Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 22. szám

PAP KÁROLY: VÉR

Az udvarunkat, ahol játszani szoktunk, magos setét falak állták körül szigoruan. Két oldalán az udvari lakások tűzfala meredezett, másik sarkában különös szomszédság volt: az Orsolyák zárdakertjének emeletes kőkerítése találkozott itten a mi zsidótemplomunk belső falával. Magas volt ez a két fal is. Az egyikről csak annyit hallottam, hogy azon túl «keresztény nénik imádkoznak és énekelnek», a másikról azt mondta anyám, hogy «mi zsidók imádkozunk ottan és édesapád szokta odabenn jóra tanítani a felnőtteket. - De ilyenkor te mindég alszol s aztán sokkal rosszabb is vagy, semhogy oda beengedhetnénk téged...»

A magos falakon kívül volt azonban itt még valami, ami hamarost feltünt nekem: a zárda kertfalának tövében egy kis házikó állott; a házak közt olyan kicsi volt, mint én az emberek közt. Egyetlen piciny ablaka volt, alatta egy alacsony, kopott pad. Gyakran ácsorogtam itt koradélelőtt s vártam Baruchot, a kiskántort, a tömzsi embert a nagy szakállal, piros orcával, apró szemekkel, dús fekete szemöldökkel, vastag, piros és mégis hideg ajakkal.

Mingyárt, ahogy megérkezett, különös módon viselkedett. Egyenesen, peckesen megállt az udvar közepén, meghajolt gyorsan vagy háromszor a templom fala felé s magában mormogott valamit. Mingyárt odasettenkedtem hozzá:

- Úgye, te áldást mondasz?

Nem felelt. Csak intett húsos, hideg piros kezével, hogy: majd, majd

Egyenest a kis házikó fele lépdelt. Peckesen és valahogy igen pontosan lépdelt, mint aki régen kiszámította, hogy egyik lépése sem lehet nagyobb, mint a másik, a kis házikó sem lesz soha nagyobb, se messzibb, semmi sem változhat meg, sem itt az udvaron, sem odakint, sehol az egész mindenségben...

Kinyitotta kulcsával a kis házikó ajtaját. Behúzódott az alacsony, kopott ajtón, én pedig a küszöbhöz álltam. Alvadt vér és pipafüst fülledt szaga lepte el arcomat.

- Phü! - mondtam, - ilyen büdösségben laksz te?

Megint csak intett, hogy: majd, majd...

Kemény kalapját a kis kályha ellenzőjére akasztotta. Alóla egy kisebb sapka tünt elő. Azt megigazgatta kopaszodó, tömzsi, hideg, piros fején, aztán levetette császárkabátját, azt is a kályhaellenzőre akasztotta. Felvette a munkaköpenyét s közben megint mormogott valamit,

- Á! - mondtam az ajtóban, - csak nem mondasz te a kabátra is áldást?

Megint nem szólt; tudtam, hogy áldásmondás közben nem szabad beszélni senkivel s komolynak kell lenni. Gonoszkodva az ablakhoz szaladtam s ott zörögtem. Ő már odabent meggyujtotta a kis asztali lámpást, amely egyszeriben bevilágította a homályos odut. Őszülő szakála megsárgult a fénytől, kis szemei aranyosan felvillantak, majd egész lehunyódtak. Szakálla mozgott.

Megint megzörrentettem az ablakot s kajánul nevettem hozzá:

- Á! te a lámpásra is áldást mondasz?

Nem felelt. Az ajtóhoz lépett s belülről becsukta. Vadul rohantam oda, dörömböltem aztán, visszaosontam az ablak alá, feltérdeltem a kis padra s az ablakhoz nyomtam az arcomat. Ezt sokszor próbáltam. Tudtam, hogy milyen kacagtató és iszonyú; a kis kántor azonban még csak el sem mosolyodott odabenn. Az asztal belsejéből néhány hosszú keskeny fatokot szedett elő, kinyitotta őket, bársonyos béléseikből óriási kések csillantak elő a lámpafénynél. Összehúztam a szemem s gyanakodva néztem a késeket.

Egymásután kipróbálta élüket a hüvelykujja körmén. Rámeredt a szemem. Izgatottan vágytam s féltem: ej, ha elvágná a kezét!

Ámde nem történt semmi ilyes. Kiválasztott a kések közül egyet, a többit visszatette tokjába s az asztal alól fenőköveket kotort elő. Az egyik sarokban az ócska mosdó felett egy kis rozsdás víztartó volt, onnét vizet csepegtetett fenőköveire, aztán élesíteni kezdte kését. Mindezt oly nyugalommal, mintha ott se lettem volna.

Vadul doboltam az ablakon:

- Eressz be, vagy mingyárt betöröm!

Kinyitotta az ablakot:

- Te kis moloch! - mondta.

Bekönyököltem az ablakon:

- Te vágod a mi libánkat, úgye?

- Úgy, úgy - mondta, - én azt csinálom. És mit csinálsz te?

- Én nézlek téged és szeretném, ha elvágnád kicsit a kezedet és ha véred folyna és fájna neked és kiabálnál: jaj, jaj, jaj!

Kényelmesen fente kését:

- Látom én azt, hogy te rossz vagy, ha nem is mondod! Kívül szép vagy, de belül csunya! Igazi molochgyerek vagy te!

Látta, hogy kései után sandítok. Gyorsan eltakarította őket az ablak alól s megfenyegetett:

- Mingyárt becsukom az ablakot!

- Akkor én meg betöröm!

- Akkor én meg elvágom a nyakadat!

- Próbáld meg, ha mered!

S az ablakon át benyujtottam hozzá a fejemet.

- Jó, jó, - bólogatott, - mingyárt. Csak még egyet-kettőt köszörülök. Aztán majd elvágom! El én! - S miközben kését nyomósan ide-odahúzgálta a kövön, folyvást ösmételgette:

- Elvágom én! El én!

Én pedig ezt hajtogattam:

- Majd meglátjuk, majd meglátjuk...

Akkor félretette a fenőkövet, a kést kipróbálta kezefeje szőrén.

- Most már jó, - mondta. - Éppen ilyen rossz gyermeknek való.

Kinyitotta az ajtót:

- No, most csak gyere be!

Leszálltam a padról. Lassan, félelemmel, gyanuval, daccal belépdeltem hozzá. Nagy komolyan a székre mutatott. Ráültem, aztán a késre sandítottam. Ott feküdt az asztalon a bársonytokban. Sem a kés, sem az arca nem rezdült.

- No! - mondta komolyan, - hajtsd hátra gyorsan a fejedet!

- Nem hajtom! Vágd el így, ha mered! - s néztem sanda gyanuval.

- No akkor húnyd be a szemed!

- Nem húnyom! Vágd el így ha mered!

- Jó, jó. Elvágom én így is. El én!

Hirtelen a kés után nyúlt. S villámgyors mozdulattal felém emelte. Ijedten rázkódtam össze a széken.

- Aha! - mondta. - Rossz vagy, de félsz!

Elpirultam a szégyentől.

- Nem igaz! - kiáltottam, - próbáld meg újra! Rossz vagyok, de nem félek!

Megfogóztam a székbe. Most már a nyakamat is hátrahajtottam hősiesen. S hogy ne lássam, mikor majd a kése villan, a szememet is lehúnytam.

- Igy már nagyszerű lesz! - mondta a kiskántor, mindvégig komolyan. - Most még csak egy jó helyet keresünk a késnek!

Vizes hideg ujjaival végigtapogatta a nyakamat. Gégém izgatottan csúszott fel-alá. Pillám rebegett. Sandán fel-felnyitogattam a szemem. Akkor hirtelen megint megvillantotta előttem a kést s én újra összerázkódtam.

- Hiába, - mondta, - még mindig félsz! Majd ha nem félsz, újra megpróbáljuk. - Visszacsúsztatta a tokba a kést, eltette a szekrénybe. Kérleltem, hogy próbálja meg újra, de ő nem akarta. Ez felingerelt s így csúfoltam:

- Te félsz, nem én! Te félsz, mert kicsi vagy és piros vagy! Mert te csak a kiskántor vagy! És én nem cserélnék veled, mert te csak a libák nyakát vágod el, de én majd nagy lovon ülök és mindenkinek el fogom vágni a nyakát, ha nagy leszek! A tiedet is! De nem egy ilyen kis késsel, mint a tied, hanem egy nagy karddal és a trombita is fog szólni!

A kiskántor nem felelt. Eloltotta a lámpáját. Köpenye fölé egy másik köpenyt vett fel, azon nyüzsögtek az alvadt vérfoltok. Aztán kinyitotta oduja ajtaját, amely a baromfiak mészárszékébe vezetett. Az egész akkora volt, mint egy középnagyságú, alacsony szoba, padlóját cement, falait feléig hamis márvány borította, amelyet köröskörül vasfogasok szegélyeztek. Jobbra az ajtó mellett egy kis dobogószerű emelvény volt, válligérő mellvéddel. Közepütt vízcsap állt, köréje csavart fecskendőkígyóval. Mindezt feketére marta a baromfiak alvadt vére s a legyek nyála. Még a mennyezet is tele volt velük. Az udvar felé külön ajtaja volt s ahogy a kiskántor ezt is kinyitotta, éppen kilencet ütött a szomszédos templomok tornya s az ucca felől egymásután érkeztek a szolgálólányok, szatyraikkal s kosaraikkal.

A baromfiak megszagolták társaik vérét s rémült, vad gágogással, kotkodácsolással repestek elő börtönük mélyéről. Fejüket nyujtották, kínosan csavargatták nyakukat, üveges, fekete szemmel hangosan szívták be a halálos szagú levegőt. Sárga csőrük tátva maradt s ráspolyos, vékony nyelvükkel rémülten, idegesen tapogatóztak a légben, mintha előre akarták volna ízlelni a halált. A rémülettől egyik-másik új erőre kapott. Vad gágolással kidobta magát a kosárból, összekötözött szárnyakkal, lábakkal bukdácsolva repesett körül az udvarban, miközben kövérre hízlalt ünnepi testében a halálfélelemtől megereszkedtek a belek.

Erre a látványra valamennyi társában felébredt a menekülés vágya. Mintegy adott jelre, mindnyájan egyszerre dobálták ide-oda magukat a szatyrokban s kosarakban. Némelyik éppen csak hogy meg tudott fordulni, nem volt több ereje s mingyárt reménytvesztve lapult fehér nyakával, sárga csőrével a kosár falához. Ahol többen voltak egy kosárban, ott egymást verdesték kábultra szárnyaikkal s összegabalyodtak. A szolgálólányok kiborították őket a kosárból. Rájuktelepedtek s szoknyáik alól azontúl csak tompultan, mint valami pincéből hallatszott elő a halálfélelmes gágolás,

Mindez engem nagyon felizgatott.

- Látod? Látod? - kiabáltam a kiskántor felé. - Úgye, ezek is félnek? Úgye, jobban félnek, mint én?

- Úgy, úgy, - mondta a kiskántor, - pedig akármelyik sokkal jobb fiú volna a te helyedben. Aztán mégis őket levágjuk, te meg csak tovább rosszalkodol.

Ide-odafutkároztam a baromfiak közt. Hol az egyikhez, hol a másikhoz guggoltam, csőrük felé nyujtogattam ujjamat, szerettem volna, ha el-elkapdossák. De ők csak fujtak rá, szagolták, rémült szemekkel, mintha ujjaimon a halálukat gyanították volna. Ezen nagyokat nevettem:

- Ni, hogy fujnak! Ni, hogy szagolnak! Mit fujnak? Mit szagolnak? Mondd csak te kiskántor! Ezt is azért teszik, mert félnek?

A szolgálók nagyokat nevettek izgatott ugrándozásomon.

- Úgy, úgy, - mondta a kiskántor, ugyanazért fujnak meg szagolnak, amiért te hunyorogtál, meg összerázkódtál a széken! Azért csak hagyd őket békén, elég nekik a maguk baja!

Lehajoltam ahhoz, amelyik legrémültebben fujt és szagolt:

- Úgye, te félsz a legjobban? Mondd meg nekem te liba! - minthogy nem válaszolt, egyiktől a másikhoz ugrottam, sorra kérdeztem őket, hogy melyik fél legjobban.

A szolgálók ezen is kacagtak:

- Épúgy ugrál, mintha őt is el akarná metszeni a Baruch úr! - mondta az egyik, mire én rászóltam:

- Te csak hallgass! Te nem tudsz semmit, te csak egy szolgáló vagy!

A lányok megint nevettek.

- Aztán te milyen fenenagy méltóságban vagy?

Nem érdemesítettem feleletre.

- A zsidó papé, - válaszolt egy másik.

- No, jól eltalálta! Ez fog aztán csak szépeket prédikálni!

Ahogy ugráltam baromfitól baromfihoz, a kiskántor is körbenjárt utánam, egyenként felemelte a baromfiakat. néhány különös mozdulattal megfogdosta őket a fejükön, meglóbálta, aztán visszadugta fejüket a szárnyuk alá, letette őket a kavicsra s azok nem mozdultak. Csudálkozva meredtem rájuk. Az egyiknek kivettem a fejét a szárnya alól szeme le volt húnyva.

- Á! - kiabáltam, - ezek alusznak!

Megráztam, szemehéját megmozgattam. Alóla feketén látszott elő szembogara.

- Én is akarom őket úgy csinálni, mint te!

- Majd... majd... holnap... - csitított a kiskántor. - Most csak hagyd őket, hadd aludjanak, nem kell őket kínozni.

Nem hallgattam rá. Mindgyárt megragadtam az egyiket. Felköltöttem álmából s megpróbáltam utánozni a kis kántort. Ámde hiába lóbáltam, fogdostam, az csak annál keservesebben gágogott. A kiskántor fejét csóválta, kivette a kezemből:

- Egy... kettő... három... négy... öt... - mondta s azt is letette mozdulatlanul.

Valamennyi közül csak egyet hagyott ébren. Ez már fulladozott: Bevitte magával a mészárszékbe. A bejáróhoz lapulva néztem. Felállt a mellvédes dobogóra, villámgyorsan hátrahajlította a liba nyakát; époly gyors mozdulattal megkopasztotta gégéjét, aztán kivette szájából a kést, az cikázott egyet.

Az izgalomtól összegyült szájamban a nyál. A szolgáló gyorsan átvette a vérző állatot, behúzott hassal, messzi tartva magától, sietve felakasztotta az egyik vasfogasra. Az állat vére most bugyborékot vetett a nyakán, aztán gyorsan, keskeny sugárban, végigszökött fehér tollán, bögyén, onnét a falburkolatra folyt s lecsorgott a fal tövén vájt csatornába. Az állat most néhányszor odacsapta szárnyait a falhoz, torkán sűrű, piros bugyborékok gyültek össze, feje meg-megrezzent, szárnya úgy maradt széttárva s nem mozdult, csak a vére ömlött, mind lassabban...

Megigézetten meredtem rá. Míg élt, nem féltem tőle annyira, mint mostan. Mégis egyre közelebb lopakodtam hozzá, szerettem volna megérinteni vérző fejét, ahogy ott lefelé csüngött bele a csatornába, amelyben vére már ott úszkált feketefoltosan. A vérét is szerettem volna megérinteni, fehér bögyét is, amelyet vörösre csíkozott a vére, szárnyait is, amellyel a véres falburkolathoz tapadt. Apró léptekkel körülosontam őt, szomjas, kíváncsi irtózattal hajolgattam feléje, az ujjaim már megmozdultak: de ekkor az állat is megmoccant. Szárnyait még utoljára megcsapkodta. Ijedten rettentem vissza előle, egész az ajtóig. Onnét bámultam rá s vártam, vajjon megmozdul-e.

Közben a fogasok lassan megteltek vérző baromfiakkal. Nem tudtam hamarjában, melyiket bámuljam. Telhetetlen falánksággal ugrált ide-oda köztük a szemem, nagyokat kiáltottam. Halálvergődésükből nemsokára oly vad szárnycsattogás, hörgés, sziszegés; bugyborékolás támadt, félni kezdtem, hogy még elszabadulnak fogasaikról s vérzőn egyenest nekem röpülnek! Egész a küszöbön túlig hátráltam s úgy nyujtogattam be a nyakamat az ajtófélfa mögül, hogy azért mindent lássak.

Félelmemmel együtt izgalmam is nőtt s folyvást ösztökélt, hogy közeledjek hozzájuk, érintsem meg őket, addig, amíg még verdesnek szárnyaikkal, amíg még véreznek, elevenen.

Lihegve topogtam, előre léptem, visszaléptem, most már a szégyen is gyötört, hogy nem mertem mozdulni.

Végül is elszántan, lábujjhegyen odalopóztam az egyikhez s minden pillanatban készen a futásra, szörnyű félelemben meg-megérintettem halálos kínban vonagló testét. Nem történt semmi különös. Akkor lélekzetfojtva egészen átfontam a nyakát ujjaimmal s miközben a nyak halálos kínban meg-megvonaglott, én minden ízemben reszketve kiáltottam:

- Nem csinál semmit, te kiskántor! Nem csinál semmit!

Ugyanekkor azonban egy másik szárnyas a szomszéd fogasok egyikéről heves szárnycsattogással ledobta magát és szerteszét fröcskölve vérét: ide-odakúszott a cementen, egyenest felém! Sikoltva ugrottam ki az udvarra. A szolgálók kacagása utánamcsapott. Szégyenkezve somfordáltam vissza s haragosan bámultam a lányokra. akik évődtek velem s várták, amíg szárnyasaik kimúlnak.

Közben ringyes-rongyos asszonyok szállingóztak be az udvarra. A kiskántor már ösmerte őket. Vérért jöttek. S néhány szó köszöntés után ócska, drótozott csöbreiket telemerítették a csatornán lefolyó gőzölgő nedűvel Néhányan gyermeküket is magukkal hozták s mingyárt megitatták őket a párolgó vérrel. Kicsinyek, nagyok mohón szürcsölték az italt. Csudálkozó irtózással bámultam rájuk. Anyám soha, sem adott nekünk ilyesfélét. Még csak nyúlnunk sem volt szabad semmiféle vérhez. Még ahhoz sem, ami belőlünk folyt. Anyám borzalmas történeteket mondott azokról a gyermekekről, akik felnyalták a vérüket, egyáltalán jaj volt nekik ha akármiféle vérhez nyúltak! Mingyárt megbetegedtek, még pedig úgy, hogy egyszerre csak elaludtak s örök sötétségre ébredtek fel, ahol aztán tüzesszemű madarak kínozták őket folyvást rettentő csőreikkel, karmaikkal és senki se segíthetett rajtuk, még édes szüleik sem! Nevető arccal, de bensőmben gyanakvó rettegéssel hallgattam ezeket a meséket s azontúl sohsem mertem semmiféle vérhez nyúlni. Akármennyire kísértett is, nem mertem megkockáztatni az örök sötétséget, a tüzesszemű madarakat...

S most ezek itt úgy itták a vért, mint én a vizet. Szigorúan bámultam őket. Hát ők nem félnek? Nem tudnak semmit a tüzesszemű madarakról?

Máskor is mindig irigyeltem őket. Ők szabadon futkározhattak az uccán, mindenütt, esőben, hóban hempereghettek, nem kellett vigyázni a ruhájukra, az iskolától sem kellett félniök. Bátor, szabad életet éltek s én csak az emeletről, az ablakból nézhettem őket. vagy innét, az udvarról, a vasrács mögül. Kijebb sohsem volt szabad mennem egyedül. Apám azt mondta: ez nem való a zsidó pap fiának! Fájó szívvel néztem őket, mikor el-elrohantak az ablakunk alatt, meztélláb, szép rongyosan, szép piszkosan, ahogy én sohase lehettem és a naptól-esőtől megbarnítva, megázva és mind, mind, a legkisebb is sokkal erősebb és bátrabb volt mint én. Úgy ütötték, verték egymást, hogy csak karikás szemmel néztem őket, olyanokat bukfenceztek, hogy csak ijedten bámultam rájuk; de még a nagyoktól se féltek. Sokszor láttam, ahogy összeálltak s megdobálták a szomszéd iskolaszolgát vagy a boltost.

Nekik hát minden szabad volt! S most még a vértől sem aludtak el!

Egyre vidámabban, mohóbban szürcsölték s egyre jobban kínzott a vágy hogy én is megkóstoljam azt a vért!

Félénken sompolyogtam oda az egyik asszonyhoz, aztán hirtelen felágaskodtam s megfogtam a vérrel teli csöbrét.

- Add ide nekem is! - s dacosan bámultam rá.

Az asszony elémtartotta mosolyogva s én megszagolgattam.

- Maguknak zsidóknak nem szabad! - mondta, de azért hagyta szagolnom a csöbröt s csak mosolygott.

Éppen kijött odujából a kiskántor. A kezét törölgette. Meglátta kezemben a csöbröt s rámkiáltott:

- Nem szabad, Gyurka!

Rászólt az asszonyra is:

- Mit kínálgatja, mikor jól tudja, hogy azt neki nem szabad meginni!

Máris fölébredt bennem az ördög:

- Csak te hallgass kiskántor! - Megragadtam a csöbröt s húztam magamhoz. De az asszony még fogta, úgy mentegetőzött:

- De édes kántor úr, én mondtam őneki, hogy maguknak ezt nem szabad! De ha úgye mégis kedve van rá?... Látja, hogy fogózik belé! Hát mért ne kóstolná meg egy kicsikét? Magának azt nem muszáj látni! Ő meg csak erősebb lesz tőle, pirosabb! Úgyis olyan halovány meg kényes szegényke!

Ahogy meghallottam, hogy erősebb leszek tőle: szívem megdobbant! Még jobban húztam magamhoz a csöbröt. A kiskántor izgatottan közeledett. Dühösen pillogatott az asszonyra s a csöbör után nyúlt. Vadul magamhoz rántottam az edényt. A libavér nagyott löttyent, egyenest az arcomba. Még meleg volt. Prüszkölve, köpködve futottam a csöbörrel az udvar végébe és tolvaj macska módjára sandítgattam hátrafelé. A kis iskola lépcsőjéhez futottam. Térdem közé állítottam a csöbröt, gyorsan megtöröltem az arcomat s miközben menekülésre készen lestem Baruchot, az asszonyt, a szolgálókat, bele-beleszagolgattam a csöbörbe. De a szaga undorított. Elállítottam a lélegzetemet s úgy tologattam bele a nyelvemet. Hiába! Ahogy a vérhez ért, mingyárt köpnöm kellett.

A ringyes-rongyos gyermekek körülvettek s biztattak. Az asszony messziről kiabált:

- El ne törje az edényem!

A kiskántor tétován közeledett felém. Nem tudta, hogy csalja el tőlem a csöbröt. Hogy a zsidó pap fia, az ő papjáé, a jámbor Jordáné, tilos vért igyon, egy munkásasszony tisztátlan edényéből, vért, amit ő eresztett ki nemrég a kése alól!? Ez úgy fölizgatta, hogy a kicsiny, piros ember egészen belesápadt. A munkásasszonyok, meg a szolgálók nevették.

- No, most aztán mit csinál, Baruch úr! Odalesz a papigyerek üdvössége, ha megissza!

Én meg, ahogy lépett, ijesztgettem:

- Ha mégegyet lépsz, megiszom!

Nem lépett többet. Kezdett igérgetni mindenfélét, ha odaadom neki a csöbröt. Igért cukrot, képeskönyvet, játékot, kavicsokat, labdát. Én mindenre csak azt mondtam: mit adsz még? Mit adsz még? Akkor megigérte, hogy megtanít úgy csinálnom a libákkal, ahogy ő csinálta: egy... kettő... három... négy... öt...

Az izgalomtól félelemtől, dactól már egészen kótyagos voltam. Meg mindenféle homályos, zavaros reménytől is. Azt hittem, ha meg merem inni én is olyan leszek, mint a kis ringyes-rongyosok, olyan erős, szabad bátor, talán apámtól sem fogok félni többet...

És most már nem akartam kiadni kezemből a csöbröt. S ahogy a kiskántor mégis egyet mozdult: szájamhoz emeltem s mély lélegzettel, szemlehúnyva, mohón ittam a vért, csak hogy minél előbb túl legyek a szagán s ízén.

Az izgalomtól már ivás közben fuldokolni kezdtem s elejtettem a csöbröt, - a kiskántor kapta el.

Mingyárt egész bensőm felkavarodott. Görcsösen, krákogva, négykézláb gubbaszkodtam össze a lépcsőn. A fájdalmak s a rémület eszembe juttatták anyám jóslatait az örök sötétségről, a tüzes szemű madarakról. Hirtelen eszeveszettül sikoltozni kezdtem segítség után.

A kiskántor vízért kiáltott. A szolgálólányok összeszaladtak körülem. Az udvari lakások ablakai kinyiltak. Elájultam s a kiskántor cipelt fel a lakásunkba.

Amerre vitt a lépcsőn, az emeleten mindenütt kijöttek a lakók. Néhány pere mulva már az egész ház tudta a tisztátlan, istentelen szörnyűséget.

*

Betegségemben keservesen megkínoztak az álmok. Valóraváltották anyám meséit. Leggyakrabban ijesztő sötétségben a kiskántor kergetett óriási csillogó késével s míg futottam: tüzes szemekkel röpdöstek körülem a libák s átmetszett nyakukból dühösen fröcskölték arcomba a vért. Fent valamelyik ablakból testvéreim egymáshoz húzódva csúfoltak. Hátul anyám tartotta őket átölelve s bólogatott. Végre valahogy nagynehezen feljutottam hozzájuk, de mire felértem: a szoba már üres volt, az ajtó zárva s a libák ide is utánam röpültek véresen.

Míg betegen feküdtem, a lakók nap-nap után látogatták szüleimet. A mi szobánkba is bejöttek. Látni akartak engem. Én azonban a takaró alá bujtam, alvást tetettem s úgy hallgatóztam.

Valamennyien elmondták atyámnak gonoszkodásaimat, illetlenkedéseimet, amiket velük szemben a lépcsőházban elkövettem. Himmel szomszéd is átjött és elmesélte, nemrég hogyan kínoztam meg nyomorék kislánykáját az udvaron. A kiskántor naponta feljárt hozzánk s körülményesen elmondott mindent, amit legutóbb vele beszélgettem. Szórul-szóra idézte fenyegetőzéseimet; a nagy késről, a kardról, amellyel majd el fogom vágni mindenkinek a nyakát s megmutatta, hogyan fogdostam a halálvergődésben kínlódó libákat. Anyám hajatövéig pirosan szégyenkezett. Atyám erősen elgondolkodott: rossz, csúnya jövőt látott rémleni bennem, vérszomjúságot, kegyetlenséget, a bűnük egész légióját, valami őrültséget, amely, ki tudja, hová fog vezetni! Már látta az időt, midőn kimondhatatlan szégyent hozok papi hivatására, családunkra, az egész zsidóságra! Kíméletlen szigorúságot fogadott irántam. S anyámat is erre kényszerítette.

Elhatározását mingyárt leolvastam arcáról s megéreztem léptein. Megsoványkodva, lapultam ágyamban és konok arccal hallgatóztam, leselkedtem szüntelen. Testvéreim pedig a szoba másik sarkában jelentősen suttogtak. S ha anyámat hívtam: mindég apám jött az ágyamhoz.

Mikor már felkelhettem, apám behívott magához a szobájába. Konok félénkséggel megálltam az ajtóban.

- Mit akarsz tőlem? - kérdeztem gyanakvón. S nem akartam bejjebb menni.

- Ne félj, - mondta az apám, - gyere be, ülj le!

De én nem ültem le. Konokul bámultam apámat. S magamban motyogtam: nem akarok félni.

De azért féltem tőle. Sokkal nagyobb darab volt, mint én. S a szakálla még szigorúbbnak látszott, mint máskor.

- Remélem, - mondta, - nem fogsz többet vért inni. És nem fogod elfelejteni ezt a leckét, amit kaptál.

Az uccagyerekekre gondoltam. Őnekik szabad, - motyogtam; - őnekik nem volt semmi bajuk tőle. Ők mindent tehetnek...

S előszámoltam valamennyi irígységemet.

- Nekik lehet, - mondta az apám, - de neked nem. Mondtam már, ők nem olyanok, mint te és te sem lehetsz olyan, mint ők.

- De mért, mért?

- Mert zsidó vagy és a pap fia. Ezt is mondtam már elégszer.

- De mért vagyok én zsidó? És mért vagyok én a pap fia?

- Mert én is zsidó vagyok és pap vagyok.

- De mért vagy te is zsidó? És mért vagy te pap? Mikor én jobb szeretnék úgy lenni, mint ők? Úgy inni a vért, mint ők és úgy tenni mindent, mint ők?

S megint előszámoltam, hogy ők milyen bátrak, erősek, szabadok, milyen szép piszkosak, milyen szép rongyosak: még a papájukat is biztos megdobálják, - mondtam sunyin célozva, egyszersmind keservesen s úgy néztem apámra, hátha ő is megengedné megdobálni magát.

Atyám mintha egy pillanatra mosolygott volna, de mingyárt kitünt, hogy tévedtem. Még sokkal szigorúbb lett a szakálla, mint azelőtt.

Én pedig tovább keservesen hasonlítgattam össze magamat az uccagyerekekkel, mutogattam pipaszár lábaimat, vékony karjaimat, sovány arcomat, szemüveges szememet, mindent megmutogattam, ami miatt restelltem, szégyeltem, vagy gyűlöltem magamat. S aztán:

- Hát akkor nem volna jobb, ha mégsem lennék zsidó és a pap fia?

Kérőn néztem apámra. Azt hittem, ezt most itt nyomban egyszer mindenkorra elintézhetem vele.

- Engedjetek el közéjük, - mondtam - és aztán minden jó lesz!

Apám a fejét ingatta s mélán bámult rám.

- Nem szabad! - mondta - s ha közéjük engednélek, ott is csak az lennél, aki itthon. Zsidó és pap fia. Az vagyok én is, az volt az apám is, a te nagyapád és annak az apja is. És te sem lehetsz más, így akarja az Isten.

Ez volt az a szó, ami ellen sohasem lehetett semmit sem szólni. Az Isten. Mert különben édesapám s anyám rémülten s haraggal néztek össze. Az Isten, akivel egyelőre nem beszélhetek, csak akkor, ha majd egészen jó leszek. Ha nem akarok többé olyan lenni, mint az uccagyerekek, csak jó, egészen jó, semmi más, se bátor, se erős, se szabad, se szép rongyos, se szép piszkos, semmi, csak jó.

Éreztem, hogy ez sohase leszek, nem lehetek. S csak néztem apámra s legalább még kérdeztem valamit:

- És az Isten? Ő is zsidó és pap?

Apám kicsit hallgatott, majd szakállához nyúlt.

- Ő az Ige, - mondta. De ezt már zsidóul mondta s én ezt még kevésbé értettem, mint azt, hogy eztán is minden úgy lesz, ahogy van...