Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 24. szám
- - - - - - - - -
hanggal sírjatok föl az égre,
sírjatok irgalmatlanul...»
Ez nem kritika, nem méltánylás, nem értékelés.
Kevesebb annál és sokkal több.
Most olvastam el Babits könyvét. A hatása alatt vagyok. Nem mint művész, nem mint mesterember. Még csak nem is mint publicista, ujságíró, vagy efféle. Látomásom van egy látomásról, ami megrendített és felkavart, talán azért, mert sok van benne, ami tulajdon látomásommal rokon. Személyes ügyemnek tartom. Nem is írni: beszélni szeretnék róla, kapásból; mint a szónok, aki szükségét érzi, hogy felugorjon az «előtteszóló» által elhagyott emelvényre, még nem is tudja, van-e mondanivalója, de
*
Egy nagy kiáltás Babits könyve, négyszáz oldalon ugyanaz, ami két oldalon «Fortissimo» című verse volt, mikor a világháború örvényének mélypontján, s az emberi szenvedés jeges csúcsain elsikoltotta. Ne értsenek félre. Ebben a könyvben nincsen semmi «költői» a szó formai értelmében. Ami benne a költő-Babitsból és a művész-Babitsból kiütközik, néhány találó és szabatos hasonlat, semmi több. Egyébként hideg és nyugodt, mint egy bírói tárgyalás. Vagyis az, aminek lennie kell, mihelyt kiderül, hogy miről van szó - a bűnügy, amit tárgyalnak benne a maga példátlan méreteiben, nem is tűrne másféle hangot. Csak a kontár «költői», mikor prózát ír - a valódi költő jól tudja, hogy prózát írni egyértelmű a nagy elhatározással: kilépni gyöngyházkagylónkból, a külső forgatagba,
*
Babits prózát ír, mert nagyon jól tudja, mit akar. A «Fortissimo» költőjének látomása volt és Babits, a prózaíró most megírta ezt a látomást. Értsük meg:
*
Ime, ez volt. Ime, ezt jelentette a «Fortissimo».
Európa elvész. A nemzeti és egyéni és állami magántulajdonok védelmének kétségbeesetten túlzott ösztöne és aggodalma a védekező berendezéseket úgy túlméretezte, hogy az egész energiaösszhang felborult: e berendezések értéke meghaladta annak az értékét, amit védeni akart. Örök harcra rendezkedik be a társadalom, mert nem tehet mást: a fegyver egy fokkal erősebb páncélt követelt s a páncél megint egy fokkal erősebb fegyvert s ezt az ijesztő folyamatot nem lehet megállítani - maga az élet, amit mindez megmenteni és biztosítani akart, megfullad és értéktelenné silányul és elvész a körmök és karmok és szarvak és páncélok és hálók és rókalyukak és hangyabolyok és termesztornyok rákdaganatainak burjánzásában - az emberiség elpusztul, mint a teknősbéka, mely végzetes bizalmatlanságában oly szűkre építi börtönét, hogy nem jut többé levegőhöz, vagy a kullancs, mikor olyan mély rétegbe fúrja magát a «fajta» biztosítása érdekében, ahol petéje már nem talál táplálékot.
Így jár a regény két hőse, Elza és Dezső, akik az örök harcra berendezett társadalomban egy értelmes múlt utolsó mohikánjait képviselik. Emlékeznek könyvekre és érzésekre, vágyakra és hitekre, a lelkük mélyén ott kéklik még Atlantis, ott zöldelnek Agricola ligetei. Az élet nagy ajándékát és értelmét, férfi és nő szerelmét, elhozták magukkal az anyaméhből, de nincs mód és alkalom többé, hogy valóraváltsák: a
*
A történetet furcsa keret fogja össze: volt egy tudós, így szól a legenda, aki a Földgolyó mintájára párszázméteres Kis Földet konstruált. Ezen a Kis Földön minden úgy történt, gyorsabb tempóban, mint a nagyon s mikor az Örök Háború kitört, a Kis Föld története éppen ott tartott, ahol a régi békevilág abbahagyta. S az író, mintegy kiengesztelésül, sejteni engedi a hihetetlen s mégis a relativitás korában oly érthető csodát, hogy aminek tanúi voltunk, amiben élünk, ami felé közeledünk, a szörnyű jövendő, nem a
*
És itt a lényeges különbség, amiben Babits, az utópista, mást és többet jelent ebben a műfajban, mint a vele együtt kimagasló H. G. Wells, akinek nemrég megjelent utópiája szintén Európa jövőjével foglalkozik, szintén reménytelenül sötétnek látja a közelgő évszázadot és szintén keres kivezető utat.
Wells fantasztikuma öncél: Babitsé eszköz, nagyobb gondolat szolgálatában. Wellsnél zseniális elmejáték, Babitsnál félelmetes jelkép, világító betűk, melyeknek fényében, mint ama «Mene Tekel» alatt, kísérteties körvonalakban villan fel a dolgok
Wells utópiája csak kombináció, Babitsé prófécia.
*
Ezért oly vaskos és valóságos, libabőrösen érzéki a hatás. Babits nem tréfál és nem színészkedik: nincs stílusa, mert mondanivalója van. Égetően sürgős és időszerű, mint az égő házról szóló jelentés: az égő háznak éppenúgy lakója ő, mint az olvasó, együtt szenved velünk s még jobban, mint mi, mert közelről látja a tűzfészket. Lelkében vérre megy a dolog, most ébredt a lidércnyomásos álomból, meg kell fejtenünk, vele együtt, mit jelent, mit jósol, az ébrenlét birodalmában mit várhatunk ily szörnyű álom után. Ez nem pesszimizmus és optimizmus, nem
*
Mert bár az Időből szól felénk,
Ha nem hiszek, nincs értelme, hogy «művészi» képességeiről, költői tehetségéről, képzeletének erejéről beszéljek új könyvével kapcsolatban, ezekre dúsabb alkalom nyílik és nyílott verseit méltatva.
Ha pedig az történik, amit akar, hogy
Mi értelme akkor már kritikának, méltatásnak, értékek feltárásának, konzerválásának? Hiszen a jóslat szerint mindez elvész, elhamvad a nagy máglyán, amit önmagának rakott az emberi civilizáció, hogy fölégesse a kultúra minden nyomát - ki olvassa el, ama Tökéletes Társadalomban, amit Babitsról gondoltam, mivé lesz a Szépség Folytonossága, a szellemtörténet, amelynek életünket túlélő, maradandó szobrára függesztett szemmel írtunk le, öntudatlanul és tudattal, minden megfontolt szót, amit magunkról és egymásról ejteni akartunk, hogy nyomot hagyjon ott, ahol mi nem leszünk?! Ki kapja meg a levelet, amit unokánknak adtunk fel, ha a postahivatalt, a könyvtárakat gáztartállyá alakítjuk át?
*
Ezt érzem, így érzem, s ezért e kusza szavak Babits könyvével kapcsolatban. A mi fülünkbe így jut el kiáltása: veszélyben a haza, a mi hazánk, Betűk Birodalma, veszélyben a vallás, amiben kereszteltek s annak legfőbb dogmája, túlvilágba vetett hitünk, életünknek értelmet adó forrása, a dogma, hogy szó elszáll, betű megmarad, - veszélyben a könyv, a könyv, a könyv, dobd el a tollat, amivel jegyet róttál a halhatatlan papírra, mert halhatatlan ugyan, de nem megölhetetlen, - dobd el a tollat, a vésőt, állj ki, ugorj a dobogóra, tátsd ki a szád, védd meg a papírt, ne tollal, szóval védd meg, mert egyre szűkebb a máglyák lánggyűrűje - s míg te itt görnyedsz a papír fölött, amelynek széle már-már felkunkorodik, tüzet fog, hogy kiválasztott ezrek számára méltatást írj a költőtársról, - azalatt Alarik feltámadt ükunokája az elbitorolt rádióhullámok felhői közül népmilliókat úszít Alexandria és Róma és Athén könyvtárai ellen, hogy rombolják le s tegyék egyenlővé a buta földdel!
Pesszimizmus? Optimizmus? Militarizmus? Pacifizmus?
Tébolyult, ostoba frázisok, az égő ház füstjében!
Aki itt mérlegel vagy magyaráz, akár pro, akár kontra, csak olajat önt a tűzre.