Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 23. szám
A mai ember hiába tudja, hogy Shakespeare a XVI. század fordulóján élt: minduntalan megfeledkezik róla. Alig gondol rá komolyan, hogy korába visszahelyezve nézve skarlátköpenyes alakját s beleillessze abba a nyers. féligmeddig még barbárerkölcsű, de szellemi értékekben gazdag reneszánsz-miliőbe, amelynek pedig nemcsak édesszavú költője, hanem lelkéből-lelkezett édes-gyermeke is volt. Shakespeare költészetét - és ez a zseni legtitokzatosabb vonása -
Író és komédiás. Egy tojásdadhomlokú, érzéki szájú, kis hegyesszakállú ember, aki talán maga sincs tudatában kivételes isteni adományainak. Hiszen kurta, kerek köpenyén büszkén viseli a társulat patrónusának, Chamberlain főudvarmesternek címerét s ötvenéves fejjel elégedetten csörgeti iszákjában aranyait, míg hazafelé lovagol a stratfordi úton, hogy házat és földet vegyen, gondtalanul hagyva háta mögött kalózkiadók szabad prédájául a
*
Stratford on Avon: hányatott ifjúság, elvillanó, szakadozott képtöredékek.
Keresztgerendákkal pántolt, meredektetős vidéki kúria. Jómódú angol birtokos otthona. Az apa első alderman a városkában. De mire William kiszakad az iskolából, a család feje már börtönben ül, holmi zavaros ügyek miatt. A felügyelet nélkül maradt, tizennégyéves fickó hamar kirúg a hámból. Egy sörcsata után valami útszéli almafa alatt tölti az éjszakát Máskor a folyómenti ligeteket bujja pajtásaival, dalol és táncol a mezei ünnepségeken. Még nincs tizenkilencéves, mikor nőül veszi Hathaway Annát. Sietve, mert a nyolc évvel idősebb menyasszony másállapotos s hat hónap mulva gyereket szül. Az új házasoknál szűken áll a pénz. A fiatal férj éjszaka nyulat és őzet hajszol sir Thomas Lucy békebíró charlecoti vadaskertjében. Egyszer elcsípik, megvesszőzik, mire barátjával, Field Richard nyomdásszal búcsút mond a vidéknek s asszonyt, gyereket hátrahagyva, Londonba megy, szerencsét próbálni.
London. Háromszázezer ember zegzugos fészke a Themse partján. Szédítő világváros. S a vidéki suhanc céltalanul csatangol a sáros utcákon, a Tower vértitkos, komor falai körül, vagy a Blackfriars-negyedben, ahol a színházak vannak. Két színház, magas deszkabódé, régi kocsmaudvarok leszármazottja, amelyet iszapos árkok körítenek. Már kora délután itt nyüzsög a fél város, szenny és ragyogás színes hullámgyűrűje, lesve a toronyra felröppenő zászlót s a harsonák hangját, amely az előadás kezdetét jelzi. A kapuknál egy pennyt kell fizetni, de benn, a színházban külön díjat szednek. Nép és nemesség egyformán vaskos-tréfákat kedvelő társaság. Szeretik a borzalmas látványosságot, nemcsak a színpadon, hanem a valóságban is. Féktelenek és szenvedélyesek. Szájukon trágár élc, vagy káromkodás, kezük a fütykösön, vagy kardmarkolaton. Éhesek minden tudásra s a «középkor szemétdombjának» minden haszontalan kincsét emlékeik közt őrzik, a félmult véres-kegyetlen harcainak ijesztő képeivel együtt. Az urak csónakon, vagy a hídon keresztül jönnek, tarka, aranyhímes selyem- és bársonyruhákban, amelyek a flamand, német, francia, olasz, spanyol ízlés legrikítóbb motivumait igyekeznek farsangi egységbe hangolni. Sokan lóháton érkeznek. Nyergükből leszállva, a kantárt odavetik a bámész naplopóknak, akik pár pennyért az előadás végéig vigyáznak a ficánkoló paripákra. A szájhagyomány szerint az ifjú William is ezek közé az alkalmi lovászok közé tartozott egy ideig.
Valamelyik nap aztán besodródott az egyik színházba. Előbb csak a nézőtérre, később föl, a világot jelentő deszkákra. Milyen volt ez a szinház? Nyilván olyan, mint a többi: nyitott tetejű, körerkélyes ormótlan épület, amelyben azonban a felszabadult fantázia csodálatos virágoskertje nyílott. Aloé és csalán egymás szomszédságában. A földszint záporverte, tócsás állóhelyeit a fölséges nép lepte el. Mészárosok, matrózok, szatócsok, gyertyamártók, pékek, szolgák, kukták, tolvajok és más gyanus elemek lármás, sokszor verekedő serege, amely mindig kész arra, hogy a rossz költőt vagy színészt ellazsnakolja. Előadás előtt vedelik a sört, falják a szárított sóshalat és mértéktelenül pipáznak. Ha nagyon elkapja őket a kedv, koppanó diót hajigálnak a színpadra. Az egykorú leírásokból minden reális adatot szívesen kiemelő Taine megemlékezik a fal mellé állított kádról is, amely fölé a részegek ökrendezve hajolnak. Ezeknek a faggyúszagú embereknek bizonyára edzett orruk van, de azért, ha a «különös edény» illata a nyári melegben már túlerős kezd lenni, sűrűn hangzik fel a követelő kiáltás: Égessetek fenyűmagot! Ilyenkor megjelennek a serpenyőhordók a színpadon s az illatos füst gomolyogva tölti be a zsúfolt helyiséget.
Fönn a színpadon ülnek a nemesek, széken, zsámolyon, vagy a padlóra terített szőnyegen. Kártyáznak és dohányoznak, idegen nyelven káromkodva szidják a nyugtalankodó földszintet. Mögöttük irnok-szarkák hegyezik füleiket és tollaikat, hogy elcsenjék, titkon lejegyezzék a szöveget. Az úrihölgyek arcán álarc. Ne lássék pirulásuk, ha a darabban sikamlós részek kerülnek sorra. A medve- és bikaviadalok «kellemes szórakozásai» után most azért vannak itt, hogy gyönyörködjenek a közkézen forgó olasz novelláskönyvek dramatizált történeteiben, a barokkcirádás verseket deklamáló, «kénkövet és vizeletet nyelő» szerelmes lovagok, a kereszteletlen gyermekeket bölcsőjükből elragadó boszorkányok, a vérfertőző testvérek, a kitolt szemű királyi kegyencek, a bordélyházi verekedők és szájhősök, a halált bölcs megnyugvással vagy mennydörgő átkozódással fogadó, elbukott hősök, a várfalon láncot csörgető kísértetek s a játékos álommanók változatos seregszemléjében.
Ime: Shakespeare közönsége. Az állandó premičre-publikum, amelynek mulattatására vagy megríkatására Puck és Prospero, Richard, Hamlet, Macbeth, Lear, Coriolán, Cleopatra, Romeo, Othello, Mercutio, Rosalinda, Beatrice és Falstaff elevenednek meg a színpadon. A különös gyöngyhalász disznók elé szórja gyöngyeit. De ami még különösebb: a röfögő csorda méltányolja, sőt a maga módja szerint értékeli is ezeket a gyöngyöket. Tapsol, lelkesedik, mert imádja a rémdrámát és pajkos komédiát, amelynek viziós alakjaiban - öntudatlanul - saját szenvedéseinek, szenvedélyeinek, vágyainak, örömeinek és viharos jókedvének testvérmására ismer. Az isteni költészet persze más. Az ott van
Ez a közönség majdnem olyan érdekes és rejtelmes, mint maga Shakespeare.
*
A lovászfiú - míg óraszám tartotta a kantárt a kintrekedtek tömegében - ráért elmélkedni. De főkép megfigyelni. Szeme és füle nyitva volt. Emlékezetének lapja zsúfolásig megtelt jegyzetekkel. Mire felkerül a színpadra (előbb, mint ügyelő és darabfoltozó, aztán, mint dramaturg, szerző, színész és direktor), a hallott, látott és álmodott képek csodálatos bőségével szinte elárasztja, teledekorálja a kopár faalkotmányt, A szódíszletek között pedig micsoda eleven, életilluziót keltő sereget vonultat fel királyokból és tündérekből, lovagokból és kalmárokból, serfőzőkből és üstfoldozókból, zsebmetszőkből és bérgyilkosokból, szende szűzekből, vén kerítőnőkből és mosdatlanszájú örömleányokból. Ha minden meséjét mástól orozta is: ezek a figurák az ő legsajátabb teremtményei. Testüket ő formálta, lelket ő lehelt beléjük.
Ő... a titokzatos, ma már csaknem láthatatlan,
Shakespeare egyensúlya nem borult fel. Lelke mélyén józan polgár maradt mindvégig s tizenhét év alatt tisztességes vagyont gyüjtött össze. Stratfordban házat, földet szerzett, aztán - elbúcsúzva költői álmaitól a
Ötvenkétéves korában, egy tavaszi estén, régi pajtásai, Drayton és Jonson keresték fel. Sok sört ittak a viszontlátás örömére s telefüstölték a gerendás, alacsony szobát. Másnap William úr ágynak esett. Körülményes végrendeletet tett, «pénzt hagyván barátainak egy-egy gyűrűre, hogy emlékét ne feledjék», - aztán befordult a falnak és meghalt.
*
Ma már ennyit sem látunk belőle. Megszoktuk, hogy Shakespeare:
Milyen ritkán jut ez eszünkbe, míg költészetének édes, bűvölő zenéje hangzik felénk a színpadról. Ki gondol ma az emberre személyszerint - Hamlet álarca alatt? Pedig ez az ember nehéz óráiban, a Vadkanfő sörfoltos asztalára könyökölve, nyilván maga is felvetette olykor a kérdést:
De ki látja ma emberi körvonalait tisztán, háromszáz év ködén keresztül?
*
A görög színpad
És valóban: a görög dráma hőse sohasem a körülötte levő
*
A görög tragédia: ceremoniális végrehajtása egy rég kimondott, megfellebbezhetetlen halálos ítéletnek.
*
A kereszténység ledöntötte a börtönfalakat és felszabadította az ember akaratát. Az olimposzi szuverénitást megnyirbálta - a demokrácia javára.
A középkori misztérium-színpad
Ennek a drámának konfliktusa többé nem a
S mert itt
*
A görög színpadon architektonikus zártsággal épült fel a dráma, a görög templom szerkezeti szigorúságával, tiszta stílusában. Jelenet jelenet fölé helyeződött, mint falban a kő, a cselekményegység cementjével szervesen összekötve.
Shakespeare színpada inkább festői lehetőségeket kinált. Azért az ő drámáiban kép kép mellé sorakozik. Hely idő, cselekmény egyre változik. A jelenetek nem egymásból fejlődnek, de önálló részekként váltogatják egymást, két-három összefonódó mese hol távolodó, hol egybefutó vonalát követve. A szereplők groupeokban lépnek fel s ugyanígy távoznak. Bejövés, kimenés itt nem okoz gondot. Amint az egyik jelenet lezárul, kezdődik a másik, más színtéren, más csoportokkal. A cselekmény nemcsak többszálú, hanem sokszor ellentétes anyagból sodort. Legjobb példa erre a
De a tetszetős hasonlatnál fontosabb dolog van itt. Az idő kérdése. A hármasegység alapján álló antik dráma
Mindezt a mozi most kezdi megtanulni - Shakespearetől.
*
Azonban nemcsak a moziról van szó. A modern színpad, a modern dráma hasonló formaprobléma megoldásán fáradozik. S míg tíz-tizenöt év előtt az volt a helyzet, hogy a modern drámaíró mindenkitől inkább tanulhatott, mint Shakespearetől, ma ellenkezőjére fordult a tegnapi igazság.
Ibsen a görög sorstragédiát teremtette újra, hely-, idő-, cselekmény-egységet visszaállító drámáiban. A sors helyét a multtal pótolta, amely époly megváltozhatatlan, akár az istenek akarata. És megadta végső formáját a modern