Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 23. szám
A világ közepe Londonban a St. Martin's place, ahol Miss Edith Cavell márványszobra áll. Röviden emlékezetbe idézem a világháború e vértanújának történetét. Miss Cavell, - előkelő angol család lánya, - Brüsszelben volt ápolónő, mikor a németek elfoglalták a várost, - s ott maradt, hogy az angol katonákat ápolja. A németek egyidő múlva azzal vádolták meg, hogy kémkedik az antantnak. Ez a vád sohasem nyert bebizonyítást, legfeljebb arra voltak gyanuokok, hogy elősegítette egyes angol katonák szökését. Haditörvényszék elé állították. Ekkor nagy mozgalom indult meg, hogy megmentsék s küszöbön állott a spanyol király intervenciója. A németek azonban siettek, s mielőtt hathatós beavatkozásra került volna a sor, egy hajnalban fal mellé állították Miss Cavellt s agyonlőtték. Ez a lovagiatlan és igazságtalan kivégzés egyike volt azoknak a merőben felesleges s fellázító kegyetlenségeknek, melyek szerepet játszottak abban, hogy a központi hatalmak elveszítették a háborút. Semmit sem használt, ellenben az angolok dühét felkorbácsolta s erőfeszítéseiket megsokszorozta. Miss Cavell a haditörvényszék előtt megrendítő méltósággal viselkedett. Ott mondta a híressé vált szavakat. Patriotism is not enough. I must have no hatred or litterness for anyone. (Nem elég hazafinak lenni. Senki iránt nem szabad sem gyűlöletet, sem keserűséget éreznem.) Ezek a sorok aztán a márványoszlopra kerültek.
Ezért mondom, hogy ez a szobor a világ közepén áll. Amelyik országban márványba vésik azt a mondatot, hogy «nem elég hazafinak lenni» - mikor a hazafiság jelszava alatt gyujtották fel a világot, s szítják ma is az ellentéteket, - az az ország, - morális magatartásában és az emberiség közös nagy céljainak felismerésében magasan áll a többi nemzet felett... És Miss Cavell szobra a jövő felé mutat.
-
De a jövő e pillanatban messzebbnek tűnik fel, mint valaha. A pacifista jámbor óhajtása s béke után esengése reménytelen nyögdécselésnek hat a megtébolyodott mindenségben. Nem mintha hiányoznának a békeszózatok. Soha dühösebben nem követelték a békét, s Európa diktátorai valósággal üvöltenek a béke után. De a sötét tények ellentmondanak a béke minden kilátásának.
Tizenöt éve, hogy a világháború véget ért. Vezető öreg katonáinak és politikusainak jórésze már sírbaszállt. És ez az egész nemzedék, mely még bőrén érezte irtózatát, résztvett benne, s még élő tanuja annak, milyen könnyelműen és oktalanul rohant belé a világ és mennyire minden bajnak tulajdonképeni okozója a háború, - amelyik még, mint egy álmot, felidézni képes a háborúelőtti világképet, mely az egyéni szabadság, a szabad árucsere, az egyre fejlődő nemzetközi forgalom szelíd ütemében kezdte egyre jobban összeforrasztani teremtő munkában az egész földkerekséget, - ez a nemzedék húsz-harminc év múlva eltűnik és helyüket elfoglalja a mai fiatalság.
A mai fiatalság, mely fegyverben nő fel. Amelyet Oroszországban gyűlöletre nevelnek a burzsoa-csorda iránt, mely szerintük Európában uralkodik. Amelyet Németországban a legelvakultabb szólamokkal tömnek s katonai gyakorlatokban edzenek. Amely Olaszországban tízéves korától fegyverrel gyakorlatozik. Vegyük ehhez, hogy húsz év alatt mennyi «védelmi» hadieszközt fognak gyártani, hogy előkészítik a gázháborúk technikáját, mennyi hadirepülőgépet építenek - adjuk össze a harcias nevelést és szellemet a haditechnika e borzalmas fejlődésével, s gondoljuk el, hogy a mégis némi ellenőrzést biztosító népparlamentek mint adják át helyüket egymásután a semmi ellenőrzést nem tűrő diktatúráknak, - ahol egy ember indulata, agyberendezése, parancsszava indíthat majd meg vak engedelmességre nevelt milliókat - s akkor képet kapunk arról, merre megy a világ a legközelebbi évtizedekben. Borzasztó elgondolni.
-
Nem mintha a diktátoroktól, - e pillanatban, - tartani kellene. A diktátor, bármi marcona jelenség, egyideig jó biztosítéka a békének. Nem fogja merni megkaparított uralmát a háború kockázatának kitenni - nem az ellenségtől fél, hanem a saját népétől, - ez fogja visszatartani a háborútól. A diktátor elsősorban a saját országában akar győzni - ott akarja uralmát megtartani s megszilárdítani. Ez a legnagyobb kielégülése s legbiztosabb operációs bázisa - fegyvertelen tömegekkel szemben aratja egyremásra «győzelmeit». S amellett nem minden diktátor igazán harcias, bármennyire annak akar mutatkozni. Akik a háborúkat azért tartják örökkévalónak, mert «benne van az emberi természetben» - azoknak részben igazuk van. Az emberek nemcsak faj és szín szerint különböznek egymástól, hanem a teljesen egyforma tömegeken belől is veszélyes különbségek vannak. Növényevő békés kérődzők tömegei között húsevő és vérivó farkasok lappanganak. Ragadozó természetüknél s vad ösztöneiknél fogva ezek ugranak aztán az élre s viszik bele népeiket háborús konfliktusokba. De még ez sem olyan egyszerű. Farkast takarhat a szelíd és nyugodt külső s báránytermészete lehet - az oroszlánnak is. Nem lesz addig biztonságban a világ, amíg saját vadállatait fel nem ismeri s láncra nem veri, - vagy pedig olyan társadalmi s állami biztonsági szerveket nem épít ki, melyek megakadályozzák, hogy az ilyen egyéniségek vezessék korlátlan hatalommal. Mert ha a ma diktátorai saját tömegeikkel szemben visszariadnak a háborús kockázattól, - húsz év múlva a képükre formált és nevelt generáció nem fog többé veszélyt jelenteni a számukra s szabadjára bocsáthatják a fúriákat. Mindennapos tanui vagyunk, hogy nagy poziciókba emelkedett s akárcsak egy-egy vállalat élén álló emberek hiúsága, önhittsége, zsarnoksága s kérlelhetetlensége fokozva s felgyujtva a körülötte levők szemérmetlen hízelgésétől s szolgaságától, mennyit ront az emberi jellemen s mily hatalmi őrületbe sodorja a «vezért» - mit várhatunk akkor olyan halandótól, aki a teljes hatalom birtokában kiélheti majd vérengző ösztöneit?
-
Az emberiség - mély ösztöneiben - kétségbeesetten tiltakozik attól, hogy lefegyverezzék. A menekülő és üldözött, létfentartásáért remegő, éhséghajtotta csorda úgy örült öldöklő fegyvereinek, melyek segítségével a nála alacsonyabbrendű állatvilágot öldöste, hogy táplálékát megszerezze, - vagy más embercsoporttól vette el a munka eredményét, - érthető hát, ha nem akarja kezéből kiadni a bicskát. Hogy is kívánhatnók tőle - mikor úgy hozzászokott s mikor nélküle oly védtelennek és kiszolgáltatottnak érzi magát! Vagy az évezredek folyamán nem voltak keserves tapasztalatai? Nem verték elégszer a fejéhez, hogy az erő és hatalom minden, - hogy a szelíd és a jámbor, az emberséges és a jóhiszemű, a megértő és felvilágosodott, a szerződéseket betartó és békés mindig áldozatul esett a vérszomjas barbárnak? S nem vagyunk-e ma is barbár hordákkal körülvéve, akik megsemmisítésünkre törnek? Nem lappang-e a külsőleg civilizált nemzetekben is a barbár lélek, az alulról feltörő s mindent megsemmisíteni kész gonoszság, melynek elég egy jelszó, hogy testvérharcot, polgárháborút vívjon s egymás kiirtására törekedjen meghúzott határain belől? Meg van-e szelidítve igazán az ember, ez a «sárkányfog vetemény»? Józan értelmünkkel azt kell mondani: nincs. Ezért annyira fogékony nacionalizmus s másfajta jelszavak iránt, melyek jogcímet adnak neki ahhoz, hogy ragaszkodjék fegyvereihez s a lassú polgárosulás útjáról minduntalan le, vagyis inkább visszatérjen ösztönélete barbarizmusához. Az élet egész mai válsága nem más, mint az emberiség megrettent lelkének bátortalansága. Már felismerte eddigi élete tarthatatlanságát, de nem meri levonni e felismerés konzekvenciáit. Inkább visszavonul ősi bizalmatlansága és fegyverei mögé.
-
Meg lehet-e szervezni egyáltalán az emberiséget, ezt az egyre szaporodó, nagy tömegében rendkívül műveletlen, fajában, szokásaiban, vallásában, indulataiban annyira különböző népséget - mikor egy nemzetcsoporton belől is olyan reménytelennek látszik ez a feladat. Engem legjobban az amerikai példa aggaszt. Ime egy hatalmas ország, zárt területtel, mely minden kincsben gazdag, - aránylag kevés lakossággal, gazdasági és politikai függetlenséggel, ahol minden feltétel adva van ahhoz, hogy egyszerű józan okossággal, bátor törvényekkel s helyes elosztással szervezve minden polgár kevés munkával bőségben éljen s ehelyett milyen káosz, milyen szörnyű gazdasági s erkölcsi válság! Ha nekik nem sikerül saját határaikon belül rendbe hozni magukat, mit várhatnak az ellenséges határokkal elzárt s a gyűlölet tradicióiban vergődő Európától?
Az a borzasztó, hogy a privát élet gondjai mellett a világ gondjai is mázsás súllyal nyomják mindenki agyát s terhelik idegeit. Csoda-e, hogy a világ megőrül?