Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 23. szám

FÜST MILÁN: AMINE EMLÉKEZETE
(2., befejező közlemény)

Most pedig mielőtt folytatnám, ideiktatok előbb egy levelet, amelyet ugyan jóval a történtek után kaptam csak meg, de most közlöm, mert ez látszik célszerűnek. A levél így hangzik:

«Ön azt állította, hogy szeret, hogy első látásra megszeretett... e vallomásához Ön nagy szavakat használt - s aztán otthagyott egy sor írás, egy búcsúszó nélkül. Mit gondoljak most efelől és Önről? Miután előbb azt tudakolta tőlem, tudnám-e szeretni? s utóbb elállt attól, hogy oly próbára tegye érzéseimet, amelyek e tekintetben jobban kielésíthetik a történteknél. Vagy az igazság az, hogy érzésekre nem is volt rászorulva? - Mily jó lesz megszabadulnom e kérdésektől.

Ezért is írok Önnek, mert meg kell kísérelnem mindent, ami segít, ami megszabadít, ezért küldöm el a semmibe azokat a mondanivalóimat, amelyek voltakép már csak magamnak valók.

Azt tudakolta tőlem, tudnám-e szeretni? Nem hitt tehát annak, amit tapasztalt. Nyilván szerénységből. Nem tudta talán elhinni hogy első látásra megszerethetik. Szavakra is szüksége volt. Azt kell feltételeznem, hogy inkább megijedt, semhogy higyjen a saját szemeinek, - egy romlott, ledér asszonytól, vagy ennen érzéseitől még jobban s inkább elhitte nekem, hogy az vagyok. Szegény gyermekem. Vagy mint szólítsam már Önt, mit tegyek keserűségemben és szégyenemben, - becézzem, szídjam, vagy bátorítsam-e s épp most, amikor az első és utolsó komoly szavakat intézem Önhöz. S melyek legyenek azok?

Ostoba ember! Oh felvilágosítsam-e még afelől, hogy milyen ostoba volt? Elmondjam-e még, hogy nem akartam meggondolások áldozata lenni s akkor, mikor Önnek nyiltszívű vallomása szerint e meggondolásaimhoz nem volt már ideje. Vagy azt, hogy eltakartam magam elől is a szívemet... Oly nevetséges mindez. Mikor jól tudom, hogy az emberek nem szoktak hozzá a szív bátorságához, csak a romlottságét ismerik.

Azt azonban igenis értésére adom még Uram, ha nem tudná, hogy oly rendkívüli látványban volt része, vagy legalább is oly érdekességben, amelyet a férfiak még szegény, ledér asszonyokban is tisztelni szoktak.

S hogy az vagyok-e csakugyan? Ma már megint az vagyok. Határtalan bennem a megvetés. Vagyis belesorolom Önt is azok közé, akiknek odadobtam magam.»

*

Így szól a levél. Ismétlem, ezt jóval később kaptam már e történet teljes lezajlása után. S most folytatom, ahol elhagytam. S elmondom magam is, hogy mi történt akkor köztünk s mért hagytam el oly hirtelen kora reggel.

De nem is az elejével kezdem. Minek az önkívületről szólani? Röstelleném is, de nem is érdemes. Nem vagyok én különleges ember. Olyan voltam én is nyilván, mint a legtöbb földi halandó lett volna helyemben. Vad voltam, őrült, mit tudom én már milyen voltam. Nyilván: érdemetlen is arra, hogy szeressen.

S aztán: mint egy állat. Nem gondoltam én jóideig semmire a világon. Szeret-e, nem-e? mért tette? Heverésztem, lengedeztem... Az ember ha nagyon boldog, úgy látszik belebutul, mármint a magam fajtája. Pedig eszembe juthatott volna egy s más. Ahogy most visszaidézem: adott ő alkalmat egy kis elcsodálkozásra már az elején is. Cognacot hoztam be például a ládámból, ő küldött érte s aztán nem akart velem inni, de már amikor visszajöttem is, elég furcsán fogadott. Sötét volt a szobában.

- Mit akar? - kérdezték tőlem a sötétből.

Azt hittem tréfál s tréfával is feleltem. Hogy betörő vagyok, - mondtam néki. - Ugyis majdnem az lettem miatta. - S felgyujtottam a villanyt.

Nem felelt, ott feküdt összekuporodva, habfehéren, csak egy gyöngyfüzér volt a nyakán, semmi más, - gyönyörű volt! Ám ezt mire véljem? Az arcát belefúrta párnáiba, mintha látni sem akarna többé. Hiába könyörögtem, tréfálkoztam, nevetni sem akart. Eközben viszont éppen eszembe is jutott valami. Hogy hiszen még a nevét sem tudom. (Már megkérdeztem egyszer, de akkor tréfával elütötte.)

- Hát hogy szólítsam legalább? - kérdeztem most is tőle.

- Ahogy akar, - mosolygott reám.

S a fejét ehhez fel is emelte, - talán hogy jobban lásson s a szeme játéka is bizony furcsa volt. Hisz láttam, húzódozik, mindenkép kerüli, hogy magáról kelljen szólania... De nem baj, - gondoltam még akkor, - rá kell hagyni, van idő.

Hajnal felé azt kérdezem tőle:

- Te táncosnő vagy? - Nevetett.

- A lábaid olyanok, - mondtam néki. - Vagy nem olyanok? Gyönyörűk. És a kezeid is. Mutasd csak a kezeidet.

Némán, mosolyogva nyujtotta oda mind a két kezét.

- Gyönyörűk, - mondtam néki sóhajtva, betelten, igazán megérlelve már a halálra. S elengedtem e csodás kezeket.

- Kire is emlékeztetsz? - kezdtem el töprengeni felette.

S még mindig nem volt semmi baj. - Mint mondom: tévelyegtem, ringatóztam, - akkor már sötét is volt a szobában, - élet és halál közt lengedeztem. Ő is hallgatott. - Ez volt hát az élet, most jöhet a halál, - eféle kósza gondolatok jártak a fejemben. Amellett bizonyos neszekre figyeltem inkább, - uccai ének hallatszott fel például nagyon messziről, harangkongást is véltem néha hallani, - ezeknek átadtam magam s egész a bódulásig újra. Néha szinte felkiáltottam a gyönyörűségtől, úgy át- meg átjártak ezek, szaladoztak rajtam. - Ez is részegség, - állapítottam meg, - nyilván egy különös lélekállapot játéka velem, mert hisz az uccáról kutyaugatás is hallatszott fel s az is gyönyörű volt. Rendkívül kellemes.

Szóval: minden jól volt addig, míg véletlenül oda nem tévedt a pillantásom, ahol ő volt. Olykor ugyanis megvilágosodott az arca cigarettája parazsától. Lássuk csak, - jutott eszembe, - milyen ő most, mikor nem tudja, hogy figyelik? Kezdtem nagyon mosolyogni.

Töprengeni látszott ama pirosas tűzben s ez nőknél mindig megijeszt. Az arca borús és szigorú volt.

- Nem szeret ez senkit a világon, - mosolyogtam én magam elé.

- Ki ez a nő? - nyilallott belém a kérdés. - S hogy kerül ez az Emmához? - Szinte hallani véltem tulajdon gondolataimat.

- Mért adta ez magát oda nekem? Mikor nem szeret? Vagy ez is csak egy olyan nőcske talán?

Ilyen az ember. Ami velem történt néhány óra előtt, - hisz én is akkor láttam őt először ez életben, - hogy itt ácsorogtam kinn a folyosón, hogy tántorogtam a láztól, mindez eszembe se jutott. De hogy ő? - Már akkor bizony nőcske.

- Nyilván nem először teszi, - fűztem tovább gyalázatos gondolataim sorát, - ismerjük a fajtát. - Nem mondja meg a nevét, rejtélyeskedik, ez a módjuk persze, ezért is lakik itt az Emmánál. Azt hittem: no most tisztán látok valahára. Valósággal megrohant a sok bizonyíték.

Elém állt például ama bűnös, szemlesütős nevetése. S hiába próbáltam megnyugtatni magam.

- Ej, ez nem ilyen, - hisz ez inni sem tud... - mondtam magamnak. S felidéztem újra a mosolyát, a beszédét, az egész lényét hívtam segítségemül. Minden hiába volt.

- Kínálkozott, - mondtam magamnak keserűn. - Persze, hogy kínálkozott. S én itt fekszem és képes vagyok róla álmodozni s Isten tudja mi minden nem jut az eszembe... Milyen kábult is olykor az ember! Ebből is látszik, hogy boldogtalan ember vagyok én.

S már majd felordítottam a kíntól. Olyan volt mindezt átszenvedni, szinte mint a testi fájdalom. Hogy megfájdúlt a szívem is belé. - Hát ennyire vagyunk?

S már-már ott tartottam, hogy kimondom minden gyanúmat, - (azt gondoltam: jogom is van ehez, ha ennyire érdekel,) - vagyis, hogy megkérdezem tőle, követelem ami megillet, már csak azért is, mert tudnom kell, hogy mit gondoljak e dologról? A részéről tréfa volt-e, kalandnak tekintsem-e semmi egyébnek? Vagyis, akkor Isten hozzád és sose láttuk egymást? .

Pillanatok alatt száguldottam végig mindezeken. S ekkor megállított valami. Eszembe jutott valami más.

- Te, mikor beléptem hozzátok, az életeden gondolkoztál, végzetes dolgokon, igaz ez? - tettem fel a kérdést. Ezt még csak próbakép odavetettem, kimondtam, ami eszembe jutott, hátha igaz?

- Úgy van, igaz, - hallatszott azonban a sötétből. Kicsit bizony meghökkentem erre magam is s elöntött azonnal egy fajta kába merészség. Régen ismerem ezt. Tudni kell, hogy van ez velem úgy, hogy nekiiramodva mindenféléket kitalálok. Kártya van valaki kezében, - azt, - előre bejósolok valamely eseményt, - nem egyszer nyertem már így fogadásokat is...

- Elmondom neked az életed történetét is, akarod? - folytattam vakmerőn. Nagyot nevetett. - Lássuk csak, - gondoltam én, _ hátha kijön ebből is valami.

- Az apád férjhez adott, - kezdtem bele, ahogy szoktam ezt ilyenkor, egy fajta vad rohanásba, - nem szeretted a férjedet...

- Tovább, tovább, - unszoltak ezenközben a sötétből.

- Hiába próbálkoztál vele élni, megcsaltad a végén...

- Aztán?

- Aztán táncosnő lettél, vagy énekesnő, - jelentettem ki hatalmasan. Magam is csodálkozva hallgattam ennen szavaimat. Mert úgy érzem ilyenkor, hogy igazat hazudok. - Jártad a világot, nem találtad sehol a helyed...

- Aztán?

- Semmit aztán. - Dehogy folytatom én ezt, - mondottam, dühösen. Erre megint kinevetett:

- Félsz? - kezdett el ingerkedni velem. - Ej te bolond. - mondta, - mikor érdekes kezd lenni, abbahagyod?

- Hisz úgyis kinevetsz...

- Ej dehogy nevetek, - felelte. - Izgatott vagyok, meg vagyok illetődve, láthatod... És folyton ingerlőket, aprókat nevetett. Majd könyörgésbe kezdett:

- Folytasd, kérlek, könyörgök... - És mellém bújt. - Hát mért nem mondod tovább? Ne légy kegyetlen, oh édes Artelán...

- Ki az az Artelán?

- Azt nem tudom, - felelte ő. - De baj az, azt hiszed? Hisz azt sem tudom, te ki vagy, - lelkendezett. - Nem te vagy-e az édes Artelán? - S egy furcsa, igen furcsa nevetése hangzott el utána. Már erre megszállott egy fajta szomorú bizonyosság.

- Hiába tréfálkozol, meg akartál ma halni kedves, az az igazság, fordultam oda feléje.

- És mért nem haltam meg?

- Azt nem tudom, hát honnan tudhatom? Talán, mert velem találkoztál itt...

- Ne mondd... - S én úgy éreztem, a hangja most megremegett. - Vagyis: hogy igazam volt.

Hisz az életet én nem jól tudom védeni. S különösen nem olyasmi után, amivel akkor este idejöttem. A nagy szavakat sem kedvelem. Rosszúl emlékezett tehát, mikor nagy szavaimat hozta fel levelében. Miután úgy éreztem e pillanatokban s ez egyre jobban elhatalmasodott rajtam, hogy nem tudok, de nem is akarok többé nélküle lenni...

De minek is mentegetőzöm? Vihar volt ez. Rimánkodtam is, megmentőmnek is neveztem, fogadkoztam, hogy most már élni akarok és érte... - az ember nevetségessé válik ilyenkor, bizonyára. Ami bánat, vagy szenvedély van benne, ilyenkor akar egyszerre kiszakadni.

De még erre sem mindjárt felelt.

*

De végre beszélt. Talán mert látta, hogy kezdek nagyon elkomolyodni. Arra kértem ugyanis, mondja meg őszintén. mit akar? azt akarja-e, hogy ne lássuk többé egymást?

- Ha jösztök, lesztek, ha hoztok, esztek, - felelte ő.

- Különös.

Dühös lettem, hogy ezt feleli. Amire elmagyarázta, hogy e szóval egy mesebeli személy, egy bizonyos Amine nevű nő invitálja meg vacsorára azokat, akik a kedvére valók.

- Úgy? - kérdeztem erre. Nagyon figyelni kezdtem. Néki nagyon tetszik ez a mondás, - magyarázta.

- Különös egy mondás, - mondottam újra.

- Bizony különös.

- És miféle hölgy ez az Amine?

- Hogy az egy igen kedves és könnyűszívű nő volt. - mesélte nekem. - Kellemes volt, - a szíve szerint az, amellett eltökélt. Olyan, aki könnyen búcsúzik el.

- No lám, - gondoltam én. S felültem az ágyon. - Tehát csakugyan búcsúzni akar?

A hangja szenvedélyes volt valamely keserűségtől s olyannyira az, talán még könnyesek is voltak a szemei. De ő, talán éppen ezért a jókedvről beszélt, az igazi jókedvről s egy fajta lengeséget kezdett emlegetni, magasztalni...

- Hazudsz, - gondoltam én, - ehhez a lengeséghez neked semmi közöd.

- Hogy az senkit sem szeretett. - No lám, az én szavaim.

- De te szeretni fogsz, majd én megmutatom, - gondoltam én.

Furcsa volt e titkos párbeszéd. Ő mintha meg akarná erősíteni eddigi gyanumat s én éppen ezért s épp most nem akarnék hinni neki. - S ő aztán elmesélte az Amine történetét részletesen is. Leírom ide, mert engem érdekelt, maga a mese is, különböző okokból. Ez majd kiderül. De már azért is, mert úgy beszélt e nőről, mintha élne, minthacsak egy régi ismerőséről kellene egyet-mást elmondania. Tehát: hogy e nő, ez az ezeregyéji személy nagyon szerette a szép ruhát s egy nap megint elment selymeket venni a bazárba. De kiderült, hogy nem elég a pénze. Pedig a selyem gyönyörű volt. Annyira vágyott rá, - selyem nélkül nem akart hazamenni.

Viszont a kereskedő, aki egy csinos és nyájas, egy feketebajszú fiatalember volt, - mesélte nekem, - e kereskedő nagyon rábeszélte őt, hogy fogadja csak el a selymet, nincs fizetség, ő ingyen is odaadja, ha megenged egy csókot, egy pillanatra kell csak megemelnie a fátylát, egyetlenegy csók is elég. - Mi az egy csók? - kérdezték erre a rabnői is körülötte s el is fordultak tőlük azonnal, hogy szinte sátort vontak körülöttük lebernyegeikkel. Ily sátor alatt pedig csókolózni lehet. Felemelte tehát előtte a fátylát, ám abban a pillanatban a kereskedő az arcába harapott.

Szó ami szó: otthon alig menekült meg a haláltól. A hazugság nem használt. A férje okos ember volt, meg kellett vallani neki az igazat. Végre is kegyelemképen megvesszőzték és kidobták... S azóta keble és nyaka sebekkel van beborítva, régi ütések nyomaival. - Egyszóval póruljárt a szegény, - fejezte be a mesét.

- És te is? - próbálkoztam ekkor. Erre nem felelt.

- S ez volt az oka, hogy oly óvatos lett, - magyarázta nekem. Innen a könnyű derű, vigyáznia kell magára, csak az örömöket szereti, ezért oly mulatós...

- És te is mulatós vagy? - kaptam a szón.

- Bizony az.

- Csak épp hogy ezt nem hiszem el.

- Hát elbizakodott vagy? - kérdezte szinte haragosan.

- Hogy-hogy elbizakodott?

- Hát úgy szívem, hogy én is felette mulatós vagyok, - adta értésemre, bizonyos furcsa hangsúlyozással, igen behatón. - Ezt bizony már nem lehetett félreérteni sehogy. Még ha akartam volna sem lehetett. De már e történet maga is meglehetősen megdermesztett, elidegenített. A selymek, a feketebajszú fiatalember. - S az efféle virágnyelvet sem szeretem.

- Szegény Amine, - csak ennyit feleltem már mindezekre neki.

Hisz belátom én: kiméletlen volt ez a szó. Mert részvétlen volt. Joga volt mást várnia tőlem, aki azt állítottam, hogy szeretem. Hisz nyilván ezért is tett ilyen vallomást. Ő szivet várt a szóért. - Isten tudja mit, amit mi mindnyájan remélünk olyankor, mikor minden keserűségünket, szégyenünket felmutatjuk, túlozzuk is...

Mindezt persze már csak most gondolom így Mint mondottam e példázat akkor nagyon fejbevert. S rideg lettem. Ám ő nem is váratott a felelettel.

- Oh ne sajnálja őt, - mondotta szenvedélyesen. - Ő jól érezte magát, kedvesem, nem volt hát sajnálatraméltó, - tanított ki könyörtelenül. - Csak éppen persze gőgös volt kicsit. Hogy kérdezgessék, azt például sosem tűrte el...

S itt elhallgatott. Én sem szóltam. Úgy emlékszem pedig, hogy még várt egy ideig, még mindig várt s hogy mégsem történt semmi, dúdolt még magának valamit, majd elaludt.

S én ma már biztos vagyok benne; nem is épp a szó, még sokkal inkább ez tetézte be a sérelmeimet, hogy képes volt így elaludni, mikor ott vagyok. Az ember csak magára gondol. Nemhogy meghatott volna, hogy így, mint az árvagyerek, maga ringatta álomba magát, még inkább elidegenített. Nagyon meg lehettem sértve.

- Magának való ez mégiscsak, - állapítottam meg bambán, szomorún.

- Táncosnő lesz, alighanem az, - magyaráztam valakinek. Nem is értem, hogy lehettem ilyen ostoba.

- Menjünk hát egy házzal odébb! - szoktam bajos esetekben mondani. - S hogy mi lesz holnap? Bánom is én azt. - beszéltem magam elé.

S reggel hét óra tájban csakugyan felkeltem az ágyból s lábujjhegyen, a holmim után tapogatva öltözködni kezdtem. Akkor is mélyen aludt. Igaz, felriadt egyszer egy ügyetlen mozdulatomra, mondott is valamit, de már egy pillanat mulva megint mélyen aludt

Felöltöztem, kisurrantam a szobából - s mint aki azt akarja, hogy híre se maradjon e vidéken, még csak az sem igaz, hogy itt járt valaha, elutaztam. Emmától sem köszöntem el, üzenetet sem hagytam hátra senkinek.

*

Hova megy az ember olyankor, ha úgy érzi, hogy kinn a világban is minden rosszul sikerült? - Ami eddig otthon gyűlöletes volt, az most csodálatoskép megszépül a szeme előtt. - Menjünk haza. - mondja magának és megtaposott otthonába tér. És nagyon megígéri, hogy csendes és béketűrő lesz megint jóideig.

Az úton hazafelé mégcsak romlott a hangulatom. Illetve: nem is jól mondom, hisz vidám voltam én. Az ember maga becsteleníti meg ennen érzéseit, úgy van az.

- Eh, - gondoltam, - kár a dologgal tovább bibelődni - holnap ugyanezt meséli majd másnak s épp oly rejtelmesen valami másik penzióban heverészve.

- Ki az az Amine? - nevettem egyre. Igen mulatságosnak találtam még e nevezetet is.

S beburkolózva plédembe, még el is aludtam a vonaton. Különben is didergetős volt az idő, hideg és ridegen világos, - nem kedvezett az éjszaka emlékeinek.

- Táncosnő lesz, persze hogy az, egy szerény nemzetközi csillag, - e határozattal ébredtem, mikor álmomból felrázott a vonat.

Hej de kacagtam én aznap magamon! Hát nem bolond az ember? Kimegy a világba s az első kétes hölgybe hajlandó halálosan beleszeretni. S én még képes voltam azon álmodozni ott mellette a sötétben, hogy itt hagyok érte mindent, kivándorlok valahová, - és a többi. Mint az már ilyenkor szokás. Nagyot nevettem e bolondságokon.

S aznap délután, hogy megérkeztem, nem is volt még semmi baj. Sőt inkább: ünnepélyes volt a megnyitás, - ahogy azt a hírlapokban szokás mondani. A feleségem történetesen igen barátságosan fogadott, - szellős és tiszta volt a házam, - a gyerekek épek, jól kimosdatva, megfésülve, pirosak . .

Még körül is jártam a szobákban. Meg fogom becsülni e vidéket, - fogadkoztam az Úr előtt, kiállván tornácunk legvégére, ahonnan szép kilátás nyílik. Pompás volt éppen az alkonyat is. S én önkéntelenül összehasonlítottam az Istenség e táruló csarnokát az Emma fogadószobájával.

- Itt jobb nekem, - gondoltam én. - S éljünk csak szépen tovább és hallgassunk.

Mindezek ellenére feltettem a kérdést a feleségem előtt, aki művelt asszony, hogy nem tudja-e véletlenül, ki az az Artelán? - Nem tudta. - Hát az Amine? - Azt sem tudta. - Az ezeregyéjszakában nézze meg, - adtam ki az utasítást.

Megnézte és este beszámolt. - Artelánt nem talált benne, de az Aminét megtalálta. Ragyogott, amikor elmesélte, hogy milyen bájos teremtés az a nő. Mármint az Amine.

- Úgy? - Hát bájos?

- Ezek csak az igazi asszonyok, - magyarázta ő nekem. - Semmi töprengés, semmi kétely, - csak az üdvösség, a vágy, - azoknak a szerelem a mindenük...

- Ne mondja, - csodálkoztam e beszéden. - S ő még tovább is lelkesedett. - Valósággal kedvet csinált nekem ehhez az Aminehez. A hímzett keleti papucsokról beszélt, táncokról, puhaságról, még a nagy engedékenységről is...

- A kutyafáját!

- Tudja mit? - feleltem neki, - mondok én magának valamit. - Úgy látom én, - folytattam, - hogy ezt a koránt, meg ezeket a többi keleti iratokat öregedő emberek írhatták. Mit gondol? - Azonnal megértett. Még el is pirult.

- Úgy látszik, - felelte épp oly lelkesen.

- Ezek a törökök úgy látszik, - ezek tudták, hogy mi a nő, - mondtam még neki.

- Arabok! - javított ki pedánsul a feleségem.

*

Ez történt első nap délután és este. Éjjel pedig a következő történt:

Hajnal előtt két óra tájban felébredek azzal a határozott érzéssel, hogy azonnal fel kell öltöznöm, indulnom kell Budapestre, mert engem várnak ott.

- Hát erről szó se lehet, - feleltem magamnak azonnal és visszafeküdtem az ágyba. - Aludjunk, - mondtam a szívemnek.

De nem tudtam persze elaludni. Gyertyát gyújtok, cigarettát veszek elő, majd előveszem az ezeregyéjt is, - azt ugyanis a feleségem maga adta ide nekem, hogy majd olvassam el az Amine történetét okvetetlenül.

Hát olvastam egy ideig, aztán letettem a könyvet.

- Lám, - mondottam csendesen, - hiába olvasom én ezt, úgysem bírom elviselni, hogy ne lássam őt soha többé...

Szó ami szó, megint ugyanaz lett, - megint elviselhetetlen lett a vágyakozásom utána. Lázroham volt ez és éppoly gyors, vad és mohó, tehát éppoly érthetetlen, mint előző éjszaka.

Mit csináljak én magammal? Felugrottam, őrjöngtem, ezt már nem is akartam.

- Dehogy engedem én ezt, - e szóval futkostam a szobában.

Míg aztán hatalmába nem vett megint ama bizonyos vad áradozás, amelyről volt szó itt már, - hiszen végzetesen avatkozik bele az életembe mindig. A józan eszem végső állomása ez, régen tudom.

- Utána megyek Budapestre s ha már elutazott, akkor még utána, bárhová s ha bármi lesz is a vége, - ezen kezdtem.

- Hát bánom én azt, hogy kié volt azelőtt? Úristen, ha táncosnő, mit bánom én, - kezdett bennem dalolni azon árvíz, a féktelenség. - Ha egyszer itt vagyok, ha ittmaradtam. S én most így használom fel ezt a kis maradék életemet, hogy visszajövök ide, mint a barom?

S így ment ez órákon át egész a butulásig.

Oh az indulat. Szét tudtam volna vetni ezt a házat, melyet tegnap este úgy körülsimogattam a szememmel.

S oh mily nyomorult féreg az ember. Hányódik-vetődik s azt sem tudja, mi ennen szívében az igazság? - szeret-e egyátalán valakit, tartozik-e valahová csakugyan? Meg akartam-e győződni felőle, hogy mi az igazság?

Mert nem utaztam el aznap. Lássuk mi lesz, ha nem engedünk? Összeszorítani a fogat és tűrni. De káromkodtam is nagyokat, még a cselédek is megsokallták, azt hiszem.

S egyik cigarettát a másik után, egy falat étel nélkül egész nap. S amellett jöttek elém egész nap mindenfélével, bajjal-nyüggel, - elkezdődött megint a régi nyűves élet, hogy intézkedjem, hamar, baj van itt meg ott, - kellemetlen levelek is jöttek, hogy fizessek hamar, baj lesz itt meg ott... s én szépen félretoltam magamtól mind e leveleket, a keservet s mint aki tudja, mi a dolga e világon, semmivel sem törődve, csak róla voltam hajlandó ábrándozni, mint egy siheder.

S jött a feleség... szeliden nézett a szemembe, - megfogta a kezemet is...

- Minek a jóság? - ordítottam fel erre magamban, mint a farkasok. - Minek az annak, Úristen az égben, - fohászkodtam, - aki nem akarja? ha már csak hímzett papucsokat akar. Azt add annak, amit akar, - követelőztem.

S jöttek a gyerekek is. A második nap reggelén nem bírtam már magammal s kiállottam kicsit az iroda elé a reggeli napba. Nagyon dideregtem. Úgy volt, hogy máris, nyomban befogatok s megyek a déli vonattal, hátha ott találom még az Emmánál, - ilyesmin törtem épp a fejem, mikor ott látom ácsorogni György fiamat az iroda közelében. Áll és engem néz, úgy látom. akarna valamit, de nem mer közeledni.

Odamentem hát a fiúhoz és felkaptam a levegőbe.

- Nagyra nőjj, - kiáltottam a gyerekbe bele, mintha búcsúznék. S akkor mégis elöntötte szememet a könny. Jól mulattunk együtt, hancuroztunk, nagyokat nevettünk. Egész feléledt ez a szomorú gyerek s magam is. Egyszercsak eszembe jutott valami:

- Hogy van az, hogy te ma idekinn lődörögsz? Nincsenek óráid? - kérdeztem a fiútól. - Vagy beteg tán a kisasszonyotok?

- Anyám küldött engem apámhoz, - felelte ekkor a fiam, - hogy hagyjam abba a tanulást és nézzem meg, mit csinál idekinn édesapám?

- Csakhogy későn küld benneteket, az a baj, - gondoltam én Nincsen apátok, - gondoltam keserűn. S elküldtem a fiamat.

*

A második nap délutánján pedig csomagot hozott a pósta. Felbontom, - szerencsére épp egyedül voltam az irodában...

Egy gyöngynyaklánc volt benne. Majd megütött a guta. Mert az övé volt, kétségtelenül az. Feladóként ugyan valami doktor neve volt odaírva, de annak még csak értelme sem volt, hogy gondolkodjam rajta, ki lehet? Az övé volt, másé nem is lehetett.

- Mi ez? Meg akar alázni? - ez volt az első gondolatom. S elborított a vér. - Vagy talán anyagi bajaim jutottak eszébe? S megszánt?

Az első eshetőség, hogy a megvetését akarná kifejezni, mégsem látszott elég valószínűnek. Hangsúlyozom itt, hogy akkor ama bizonyos levele, amelyet itt előzőleg bemutattam, nem volt még a kezemben. S oly adatom sem volt, amely támogatta volna ezt a feltevést. - Mért tette volna, hogy megalázzon? Otthagytam, igaz s ez nem volt illő cselekedet. De nem ő maga is azt akarta? Mikor bejöttem a cognac-kal, majdnem kidobott. S mindenkép azon volt egyebekben is, hogy eszembe jusson ez a megoldás, hogy ne akarjak találkozni vele reggel. S hiába könyörögtem, hogy ez ne legyen így...

Egyszóval, ez mégsem látszott valószínűnek. Viszont a másik feltevés, hogy segíteni akart, - még ez volt talán a kínosabb. Én ugyanis kissé túlsokáig nézegettem akkor éjjel ezt az ékszert a nyakán. Ezt most meg kellett vallani magamnak. Nézegettem, megcsodáltam, még azt is megkérdeztem tőle, mibe került? Borsónagyságú keleti gyöngyök voltak, három sor, remekül összeválogatva. De még azt is gondoltam ehhez, hogy lám, még új életet is kezdhetne ebből valaki, - kettőnkre gondoltam, - valljuk meg ezt is, ha már itt vagyunk. S miután a vacsoránál viszont panaszkodtam is... Egész belekábultam e kínzó nyomorúságba.

- No de nem baj, - gondoltam utóbb, - nem voltam én akkor éjjel egész eszemen. S ezt megértetjük vele. Elmegyek hozzá, beszélek vele, egész őszinte leszek s ő meg fogja érteni, hogy ezt így mégse lehet...

Aztán mást gondoltam:

- Hátha szeret? - vetettem fel a kérdést. - Mért oly vad az ember?

Fel és alá jártam az irodában, magamnak magyarázva...

- S kitől fogadhat el az ember valamit, ha nem attól, aki szereti? Az ellenségeitől?

- De mért szeretne? mindazután, ami történt? - S ezen keseregtem aztán egész estig, hogy képes voltam ilyet cselekedni, hogy otthagytam, - csak most eszméltem rá, hogy mit követtem el.

Várnom kellett. Csak este indult ugyanis a vonat Pest felé.

Alig tudtam pedig már uralkodni magamon. Az órámat kitettem az iratokra s minduntalan odanéztem. - Oh, ha még ott találnám az Emmánál, - esedeztem.

De végre este lett. Nem mentem be a vacsorához. A feleségemet kihívattam, megcsókoltam a haján s csak annyit mondtam néki, hogy sürgős távirat jött Budapestről, mennem kell, nincs egypercnyi maradásom.

- Nem akarna mégis valamit enni? - kérlelt.

- Semmit.

- De mért?

- Nem megy le a falat a torkomon, - mondtam. - Hagyjon, ne tartson vissza, Isten áldja szívem. - S már mentem is, szinte futottam.

- Isten vezérelje, - szólott még utánam. S bizony igen-igen sáppadt volt akkor este, riadozó. Még meg is várt kinn a verandán, míg felkapaszkodom a könnyű kocsira. Ezt sem tette volna soha azelőtt.

Kalapot emeltem s azzal gyerünk és bárhová visz is az út. A fordulónál pedig visszanéztem, hátha nem látom többé e vidéket. Nézzük meg mégegyszer a házat, ahol annyi ködös tél múlt el felettem. nehéz délutánok s anélkül, hogy ráeszméltem volna, élek-e még?

Nem tartott itt vissza semmi többé.

*

- Ne forduljak vissza innen is? szaladjak ki egészen a világból? - villant az eszembe a penzió ajtaja előtt.

Maga a ház sem volt ugyanis valami hívogató reggeli mosdatlanságában. S ilykép viszontlátni azt a vidéket, ahol az éjszaka szép volt, ugyancsak nem öröm.

- Nem voltam én akkor éjjel egész kótyagos és minden tekintetben? - kezdtem el kételkedni. - Meglátjuk, - biztattam magamat, S újra csengettem az ajtón. Végre megmozdúltak odabenn.

Persze mindenféle megfordult eközben is a fejemben. Hogy nem fog már tetszeni, ha itt van is... s hogy lám, miféle kalandokba nem esem én bele nyakig, aki már nem vagyok mai gyerek, - csak épp azt nem tudtam volna sehogy elképzelni, ami rámkövetkezett.

«Ama bizonyos hölgy», aki után a szobalánynál rögtön érdekődtem, - a hölgy már elutazott. Szerencsére a nevével nem volt bajom, mert, hogy együtt vacsoráztunk, arra emlékezett a szobalány. S így mondta, ezt felelte rögtön, habozás és minden teketória nélkül. Nagyon figyeltem minden rezzenését. S odáig jutottam magammal, el voltam rá szánva, - ha csak egy rossz mozdulatát látom is, amely megerősítené kételyeimet vagy gyanakvásaimat, - hogy akkor írok Emmának s itthagyom neki az ékszert, megyek azonnal odébb. Ám nem történt semmi ilyes. Azt is nagyon lestem, nem ejti-e ki véletlenül a nevét? De nem tette. S hogy egy szobalánynál kérdezősködjem, ez sem volt kedvemre való.

- Mikor utazott el az a hölgy? - kérdeztem tőle. - Két nap előtt. - Hová? - Nem tudta. - Akkor hát költse fel nekem a nagyságos asszonyt, - adtam ki a parancsot, - még pedig azonnal. Sürgős és fontos az ügyem, még ma én is utazom.

Köhécselve, sárgán jött elém Emma a szalónba, örök cigarettájával foga közt, akár egy öregúr, mint egy kivénhedt kártyás, aki nem szereti a reggeleket. Boszús is volt és szórakozott. - Ő nagyon óvja az álmát, mert az minden kincse, - adta értésemre, - mit akarok? S azzal rámvetette mindig kételyeket kifejező szemeit.

S bár nem vagyok olyan ember, aki egyhamar lesüti a szemét, ezt a tekintetet mégis alig bírtam kiállani. - Mi baja van velem? Tud valamit? Mit néz ez rajtam? - kémleltem e zordon tüneményt. S máris borzongás futott át a tagjaimon.

Egy nagy állótükör volt a szalónban, abba is gyorsan belenéztem. Nem volt azonban rajtam semmi kivetnivaló.

- Emma, - mondtam néki, - fontos ügyben keresem. Tudnom kellene ugyanis, ki az a hölgy, akivel szíves volt megismertetni a multkor... - Le sem ültetett. S egy ideig váratott a felelettel.

- Nem tudom, - mondotta végre ridegen.

- Nem tudja, Emma? - mosolyogtam. S folyékonyan folytattam azontúl, símán, gavallérosan. - Hisz képzelem én, megvan rá bizonyára minden oka, hogy így felel, - mondottam neki, - azt is tudom, hogy vigyázni szokott a szavaira...

- Én is tudom, - szakított félbe éppoly szemtelenül. - Mit kíván még Uraságod? - Még egyre mosolyogtam.

- Szíves jóindulatát kell mégiscsak kérnem, - próbálkoztam újra, rendületlenül. - Fontos az ügy, amely idehozott, legalább is nékem az. Hibásnak érzem magam ugyanis. Mint hallom, az a hölgy már elutazott s én nem búcsúzhattam el tőle, ahogy illett volna, mármint tegnapelőtt, vagy még azelőtt, mikor elmentem innen, - mondtam, - kora reggel...

Szándékosan éleztem így ki a szavaimat. Szoktam ezt így, megteszem olykor, hogy játszom a tűzzel s éppen mikor leplezni akarnék valamit, majdnem az igazat mondom... Így a dolog hihetőbb.

- Kevéssé érdekel! - felelte ő. - De aztán mégiscsak hozzátette azonnal: - És mért nem búcsúzott el tőle? - A hangja komoly volt.

- Nem volt rá alkalom, Emma... kora reggel ment a vonatom.

- Alkalom, alkalom, - csodálkozott egy ideig. - Hiszen tőlem sem búcsúzott Ön el, - jutott eszébe. - Hogy van az? Hisz valósággal megszökött. - Annál furcsább volt e mulatság, miután ő is így megkörnyékezte az igazat.

Mondtam hát valamit a mentségemre, még mindig igen szeliden, - felhoztam nehéz ügyeimet...

- Bah, - szakított félbe Emma. - Lári-fári, egy levelet csak írhat az ember, egy szál virágot csak küld talán, egy régi barátnőjének, de nem is mondom ezt, valakinek, aki szoknyában jár, hogy kutya, vagy eb, itt voltam, Isten áldja meg Önöket...

- No lám, - gondoltam én. S erre már fel is szegtem a fejem. Ezek tehát megbeszélték az ügyeket együtt. S most ez a büntetés talán? Akkor hát vegyük csak elő azon ékszert.

- Úrinő az a hölgy? - kérdeztem előbb. Pedig ez már nem is tartozott a dologhoz.

- Az, az, tökéletes úrinő, - felelte szemtelenül, - legyen csak egész nyugodt, édes uram...

- Ezt az ékszert kaptam tegnap délután, - mondtam neki erre átmenet nélkül. - Ismeri ezt? - s odatartottam a gyöngyöket egyenesen az orra alá.

Mindamellett szavaimra igen ügyeltem s még mindig ugyanúgy, vagyis az ártatlanság nyugalmas mosolyával mondtam el neki megint a felét annak, ami történt. Hogy az ékszer express-küldeményként jött a címemre, a feladó nem volt megjelölve rajta s én nem tudom ugyan, valóban az övé-e? okom van azonban ezt feltételezni. Miután én akkor nagy kártyaveszteségek után voltam és a többi, - de ami a fő: panaszkodtam is e hölgynek. S bár ezt szánom-bánom ma már, no de mit csináljak? Nem értem mit akart evvel, kölcsönkép küldte-e?... de bárhogy is van, nem viselem el. Nézze meg tehát e gyöngyöket, ismeri-e azokat? - Nagy csend lett erre körülöttünk.

Megnézte, megforgatta kicsit az ujjai közt, aztán visszaadta megint. - Nem avatkozom a dologba, - mondta ki végre közönyösen. - Vágja zsebre, ha kapta, - tanácsolta nekem.

- Hogy vágjam zsebre, Emma szívem?

- Persze! - buzdított. - A vacsoráját, úgy látszik, kifizették s ami marad, - mit tudom én? az talán a borravaló.

- Hogy az a borravaló? - nevettem előbb.

- Ön borravalót mondott? - kezdtem el aztán ordítozni vele. Mert megfordult velem a világ is e szóra. - Ezt talán ő üzeni? Akit szeretek? Akiért ott akartam hagyni a családomat, egész eddigi életemet? - össze-vissza kiáltoztam, ordítoztam, össze is törtem talán valamit.

- Hát ringyó ez az asszony? - ordítottam, - hogy magával beszéli meg az ügyeit?

- Hallod-e Emma, - állottam eléje, tántorogva, szédelegve, - majd odavágódtam a nagy vértólulástól... - Ej te szemtelen, - mondottam neki, - ezt csak te beszéled, vagy ő üzeni?... Még tegezni is kezdtem, aztán megfogtam a karját, úgy megszorítottam, - még fel is kiáltott a fájdalomtól.

- Hallod-e Emma, - bőgtem a fülébe, - most aztán nincs kegyelem, - én szeretem ezt a nőt, - az életemet tettem fel arra, hogy megtalálom... S ha nem mondod meg azonnal kicsoda, megyek a rendőrségre, szívem... - S reszkető kezeimmel már kezdtem is a gyöngyöket csomagolni.

Ám aztán lecsendesedtem hirtelen. Még le is ültem.

- Ne menjen, - mondotta Emma. S én ámulva figyeltem fel. A hangsúlyozása ugyanis különös volt. - Hogy ne menjek?

- Ne menjen, - ismételte. - Vigyázzon, bajt ne csináljon, ha már úgyse segíthet. Ezt az asszonyt ugyanis nagyon szerették valahol...

- Meghalt? - ugrottam fel a helyemről.

- Meg bizony, - mondotta ő. - Még tegnapelőtt, öngyilkos lett, - tette hozzá. S aztán mégegyszer fel is emelte a hangját.

- S ha már megmondottam ennyit Önnek, remélem ezzel aztán vége is lesz, hogy zavarog és békén hagyja szegényt a sírjában legalább, - adta még értésemre keményen, szinte követelőn. S azzal otthagyott.

*

De bizony én zavarogtam. Hogy mit műveltem ott, ne firtassuk, elég abból annyi, hogy nagy lármát csináltam s Emma jónak látta, mégiscsak visszajönni a szalónba.

S ugyan nála és másoknál is utóbb, minden erőszakosságomat latbavetettem, mégsem tudtam meg felőle semmi részleteset. Úgy látszik, ügyeibe nem igen avatott be másokat, - Emma is inkább sejtette, vagy egyes jelekből kitalálta, hogy akkor reggel nem volt egész rendjén távozásom. Okos asszony is volt s egy penzióban nem is nehéz ilyet kitalálni.

Annyi mégis nyilvánvaló lett az emberek beszédeiből, hogy nem sokat tévedhettem abban, amit mondtam neki, mikor megpróbáltam magam elé idézni a multját, - valamint: hogy az Amine történetében is volt olyas, ami megfelel, ami őt illetően is igaz, - vagyis tehát: hogy velem akkor őszintén beszélt . . ,

S ez az őszinteség maga, valamint a levele, de sok minden egyéb is amellett bizonyít, hogy nem jól cselekedtem, hogy bizony az életem javát herdáltam el akkor, mikor megfutamodtam előle. S hogy e megfutamodásom nyilván oly hatással lehetett rá... de hagyjuk ezt is, hadd nyugodjon, ami nyugodni akar. Hisz beleőszültem már, eleget vádolom és gyötröm én magamat még most is emiatt...

Mindegy. Hogy arról is beszámoljak: a nyakláncot otthagytam az Emmánál, hogy juttassa el a hozzátartozóihoz. S még a leveléről: azt hat héttel az események után hozta csak a pósta s miután ugyanaz a doktor volt feladóként megjelölve ezen is, nyugtalanságomban arra gondoltam, hogy őt is felkeresem, - de mégsem volt már ehhez erőm. Már maga az, hogy Budapestre kelljen menni, - iszonyodtam ettől akkor is, most is, - ha csak lehet, elkerülöm.

Vagyis: itt élek most már, lehetőleg megszakítás nélkül mindig itt, a falun. S ha van munka, éjjel-nappal dolgozom, ha nincs, heverészek. Mulatságom semmi, takarékosan is élek. minekfolytán az adósságaim egy részével is rendbejöttem valahogy.

S azóta nálunk még nagyobb a csend. A feleségem ma már okosabban is bánik velem, mint azelőtt, - a gyerekeimnek viszont nem nagy gondjuk lehetek . . Igaz, hogy ritkán is látnak. Visszavonúltam ugyanis egészen az irodába. Ott heverészek. Vagyis olyan lettem ebben is, mint az apám volt.

Éjjel pedig néha így tanítom magamat:

- Nem az örökkévalóság van előttünk, mit is kapálózunk mi annyit, mi marhák? - Ideig-óráig tart az egész.

Ezt az apám szokta volt így mondani. S ehhez hozzáfűzöm a magam szavait is:

- Estig tart a nap. És egy napot estig minden nap ki lehet tartani - És ez az egész.