetted a csipás szemedet Ferenc Jóska! Hun az a császár, hadd mutatom meg néki ezt a gyönyörű fiamat! Eéhn vagyok Csóré Jerémiá-há-á...
Ezen mód kántálta végig a bánatát Csóré Jeremiás Szilvahelyen, mikor a fiával tüntetett a sorozás után való napokon. Most ősszel, hogy a fiúk elmentek Debreczenbe, Csóré Lukács meg itthon maradt, feltámadt a Csóré Jeremiás szivében a nagy keserűség, újra hallották a sírását-rívását az utcán.
Elhagytuk osztán apámmal a részeg embert, hallottam, hogy rídogál a hátunk megett és közbe hogy kukorékolja az ő hörgős kukorékolásával: é-hé vagyok... a szilvahelyi kutyák torkig lehettek már avval a Csóré Jeremiás névvel, minden udvarból beszaladtak a keritéshez és csunyán ráförmedtek szegény boldogtalan apára.
Emlékszem azután egy szelíd őszi délutánra, akkor apám kitette a nyitott ablakba a párkányra a dohányvágó deszkát, kirakta mellé a gyönyörű lágy magyar dohányt, olyan nagy levelei voltak, el lehetett volna egy levéllel a toronyórát takarni. Kapta prezentbe apám a finom magyar dohányt azon zölden a kosföldi ispántól, annak két kicsi fia járt apám elébe, féderes kocsin hozták be minden reggel a két ispángyereket az iskolába. Ott száradt a zöld leveles magyar dohány egész nap az ágytakarókon meg a szekrény tetején, ott száradt, ott sárgul az a jóféle dohányszag az egész lakást beszagosította, olyan jó volt azt a bizalmas dohányszagot szippantani. Szépen sárgult, száradt a magyar dohány, apám kezdte már felvágni, egypár nap óta rá is tömött már az új dohányból. A dohányvágó deszkánk ott aludt az ágy alatt, az az egyszerű alkotmány, amilyen gondolom minden pipás ember házánál jelen volt akkor tájban vidéken. Apám úgy estefele tette ki az ablakba a dohányt meg a deszkát, egy csapat levelet alá pászított a nagy nyeles késnek, passzió volt elnézni, hogy az az éles kés milyen könnyeden nyisszantja keresztbe a leveleket egyszerre, hogy hogy gyűlik a deszkán a dohány boglyája, amint apám balkézzel előbbre-előbbre tolja a leveleket a kés alá. Közbe meg-megáll, az ujjaival belé-beléturkál a felhasogatott dohányba, akár ha villával forgatják a szénát, s felemelgeti az összemarkolt szálakat megszagolgatni.
Hát arra jött Bondár szemlész úr, mert arra volt közel a finánclaktanya a Batthyány-utcán, ilyen tájon tért a szemlész úr hazafelé.
Szemlész úr megállott az ablak előtt, egy porció politikára. El szoktak politizálni szemlész úr meg az én apám, mindakettő nagy negyvennyolcas volt persze, hallgattam egyszer-másszor micsoda haraggal beszéltek Kossuth Ferencről, aki nem szégyellt felmenni Bécsbe Ferenc Józsefhez, mondhatom, nem sok öröme telt volna benne Kossuth Ferencnek, ha hallja Szilvahelyen szemlész urat meg tanító urat őfelőle beszélni. Szemlész úrnak eszébe se jutott most a politika, százszor jobban érdekelte a dohány:
- Hű de szép dohány, kc! - csettíntett a nyelvével a gusztustól, amint odalépett, azonnal fel is vett egy marékkal a boglyából, belészagolt, áá, passzióval lélekzett utána s tapogatta s meghúzgálta a lágy hosszú szálakat. - Kosföldi, úgyina, tanító úr?
- Kosföldi, hát.
- Rögtön megismertem - azt mondja szemlész úr -, annak van csak ilyen széles levele. Valami gyönyörű. Valami jó szaga van.
Apám arca csak úgy sütött a büszkeségtől:
- Nem is adom - azt mondja - az egész magyar királyi trafikért. Tessék használni, kedves szemlész úr.
- Köszönöm, magamnak is van belőle. - De azért kivette a zsebből a kicsi bojtos tajtékpipáját szemlész úr, rátömött, rágyujtott, udvariasságból. Csuda, milyen kék tud az a friss füst lenni az alkonyatos levegőben, akár a nefelejcs vagy a búzavirág. Aki pipás ember a pipából felszivárgó kék füstöt elnézegeti, annak bizonyosan szépség, szelídség költözik a lelkébe. Míg a szemlész úr apám munkáját, meg azt a finom kék füstöt figyelgette, én szeretettel nézegettem szemlész úr szőke bajuszát, tokáját, kék szemét, meg a katonasipkát, amelyik félre volt a fejébe vágva, mint minden legénynek, meg minden embernek a kalapja Szilvahelyen. Szemlész úr a finánclaktanyában lakott, híres eperfa volt abban a laktanyaudvarban, és az udvar füves részén gyűrűhinta állott, mert szemlész úréknak is voltak gyerekeik; sokat jártam oda hintálni, meg a puskákban, szuronyokban, kardokban gyönyörködni, mikor fényesítették a tornácon a fináncok, meg élveztem, mint a meséskönyvet, azt az Árjegyzéket, ami szemlész úr asztalán hevert az irodában, az teli volt sipkával, revolverrel, tőrrel, tőrös bottal, meg kardokkal, kardbojtokkal, meg mindenféle érdekes érdemjelekkel. Egyszer-másszor megengedték a fináncok a gyerekeknek, hogy felkössék azt a bőrös görbe kardot, amit a fináncok hordanak; nékünk kisfiúknak az a kurta kard bokáig ért, így sétáltunk az udvarban, szalutáltunk és egrecéroztuk egymást. Volt egy úri gyerek pajtásom, ennek kicsi biciklije volt, ez is megengedte sokszor, hogy felüljek a gépére, úgy zörögtem végig az utcán; másszor pedig a Sóvágó-fiú, aki az apja lovait őrizte a Kösély parton, az engedte meg, hogy felüljek a legkisebb lovukra, minekután levettük a lábáról a béklyót, s a kötőfékbe ragadva lovagolhattam a füvön, míg csak jól esett. Így lopkodja össze a szegény gyerek a boldogságát. Röstellem, hogy mindig megakadok, elcsalják az embert az emlékek. Azt akartam elmondani, hogy míg szemlész úr ott azt a kis pipa dohányt elszítta, apám elkezdett keseregni a muzsika felől. Szemlész úr tudta, mi történt, sajnálta apámat.
- Van nekem egy szép álmom, kedves szemlész uram - azt mondja apám -, az pedig, hogy visszaveszem egyszer azt a muzsikát Kukitól, tudom, az a muzsika is visszakívánkozik énhozzám, úgy ahogy én a muzsikámhoz.
- Miből szándékszik tanító úr visszavenni?
- Miből? Megmondom miből. Ügynökséget vállalok, kedves szemlész úr.
Szemlész úr szippantott vagy hármat a pipaszárból, úgy tekintett apámra, mint aki nem várt volna ilyen igét az apám szájából. S azt mondja:
- Ugyan miféle ügynökséget?
- Biztosítót. Megvallom szemlész úr, én már tavaly óta töröm ezen a dolgon a fejemet. Nő a család, iskoláztatni muszáj majd ezeket a fejlődő csemetéket.
És sóhajtott és csak figyelte a keze munkáját, az új dohány gyengéd reccsenéssel hasítódott a kés alatt. Azután azt mondta apám:
- Már egynéhányszor beszéltem Bajom fiskális úrral, tudja, hogy ő itt az Első Magyar ügyvédje, hát a fiskális úr pártomat fogja, ő viszen be Debreczenbe a főügynökséghez. Csak az első szünetnapot várom, hogy itthagyhassam egy napra az iskolát. Itt tartanánk, kedves szemlész úr.
Szemlész úr megkérdezte:
- Hát osztán mit szól ehhez majd Bacsa bácsi?
- Arra nincs mit adni, szemlész uram. Majd csak megbocsájtja a szegény embernek is, hogy az is élni mer. Bár nem hinném, hogy féltené a másiktól a kenyérmorzsát, akit ilyen szépen megáldott az isten.
Meg biz a, mondhatom. Bacsa bácsi vastag cserepes házba lakott, teli volt a kertje sárga meg ibolya üveggömbökkel. Megjegyzem, én kicsikoromban mindig azt képzeltem, a gazdagok kertjében a jó isten nőteti azokat az üveggömböket is, csakúgy mint a szegénység kiskertjében a mályvát, meg az estikét. Hogy megkülönböztesse a gazdag kertjét a szegény kertjétől. Amint a gazdagnak az öltözetét is megkülönbözteti az isten a szegénynek az öltözetétől. Bacsa bácsi háza falán politúros bádogtábla volt, Magyarország címerével zöld koszorúban, alá meg oda volt írva Első Magyar Általános Biztosító Társaság. Bacsa bácsi olyan kövér bácsi volt, kövér volt nemcsak a hasa, meg a hátulja, kövér volt a feje is, azon külön kövér volt az orra, meg az a két füle, kövér volt a nyaka is, olyan kövér nyakat is csak gazdagoknak szán az isten, három tokája volt elül-hátul Bacsa bácsinak, érdekes volt látni, mikor Bacsa bácsi elgörgött a Batthyány-utcán a sárga féderes kocsiján (az mindig reccsent a kövér ember alatt), hogy az a három tokája hogy ugrik összébb-széjjelebb, amint Bacsa bácsi kikapkodja a tajtékszivarszipkát a szájából és avval köszönget nagy kanyarítással jobbra-balra Szilvahelynek, mert mindig jött ismerős nadrágos ember, aki felköszönt a kocsiba Bacsa bácsinak. Észrevettem az életben, hogy azok az emberek, akik gazdagok és még kövérek is, nem igen nyúlnak a kalaphoz köszönni, csak hajtogatják a fejöket, mint a királyok, legfeljebb a pipaszárral, vagy mint Bacsa bácsi, a szivarszipkával kegyeskednek integetni. Isten őrizzen, hogy Bacsa bácsit mint büszke gőgös embert jelentsem fel, eszem ágába sincs, hamis volnék, ha ilyenfajtának engedném őt képzelni. Nem, Bacsa bácsi szíves, nyájas ember volt, hiszen ennek köszönhetem, hogy én is bár szegény szülők gyermeke vagyok, per Bacsa bácsi emlékezhetem felőle. Bacsa bácsi minden szegény gyereknek előre intett avval a piruló tajtékszivarszipkával, az a hatalmas kemény piros orcája úgy sütött le az emberre, vagyis a gyerekre, akár a meleg Nap; sokszor megtette, ha lassan ment a kocsija, hogy megállíttatta a két lovat, odaintette a mezítlábos, tepertős szájú gyereket, megkérdezte: hogy hívnak, fiam? avval kivette a kis bukszáját: nesze, fiam, édes gyökérre. Egy krajcárt adott a gyereknek és még utána nézett annak a boldog szegény gyereknek, aki nyargalt osztán a krajcárt szorítva a kis markában. Bacsa bácsinak magának nem volt gyereke, csak felesége volt néki, az is ilyen terebélyes kövérség volt; olybá vehető, hogy egy-egy krajcárral vásárolt Bacsa bácsi egy kis gyerekhez való édes érzést, úgy mint az a szegény gyerek édesgyökeret vett a krajcárért. Igaz, apám akkortájban anyámmal tervezgetve, elmesélte, hogy Bajom fiskális úr nagyon is felbíztatta apámat avval, hogy Bacsa bácsi már úgy elgazdagodott hogy nem igen törődik többet a biztosítással, azt várja, míg helyébe mennek, akár a polgármester, meg különben is többet ér néki a szőllőkkel seftelni, minden esztendőben megveszen egypár szőllőskertet Szilvahely alatt, azután eladja debreczeni borkereskedőknek, a pénzt amit szüretel, belétölti a szilvahelyi Népbankba.
Szemlész úr szokás szerint elálldogált vagy fertályórát az ablak előtt, azután elbúcsuzott apámtól kézadással, meg tréfából összedörzsölte a koponyámat az erős tengerével, ami rendes tempója volt, mindig kipirosodott a fejembőre, szemlész úr úgy körbe dörzsölte a fejemtetejét, nem lehetett kicsavarni a fejem a kezéből, úgy össze tudta markolni. Ó az a kedves, kedves, tengerivirág-bajúszos szelíd szőke szemlész úr, most is megmelegíti a szívemet, hogy foglalkozom emlékben vele, akár a szívem dörzsölné össze, mint valaha a fejem búbját. És tessék kérem elgondolni azt az ártatlan világot, mikor ott lehetett vágni a magyar dohányt a nyitott ablakban, hogy nem akadt soha rossz írígy ember, aki szegény tanító urat feljelentse, meg azt a kellemes szemlész urat, aki elnézéssel van a tanító úr iránt, meg más jó kosföldi, meg kishegyesi, meg ebesi ízeket kedvelő szilvahelyi lakosok iránt; a magyar állam tudomásom szerint nem siratta azt a pár krajcárt, amit apám meg az apámhoz hasonló pipások imitt-amott elraboltak a trafiktól.