Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 23. szám · / · FIGYELŐ · / · Színház

Schöpflin Aladár: SZÍNHÁZI BEMUTATÓK

Fauchois vígjátéka, melyet A szegény Mavrier címmel mutatott be a Nemzeti Színház, a régi francia hagyományból származik, amely Moliéreig, sőt még sokkal messzebb, egész Plautusig megy vissza. Alaptételei: a szerkezet egyszerűsége, minden részében tisztán megvilágított volta, a nem nagyszámú alakok közül a mellékeseknek vázlatos, halvány rajza, inkább csak rekvizitumul vagy színezésül használata, a főalakoknak, legtöbbször egy vagy legfeljebb két alaknak pontos, részletes lélektani ábrázolása egyetlen fő-jellemvonás körül, amely egészen a mániáig van kiélezve s végül olyan komikum, amely egyes pontokon már tragikus határokat súrol. A franciáknál minduntalan találkozunk olyan színpadi alakokkal, akiken nevet a nézőtér, de nekik szinte tragikus élmény, ami velük történik. A leggyakrabban ismétlődő témájuk a nyárspolgár, akit kapzsisága sodor tragikomikus helyzetekbe.

A derék falusi orvos tisztességes, jószívű ember, amíg életébe bele nem elegyedik a pénz, sok pénz. Jószívűségből ingyen gyógyítja, támogatja Mavriert, az éhenkórász festőt, átengedi neki műtermül háza egyik félszerét, halála után magához veszi hű cselédjét. Mavrierről halála után kiderül, hogy nagy művész volt, képei, melyeket mindenki, az orvos és családja is, értéktelen mázolmányoknak tartott, vagyonokat érnek. S ezek a képek az orvos házában maradtak; műkereskedők, műértők versenyezve kínálnak értük rengeteg pénzt. Ezek a soha nem álmodott pénz-kilátások felkavarják a kis családot: egyre kapzsiabbak lesznek, az orvos kétségbeesetten alkuszik a ravasz műkereskedővel, rettenetesen felháborodik, hogy egy képet ingyen, egyet pedig csekély pénzért odaadott egy sarlatán képhamisítónak s rettentő tragédiának érzi, mikor kiderül, hogy Mavrier képeit a felesége mint értéktelen lomot elégette. Csak egy festmény maradt meg, a szolgálólány arcképe, melyet az kegyelettel őriz és semmi áron nem akar tőle megválni. Az orvos most már mániákusan küzd azért, hogy megmentse a veszett fejsze nyelét, hogy kicsikarja a képet a szolgálótól és mennél több pénzt csikarjon érte a műkereskedőtől. Ez a harc az addig tisztességes orvost végleg kiforgatja magából, a derék emberből a szegény lány kirablására is képes gazembert csinált. Ez a lélektani fejlődés, lépésről lépésre való fokozódásával, a vígjáték tartalma. Az, hogy a néző az egyre jobban feszülő, bár néha laza eresztékű helyzetek folyamán egyre jobban nevet az orvoson, a feleségén, a műkereskedőn, azon alapszik, hogy elfogadja az alakokból és a cselekvényből kisugárzó erkölcsi ítéletet. Ezt az ítéletet jelenti a szolgálólány alakja, az egyedüli, akit nem ront meg a pénz, aki a szerető szív kegyeletén át nézi mindvégig az egykori gazdája művei körüli vad hajszát s ezzel egyszerű tudatlan cseléd létére magasan fölébe emelkedik az egész társaságnak, amelyet kiszolgál. A lélek győz a pénzen: a helyzetet is a szolgálólány oldja meg. Mavrier képeit nem égették el, ő megmentette valamennyit, úrnője parancsa ellenére, kegyeletből az elhúnyt iránt s a végén - neki van, mint örökösnőnek, egyedüli joga hozzájuk - egyrészüket odaajándékozza a család tagjainak, az ajándékozás módjával is kritikát gyakorolva felettük - s aztán otthagyja őket, megszégyenítve. A befejezés mint annyi más francia vígjátéké, nagyon is megható, apró kis tökéletlenségek lazítják a cselekvény szilárdságát, de a lélektani rajz és a színpadi atmoszféra hiánytalan megteremtése mindvégig jó írót mutat.

A szolgálólányt Cs. Aczél Ilona játssza nagyon egyszerű eszközökkel, keveset moduláló beszédével, takarékos gesztusaival és arcjátékával tökéletesen értékesítve az alak kedélyének mélységeit. Az orvos alakjának Sugár Károly ad hiánytalan színpadi életet s a részletrajz gazdagságával, régi francia karikatúra-rajzolók éles vonalaival formálja ki a szerepet. A Caliban óta nem volt ilyen kitűnő alakítása. Vízváry Mariska, Mihályfi Béla, Timár József, Vaszary Piroska teszik teljessé az előadás képét.

*

Helyet az ifjúságnak, a színlap szerint Paul Vulpius, a valóság szerint Lakatos László és Fodor László darabja, melyet a Belvárosi Színház játszik, a nézőtér vágyálmait elégíti ki. Mindenki szeretne karriert csinálni. Általános vélemény, hogy ma csak a szélhámosság bizonyos mértékével lehet karriert csinálni; misztifikálni kell az embereket. (Milyen jellemző korunkra hogy a misztifikáció a leggyakrabban használt színpadi motívummá vált!) A szerzők tehát a színpad közepébe beállítnak egy fiatal embert, aki misztifikál egy egész nagy bankot, elnökével, vezérigazgatójával, igazgatóival együtt. Egyszerűen betolakszik a bankba, ahol semmiféle állása nincs, beül egy íróasztalhoz, kitalál egy nemlétező nagy ügyet, ebben elkezd dolgozni - és senki sem veszi észre, hogy ez csak szélhámosság, sőt a végén a fiktív ügyből nagy üzlet, a fiatalemberből vezérigazgató és az elnök lányának boldog férje lesz. Ezt a szerzők abból a tapasztalatból kiindulva csinálják, hogy a nézőtér egyenkint józan, reális emberekből áll, együttesen azonban a leghiszékenyebb gyermek a világon. Ezért egyáltalán nem tartják szükségesnek, hogy ragaszkodjanak a valósághoz, ellenben az a fő igyekezetük, hogy a dolgoknak azt a képét tükröztessék, amelyet az átlagos polgárember szeretne látni. Minden középszerben maradt emberben él egy inferioritás-érzés azokkal szemben, akik sokra vitték, nagy hatalomra, gazdagságra jutottak. Ezt azzal kompenzálja, hogy gúnyolódik rajtuk, szereti őket együgyűeknek, tehetségteleneknek, nevetségeseknek feltüntetni. Így keletkezik az emberek tudatának homályában a félig paralitikus bankelnök, a korlátolt snob vezérigazgató típusa, amelyet a színpadi szatíra kiemel a homályból a színpadi valóságba. El kell ismerni ezt a két szerző a nézőtér psychológiájának pontos ismeretével csinálja s nyert ügyük van, mert a színdarabokat, mióta a világ, a nézőtérnek csinálják és nem a halhatatlanságnak. Még a jobb világ bekövetkezésének reményét is megcsillogtatják a mai világgal méltán elégedetlen emberek előtt: a második felvonásban mondatnak a főszereplővel olyan tirádát, amelyben nincs ugyan realitás, de benne van mindaz, amit az átlagos ember szeretne megvalósulva látni, tehát örül, ha elmondják neki. A Helyet az ifjúságnak tipikusan a nagyvárosi kisebb középosztály lelkéből lelkezett darab s miután ezenfelül van benne még egy sereg ellenállhatatlanul nevettető alak és helyzet, a siker minden kellékével indul útnak. Tetszésre való benne az is, hogy a szerepei, különösen a főszerepek, a mai vígjátéki színészkedés kipróbált eszközei szerint vannak megcsinálva s jó színésznek könnyű őket jól játszani. Nem is mulasztják el a jó alkalmakat a szereplők: Góth Sándor szinte csalhatatlan rutinja, Páger Antal élénk temperamentuma, Muráti Lili fiatalos frissesége a siker főtényezői közé tartozik s jó karikatúra-rajzaival feltűnik Nagy György. Kürthy Pálról, aki az előadást rendezte, most már megállapítható, hogy a mi színházaink mértéke szerint kész rendező.