Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 22. szám
(Egykorú apa intelme fiához.)
Reading maketh a full man, conference a ready man and writing
an exact man.
(Bacon: Of Studies.)
Mindig megbámultam azokat a titánokat, akik berontanak az irodalomba, hogy alaposan megmondják a maguk igazát. Egyik ledobja válláról a szeneszsákot, másik a forró vízben felejti kifőzött műszereit, nekiesnek az írásnak, tíz kiadótól kirepülnek s a tizenegyedik akaratlan jóvoltából egyszeriben meghódítják a világot. Feljönnek faluról, napokig keresik a kincses kalendárium kiadóját, hogy forradalmi verseiket kinyomassák, vagy bejönnek a kültelki fűtetlen rendelőből s keresetlen szavakkal leírják a proletárok közt szokásos gyerekelhajtást. Szeretnék velük egyszer huszonnégy órára cserélni. Megállítanám a céhbelieket: uram, mondanám nekik, én az ön mesterségéhez tanulatlan vagyok. Nem értem rá olvasni, ostoba, szégyellős cselédeket tamponoztam. Könnyű önnek, aki könyvek közt élt! Mellel mentem az életnek, nincsenek ellenérveim, de van világnézetem. Körülbelül ezt felelném mostani magamnak. Jól megmondanám a véleményemet.
*
Csakugyan könyvek közt nőttem fel, gyerekkoromból jóformán nem is emlékszem egyébre. Mikor két nagybátyám Fenesen halászott vagy szilvát szüretelt a házsongárdi kertben, én voltam a felolvasójuk. Emlékszem, egy szeptemberi napon bátyám a diófa tetejében motoszkált s én a fa alatt Grant kapitány gyermekeit olvastam. Jó hangosan, hogy fölhallszék a lombok közé is. Mikes Kelemen életrajzát - (vajjon ki írta?) - különösen szerettük, a haldokló fejedelem búcsúját betéve tudtam. Akkor jöttem rá arra, hogy milyen gyönyörűség kívülről ismert szöveget úgy olvasni, mintha először látná az ember.
Másik emlékem egy nyárvégi délután, mikor találomra belekezdtem a Nyomorultakba. Arra nyitottam, hogy Máriusz egy elhagyott kertben elhagyott szerelmesét keresi. Cosettenek hívták a lányt, a nevébe tüstént beleszerettem. Egyszerre a kertfal mögül kiáltás hallatszott: Máriusz úr! «Máriusz fölemelkedett. Nos? kérdezte. Máriusz úr, folytatta a hang, barátai a Chanvrerie uccai barrikádon várják!» Eldobtam a könyvet s fogvacogva a Szamos partjára futottam. Máriusz úr, Máriusz úr kiáltottam, barátai a barrikádon várják! (Az ucca nevét óvatosan elnyeltem.) Hangyatúrások közt bukdácsoltam, a közeli erdőszélről pásztorfiúk kiabáltak utánnam. Végre egy eltévedt golyó szíven talált, Máriusz úr! lihegtem arcra bukva s halott forradalmárnak tetettem magam. Talán ma is ott feküdnék, ha nem féltem volna a környéken legelésző tehenektől. De az emlék azóta is visszakísért, félálomban néha föltépett kövezetté keményszik az ágyam s puskaropogást hallok, mintha egy barrikád előtt feküdnék, átlőtt fejű polgárok és nyöszörgő uccagyerekek közé keverve.
Akkor szoktam rá a lexikonolvasásra is. Eleinte csak a színes műmellékletekkel, Afrika bennszülött népeivel, az Egyenruha történetével és az Erdélyi érckohászattal barátkoztam össze, később a szövegre is rákaptam s azóta se állom meg, hogy például a spanyol szerzetes festő életrajza után atavisztikus magától-értetődéssel a gőzszivattyúkról szóló szép tanulmányt el ne olvassam. Egymásután következnek az ábécében. Régen a lexikont vagy ahogy akkor hívták: a szótárt mindenhez konyító irodalmárok s nem szakemberek írták, kedvük szerint vesztegeltek egy-egy címszónál s a beszélő kutyáról esetleg többet írtak; mint Lengyelországról. Remek olvasmányok voltak. Kölcsey a csekei magános kúrián leginkább Bayle négykötetes szótárát forgatta, ugyanezzel a könyvvel heverészett délután háromig szállodai ágyában Paul-Jean Toulet gascognei nemes, háború előtt lump és párizsi költő. Ebből is látszik, hogy a dilletáns lexikon kortól és hazától független olvasmány s nem avul el az elavult ismeretekkel. Tudtommal még hárman olvasnak Magyarországon efféle szótárt, ajánlom nekik, hogy alapítsunk egy olvasókört. Jubileumi lakománk felköszöntőjét a Tóth Béla emléksereggel Szép Ernő, a dictionnaire d'anecdotes-ok páratlan szakértője mondaná.
Némileg családom is hozzájárult, hogy főfoglalkozásom a könyvolvasás maradjon. Tizennégyéves, lázasan fölvilágosult fejjel Maupassant Gömböcét olvastam s baráti tanácsra a porosz tiszt borsos kívánságát hol a szőnyeg alá, hol a kínai lakktálban százával heverő családi fényképek alá dugtam. Egyszer elkéstem a rejtegetéssel, apám előhúzta a könyvet, a Gömböc! kiáltotta elragadtatva s ott rögtön még egyszer elolvasta. Két év mulva a latin tanárom megállított a folyósón. Tenálad láttam tegnap a Lánchídon az Angyalok Lázadását? Azóta se olvastam a könyvet, a címét is akkor hallottam először. Nálam! süvítettem teli tüdőből s ha sarkon nem fordul, hirtelenjében ráfogtam volna, hogy a pad alatt is azt olvasom. Így mentettem meg életem egyetlen hőstettével a szabadelvű protestáns iskola becsületét.
*
Nagyon sokat írtak az olvasás művészetéről. Van szakácsművészet, naplopó művészet, életművészet, művészi boncolás, csak éppen az olvasásnak nincs művészete. Szerencsés üzletkötések után, egy-egy lyukas este a kandalló melletti renaissance karosszékben szattyánbőrbe kötött számozott példányt olvasni: nem művészet, hanem karlsbadi kúra vagy egészségügyi séta. Egyszer Párizsból Szavojába utaztam, öt francia útitársam este belekezdett egy-egy könyvbe s mire virradatkor a Le Bourget-i tóhoz értünk, valamennyien végeztek a magukéval. Ha jól emlékszem, kettő még a hálóban is hagyta a könyvét. Ime ilyen egy, szerű élettani tény az igazi olvasás. Sokkal őszintébb s találóbb volna az olvasókat egyszerűen két részre osztani: olyanokra, akik «hátsó polcra» való könyveket olvasnak s Dante helyett a debreceni füvészkönyvet vagy a fazekas Palissy fájanszégető kézikönyvét hordják maguknál és olyanokra, akik néhány remekműhöz ragaszkodnak, mert ezekről az alpi magaslatokról a többi hegyek úgyis beláthatók. Magam is az előbbi csoportba tartozván, a könyvtárak közül azokat szeretem legjobban, amelyekben nem a főművek vannak, hanem ami körülöttük történt: Comte pozitivista bölcselete helyett szívszerelmével írt vacak regénye, vagy Jókai jubileumi száz kötete helyett a munkapárti képviselő cinikusan lojális visszaemlékezései.
Valamelyest ismerem a pesti magánkönyvtárakat, részben családi helyükről, részben antikvárius barátom pincéjéből. Tíz Széchenyire esik egy Kossuth, pedig az emigráns kormányzó ma is olvasható. Igaz viszont, hogy a gróf maga a megtestesült «olvasmány» s ezt többen tudják, mint ahogy az ember gondolná. A pesti könyvtárak a kiegyezéskori honi iparosodásra emlékeztetnek, a könyvek jórésze vaskos, nehéz, becsületes és bájtalan kiállítású, a tükör tiszta, de halálosan egyhangú. Gőgösen aranyozott nehézipari termékek, emberré elevenedve arany óraláncot, deresedő szakállt, cúgos cipőt és fekete posztónadrágot viselnének, mint az első gyáralapítók. Hirtelenjében Kautz és Roscher nemzetgazdaságtanjára, Beöthy, Concha, Beksics politikai munkáira s azokra az akadémiai kiadványokra emlékszem, melyeket ketten fordítottak s ketten néztek át. Jóból is megárt a sok. Olyan a stílusuk, mintha valamennyit Ankerschmidt lovag magyarította volna.
Évszázados magánkönyvtár inkább Erdélyben található. Kazinczy a megmondhatója, hogy mennyi pap-tanári s nemesi könyvtárat látott, mialatt bivalyos fogata átvergődött azon az Erdélyen, melyet nemes képzelete az önművelés páratlan földjévé hamisított. Igazi úr volt: a legkisebb jótól is szívesen rászedette magát s egy mákszemnyi magyar műveltségtől készakarva elkáprázott. Alig ismerkedett össze a vendéglátó családdal, már futott a könyvtárba. Erről az útjáról származik a sümegi múzeum ama kézirata is, melyen mult húsvétkor nagy örömömre ezt a följegyzést találtam: Sipos Pál, Pataki volt Professzor és Tordosi Prédikátor Szászváros mellett megengedte, hogy ezt a Pápai Páriz keze miatt egy könyvéből kiszakasszam. Biztosan jobban törte magát utánna, mint a fölkínált zsibói kancáért.
Mégis azt mondják róla, hogy nem volt igazi író. Ebben van is valami magyar igazság. Mindig olvasás közben írt, talán le se tette baljából a könyvet s az olvasást többre becsülte az írásnál. «Látta Göttingát» s «a baváriai király bibliothékáriusával levelezett» írja azokról, olvasott, mikor a felesége a bábaasszonyért szalasztott. Tündér Ilona országában, kicsi Erdélyben csak a könyvek érdekelték. Igazi író volt. föltéve, ha az írás nemcsak elkárhozott erőfeszítés a nemzeti megváltásért (ahogy általában gondoljuk}; hanem a meglévő állapot nemesítése is s az ősi nemzeti emlékek hatalmas westfaleni kongresszusa az idegen szellemi hatalmakkal. Valamennyi világhatalommal.
*
Könyvtáraink közül a múzeumit ismerem valamelyest. Néhánysor megfordultam az Apponyi hagyatékban, amelyből legalább annyit megtudtam, hogy háromszáz év előtt, mikor híres jó iskoláink voltak s alaposan megfizettük a külföldi tanárokat, az összes művelt nyugati nyelven lázadónak hívták a magyart. A Histoire des emeutes dans le royaume de Hongrie című munkák keresett olvasmányok lehettek abban az időben. Remélem, hogy az uralkodóház ama tagjai, akik e fölkelések miatt személy szerint is sokat szenvedtek, valamelyik szellemjáró inspekciós körútjukon utólagos elégtétellel meggyőződtek arról, hogy a tekintélyt egy idő óta mi is nagyon megbecsüljük.
A külföldiek közül legjobban a bécsi könyvtárat szerettem, melyet a Habsburgok egyéb szokásukhoz hasonlóan úgy alapítottak, hogy jórészt másokkal töltették meg. E «mások» közül egyebekben is hű szolgájuk, a nyúlfogú, kapucinus külsejű Szavojai Jenő herceg csodálatos könyvbarát volt. Egész életében verte a franciákat, de a könyveit csak Párizsban köttette. Háború alatt is. Páratlan időbeosztó volt: nem ért rá megházasodni, de a zimonyi táborból egy nürnbergi régésszel ritka könyvekről levelezett. Haditanácsi ülés után, torkig azokkal a nehéz hírekkel, amiket magyar mocsarakról, szlavoniai farkascsordákról s a szívósan vergődő Rákócziról hallott, hazament Himmelpfort uccai agglegény palotájába s gyertyákkal szegett tükrös szobájában egyedül nézegette Blaeu ötven kötetes világatlaszát, melyért huszonkétezer arany forintot fizetett. Szenvedélyes olvasó volt, de az olvasásnál is jobban szerette az Antwerpenből, Párizsból, Velencéből érkező könyveket kicsomagolni, megropogtatni, bekukucskálni a bőrbordák mögé s lapozás közben elutazni emberevők közé, tengerentúlra, a tollas kígyó hazájába, perzsa temetőkbe vagy színes fejedelmek udvarába, ahol barátai, a jezsuiták óriási gyékénykalapot hordtak s fölcsaptak udvari orvosnak. Még a szárnysegéde is könyvgyüjtő volt, persze az is francia kiadásokat vásárolt.
A monarchia legszebb könyvtárai Bécset utánzó ellenreformációs papi gyüjtemények, látszik rajtuk, hogy a birodalomban csillagászattól növénytanig s népies irodalomtól történetírásig művészettel és tudománnyal leginkább papok foglalkoztak. Nem tudok elképzelni nagyobb különbséget, mint ami köztük s a nyugateurópai demokratikus könyvtárak között van, melyek régtől fogva politikai menekültek menedékhelyei és melegedői. Valószínű, hogy a száműzöttek is szívesen járnának olyan társaságba, mint hazájuk külföldi képviselői s egy-egy kellemes vacsoráért készséggel lemondanának aznapi könyvtári munkájukról. Legtöbbjük azonban hamarosan rájön, hogy az efféle meghívás rossz címzés vagy gondatlan postai kezelés miatt elkallódik, esetleg a házmester zsebében marad. Igy válik a száműzött szenvedélyes olvasóvá. Londonbon például a British-múzeum könyvtára volt az egyetlen hely, ahol a mult században a külföldi hazafiakat és szocialistákat szegénységük miatt nem vetették meg. Ha babonás volnék, ezt a könyvtárt a hírnév legjobb előszobájának tartanám: ide járt Marx élete végéig és Shaw negyven éves koráig. A magyarok közül Pulszky és Rónai Jácint látogatták. Lenin, aki szakember volt és leginkább csak a «tárgyhoz» olvasott, a genfi könyvtáron kívül szintén ezt szerette legjobban.
*
Valószínű, hogy halálomat is könyvek okozzák. Rettentő öreg leszek s egy margitszigeti padon elhúnyt híres barátaim életrajzát irogatom. Ezek lesznek első jó írásaim.
Addigra persze nagyot változik a világ. Magyarország éppen gyökeres birtokreformra készül, mely a grófoknak kevesebb földet juttat, mint a hercegeknek s a báróknak kevesebbet, mint a grófoknak. Könyvet már csak két helyen nyomtatnak szabadon, hadtestparancsnoki jóváhagyás nélkül: a hollandi és debreceni köztársaságban s legkisebb fiam az amsterdami könyvkiadók magyar megbizottja állandó rendőri megfigyelés alatt fog állni.
Egyik nap aztán megérzem halálom közeledtét, kézenfogom a dédunokámat s a könyvesboltok nyomán megtanítom Pesten tájékozódni. Annakidején én is így tanultam meg erre a járást. Mindenekelőtt elviszem a múzeumkörúti antikváriushoz, akinél a szovjet alatt fehér pénzen magyar verseket vásároltam s kötelező és titkos barátaimmal (a tamburás öregúrral s a disznófejű nagyúrral) először találkoztam. Onnan az Egyetem uccába megyünk, ahol serdültebb koromban német klasszikusokat vettem, köztük, szerencsémre Heinet is. Néhány lépéssel följebb a Bach korszakbeli nyomdaház könyvesboltjában még egyszer fölmászom a létrán, elsárgult Olcsó könyvtári füzetek s francia szürrealista költők után. Ide járt ifjúságomban a dunántúli, a szabadságtéri és a gáborjáni költő, mesélném büszkén a dédunokámnak. (Addigra valamennyiük életrajzával elkészülök.) Elmondanám még, hogy a kiegyezés után Ráth boltja volt az írók és politikusok találkozóhelye, hol Deák Ferenc is gyakran megfordult. Az újdonságokat rendszerint magával vitte; így került egyszer Angol Királynőbeli szállására a Bűn és Bűnhődés. (Nem tetszett az öregúrnak.) Végül megmutatom a francia könyvesbolt helyét, melyben a szigorú tulajdonos kikapta kezemből Giraudouxot s Valéryt s a földhöz vágta, mondván: csupa svihák! Olvassa inkább Anatole Franceot. De az meg nem volt a boltjában.
A Váci uccai kalaposok és ékszerészüzletek között még egyszer fölfedezem azt a keskeny rést, melyen át egy csöpp boltba s a bolt közepéből óriási pincébe jutottam. Itt árultam el azt a helyes szociális fölfelé törekvést is, mely szerencsére belőlem se hiányzik. Első megjelenésem óta hanyagul, otthonosan, de tartózkodóan viselkedtem, vontatott hangon visszaemlékeztem bizonyos könyvekre, lapozás közben szórakozottan elálltam a vevők útját, egyszóval öreguras magatartásommal báró Podmaniczkyt próbáltam utánozni a kedvenc csemegésboltjában. Nagy dolog, ha az ember egy Váci uccai üzletben benfentes, még akkor is, ha ez történetesen nem kalapos vagy mondain fényképész. Azután balkézre hagyva a boltot, ahol G. úr római maszkja s cézári mosolya jobban leköti a gyanutlan vásárlót, mint az újdonságok, kikanyarodunk ahhoz a remek szimatú Vilmos császár úti kereskedőhöz, akinél csak közgazdasági könyveket vettem s aki makacsul mégis első kiadású Nyugat-könyvekkel kínálgatott. A Berlini-tér környéke volna utolsó állomásunk, mint hetven év előtt, első felfedező utam végén. Annakidején tizenöt év telt el, amíg a Kálvintéri alvégről egy belvárosi vargabetűvel a Berlini téri felvégre jutottam.
Eközben otthon megvetik az ágyam, gyanutlanul lefekszem s azt álmodom, hogy az összes könyvesbolt becsukott. Erre tüstént elhagyom a földet. Mennyei utamra néhány sárgafedelű francia regényt viszek magammal, vasúton is ezt olvastam legszívesebben. De elviszem Copperfield Dávid harmadik kötetét is, amit halott nagyanyám a tizedik oldalon ejtett ki kezéből. Végre megtudja, hogy mi lett Peggottyval.
A kapuban két angyal vár, az egyikben rögtön felismerem Kemenes Rozált, aki «Lóerő» című táncával a század első harmadában mély benyomást tett rám. Egyenesen visznek a ceremóniamester elé. «Testvér» mondja a parádérendező, «itt senkit se szolgálsz, senkit se tisztelsz, senkire se hallgatsz. Sétálj az égi város kapuja előtt, vagy eregess sárkányokat. Ötezer évig nem tartozol számot adni a munkádról.» Jó hely, gondolom, éppen ilyen lassú embernek való.
Addigra körém gyülnek egykori könyvesboltosaim, többen lesznek, mint a zsidók Péter első prédikációján. Ajándékot hoznak. Gyönyörű könyv az ajándék, papírja Heltai Gáspár égi papírmalmában készült, az antwerpeni Plantin úr nyomdájában szedték, Szavojai Jenő boldogult párizsi könyvkötője kötötte. Megsemmisített számláimat tartalmazza, a végösszeget álmatlan éjszakákon Kepler számította ki. Futok is mindjárt új adósságot csinálni az égi könyvesboltba.
Délután kisétálok Rozállal egy állócsillagra. Az ürből elhaló moraj hallszik: Tip-Top, az újjászületett Kína diktátora ágyúzza az amerikai néger tanácsköztársaság partját. Sárga ügynökök a svájci zsoldosok emlékét idézve katonákat fogdosnak a pásztorkodó európai lakosságból. Romain Rolland nyilt levelet ír Einsteinnak, Einstein leveti patagon állampolgárságát. A magyarok ragaszkodnak a szabadkéz politikájához. Legjobbkor hagytam el a földet.
Kísérőm addig különben is belekezd Don Quijote halálába. A regényt pár óra előtt fölírásra vettem s a csöndes csillagon magam kezdtem el olvasni. De ezt a részt a könnyeim miatt akkor is mással kell felolvastatnom.