Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 23. szám

ILLYÉS GYULA: MUNKA UTÁN

Munka után egy röpke óra még marad,
erkélyen ülök hunyó nap alatt
a városszélen, honnan már lehet
látni a kéklő, pannon hegyeket,
a földeket és távcsövömön át
kocsit, lovat, gémeskut ágasát,
sőt egy ekét is... friss vasán a fényt,
a percnyi fényt, e lenge tüneményt
ugy nézem, nézem, mig kezem remeg,
mint titkos szerelmi jelenetet...
Ugy követem a férfit ott, aki
együgyü dolgait végzi. Hallani
vélem lépteit, csettintéseit,
a lovak párás pihegéseit,
a frissen futó, sziszegő vasat
s a föld sóhaját, ahogy széthasad...

Boldogabb lennék most, ha én is ott,
ott az ekével, földnél maradok?
Fáradt vagyok. Már alkonyul. Szemem
tüzel, vakul, lezárul könnyesen.
Vágtatva jő a porzó ut felett
egy fürge kis szél, asztalomra csap,
kutat, dohog, becsapja könyvemet,
viszi az üres papirlapokat...

Csak hallom e zajt, pillám sem nyitom,
ringatózom szép hazugságimon,
a reményen hogy van út vissza még,
hogy vak sorsomból van még hasadék,
rés, melyen visszatérhetek oda -
hova? Ó a sziv tudja csak hova!
Egy istállóba! Egy rossz nyoszolya
vén deszkáira és rongyaira!
rongy párnájára, melybe homlokom
belétemetve elsirathatom
hangtalanul és csak belül jajongva
álmomat, azt ami lehettem volna,
utat nyitva a könnyeknek melyek
előörse pilláimon remeg.
Igy állva bosszut a fájdalomért
mely tegnap is ért és márma is ért.