Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 22. szám
Akkoriban minden rosszul ment nálunk. A heremagomat embereim hagyták megfülledni s a magtáram éjjel kigyulladt ettől. A biztosító nem akart fizetni érte, mondván, hogy a szokásos elővigyázati intézkedéseket elmulasztottuk. Igaza is volt a biztosítónak: hanyagul ment nálam a gazdaság. Nem volt kedvem hozzá, megúntam, vágytam el hazulról, Isten tudja, hova. Talán a délvidékre. A biztosítónál persze nagyon kardoskodtam azért, hogy minden óvintézkedés kellő időben megtörtént, - a kasznáromat pedig behívattam az irodába s azt mondtam néki:
- Most aztán kuss! ha jót akar Nagy úr. - Tisztelt Nagy Ferenc úr, - adtam értésére, belenézvén a szemeibe. - Elbocsátás nincs, mindenki marad a helyén, mivelhogy maguk mindent jól megcsináltak az anyjuk Istenit, - a magot megforgatták, úgy, ahogy kell idején, - igaz-e, Nagy úr? megértettük egymást?
Persze torkomig forrott már az epe. Ugyanez a dög hagyta megzsizsikesedni nemrég tavalyi lencsémet is s még mindig nem dobhattam ki, - most meg éppen nem, különben ellenem vall s megmondja az igazat, azt, hogy én még hanyagabb voltam, mint ők.
Egyszóval: a lencsém megzsizsikesedett, a magtáram kigyúlt, - ám mindez kicsiség volt szívemnek, ahoz a csapáshoz képest, ami néhány hónap múlva ezután érte. Majd megbolondultam belé. Hadd mondom el ezt is
Volt egy csikóm, - remek fajállat, tiszta szénfekete, tüzes karcsú, amilyet csak álmodni lehet. Nálam termett. Az anyját kicsit drágán vettem, igaz, no de a csikajával szépen kárpótolt aztán. Bábolnán fedeztettem fél-angol ménnel. Egyszóval: meglett a csikó, finom, szép kis állat, erre aztán nagyon akartam vigyázni. Ez az állat volt legfőbb örömöm. Ki is adtam a parancsot, hogy úgy vigyázzanak rá, mint a szemük világára. Csakhogy, - hanyag voltam én még ebben is, sajnos.
Kezdtük befogni. Egy koratavaszi nap kiadom a parancsot, fogják be egy bizonyos Csillag nevű másik fekete mellé s hajtsanak ki vele a határba. Mondom a kocsisnak: egy pillanatra nem állsz meg vele, vagy ha megállsz, nem szállasz le a kocsiról. És vigyázol, hogy meg ne hüljön. Itatni meg éppen nem itatsz, - mondtam néki s amit még kell, - persze nem minden jut az ember eszébe előre. Mindent megígért a bitang s azzal elindultak. Persze, nem lett volna szabad rábíznom ezt a drága állatot.
Utánuk nézek... Szikrának hívták a lovat, - Szikra jól húz, csak túlnagyokat iramodik a kocsival. Utánuk kiáltok. - Fogd vissza! - kiáltom. Utánuk szaladok. - Te marha, - mondom a kocsisnak, - nem tudsz egy lovat visszafogni? - Kihajol a feleségem is az ablakból... (Ő is nagyon szerette ezt a csikót.)
- Amilyen a gazda, olyan a cseléd, - mondja nekem szelíden; mikor már elmentek. S azzal nevet egyet s szokása szerint bíráló és baljós hatalomként rögtön visszavonul, nehogy felelhessek neki.
Mentem az irodába, ott elmerültem valami munkába. Pestről is telefonált a zsidóm, - egyszóval nem értem rá bajaimmal törődni, - csakhogy nem vártak azok rám, rámzuhantak azok újra, teljes erővel.
Másfél-két óra múlva hallom a kocsit. Kinézek az ablakon... nagy ívben kanyarodik be a gazdasági udvar felé. - Látom a Szikra ódalog; mintha a hasát fájdítaná. Na jól nézünk ki! Rohanok ki.
- Mit csináltál vele? - kérdezem a fiútól. - Hogy ő semmit.
- Mit csináltál? - kiáltok rá s előlegül mindjárt egy hatalmas pofont is adok neki. Amire fogta magát, elment. Biztosan az anyjához ment el panaszkodni. Nagy bestia, nagy intrikus volt ugyanis az öregasszony a faluban.
Szó ami szó, estére Szikra nagyon beteg lett. Forró, reszket, a nyelvét kidugdossa. Megmérem a lázát: negyvennégy fok. - Vallatom a fiút: - mintha kutyaszorítóban fognám, úgy vallatom, odaállítom egy kerítés mellé, szeme közé nézek, úgy vallatom... végre kinyögi, hogy leszállt, igen, - bement egy répatáblára, igen, mert ott volt egy «ismerőse» - s mikor visszajött, látta, hogy a Szikra a répaföld széléről egy tavalyi fagyott répalevelet «bekanyarint» a nyelvével.
No jól vagyunk. - Nem bántottam a fiút ezután, hadd menjen. Még jobban is szeretem, ha ilyenkor elmennek előlem, ne lássak senkit, jobb az úgy, nehogy agyonüthessek valakit. Az állatorvost is legszívesebben gallérjánál fogva dobtam volna ki az istállóból. Ott állt, tehetetlenül, hülyén... - Kólika! - mondta bólogatva. Mit csináljak ezzel a bölcs szóval? Na ennél többet tudunk mi.
Némán ugrottak parancsomra az emberek ki ecetért szaladt, ki borszeszért... az egész gazdaságban persze talpon volt minden, nem aludt senki.
Adtunk neki keserűsót, bort, bedörgöltük borszesszel, csutakoltuk ecettel, - csak úgy gőzölgött az állat háta tőle... Előszedtük persze az általános nagy orvosszert: a Quizda-fluidot is... akárhogy fanyalgott is az állatorvos úr. S utána borogatást rá, az egész testére. De ezt már nem tűrte. Az állat vonaglott a fájdalomtól. Úgy látszik nem birta már el a borogatást, bőrgyulladást kaphatott a sok esszenciától. Le kellett hát venni róla.
Szó ami szó, mindhiába volt minden erőfeszítésünk. Egy óra tájban éjjel Szikra kinyújtotta mind a négy lábát hosszában s a hasára feküdt. - Vége van! - mondta bölcsen az állatorvos. Akkor még egy ötletem támadt, hamar szaladtam az irodába, - ott őrzöm ugyanis zár alatt a drága italokat, - kivettem egy nagy üveg Courvoisiert, felbontottam s felemeltetvén az állat fejét, az üveget beletóltam a szájába. Beleöntöttem az egészet. S Szikra csodák-csodája elfogadta. Lassú kortyokban leitta az egész hét deci konyakot. S mikor elkészült vele, rámnézett. Ezt a pillantást sem fogom elfelejteni az életben. Volt abban valami emberi, egy lélek komoly pillantása volt. Azt fejezte ki: köszönöm gazdám, jót tett, jobban vagyok.
Megvallom, akkor félrefordultam és egy pillanatig sírtam is.
Utána pedig Szikra fejét is lefektette hosszában a padlóra, nagyon kinyújtotta maga elé és csendesen kimúlt.
*
Azért mondom el mindezt, hogy megértsék lélekállapotomat, amellyel Pestre mentem. Nagyon fájlaltam ezt a csikót.
Pontban a Szikra halála utáni nap reggelén kaptam aztán a távirati értesítést, hogy a biztosító mégiscsak fizet. Káromkodtam egyet s megmondtam magyarán, hogy mit csináljon most már a kártérítéssel.
Délután pedig összeszedtem ami pénzem otthon található volt . . vagyis nagy pénzt tettem a tárcámba s azzal a szóval, hogy nem fogok kártyázni, de azzal a titkos elhatározással, hogy igenis fogok, - befogattam s mentem az állomásra Pest felé.
A feleségem meg sem kérdezte tőlem, mért megyek, mi dolgom ott. A tornácon ült legkisebb fiammal s azt becézte. A lábait csókolgatta a kicsinek, miközben ezt a versikét mondogatta neki, túláradó anyai szeretettel:
Amádé,
Kié vagy?
Az anyádé.
Meg kell itt jegyeznem, hogy legkisebb fiam feleségem akaratos szeszélye folytán kapta már a nevét is. Ő ehez a fura névhez ragaszkodott s az ember egy gyerekágyas, lázas asszonnyal nem akar vitatkozni. (Láza is volt ugyanis e szülése után.) - Mikor megkereszteltük a fiút, fel kellett mutatnunk még a keresztlevelét is neki, az ágyába kellett odavinnünk, annyira ragaszkodott a találmányához. Így lett Amádé a legkisebb fiamból. S azóta sokszor kellett hallanom e dalocskát is:
Amádé,
Kié vagy?
Az anyádé.
Mintha csakis e dalocska kedvéért adta volna neki e nevet. Tény, a hogy sok mindent tudott ő e három kis sorban kifejezni, sok mindent jelentett nála ez a szó. Eléggé ismertem már őt akkor is ahoz, hogy ezt tudjam. Jelentette pedig: hogy csak áldozatnak tekinti ő, tőlem való anyaságát s hogy kizárólag a magáénak tekinti, vagyis eltulajdonítja a gyerekeimet, - s még sok minden egyebet jelentett. Szokta is volt félig tréfás figyelmeztetéskép mondani nekem, ha csak hozzájuk nyúltam is: vigyázat, magántulajdon.
Féltette-e őket tőlem, - a durvaságomtól? Sose mondta ugyan, hogy durvának tart.
Árvalány volt, mikor elvettem, a rokonainál nevekedett s hozzászokott a hallgatáshoz, illetve, hogy egy szóval, kis versikékkel sok mindent fejezzen ki. - S hogy a környezete aztán ezeken törje a fejét.
*
Egyszóval: keserűbb volt már nálunk az élet a kelleténél. Olyan volt, mint az állott tea. S mit tesz az ember ilyenkor? A vonaton egész úton valami édes és szép nők felől akartam volna ábrándozni. Olyanokról, mint amilyenek talán a török menyország hölgyei, hogy csupa szépséggé varázsolják az ottlétet. S miután azok közül, akiket érett fejjel ismertem meg, egy sem volt olyan, visszatértem hát a múltba, az édes múltba, ifjúságom dicsfényes ködébe. Abban a fényben még a cigánylány is jobbat mutatott, mint egy mai grófné. Szinte mind tündérnek tetszett. Töprengtem rajta, mit is akart egyik vagy másik, egy-egy bűvös szavával kifejezni?
- Te még nem is tudod, én hogy tudok szeretni, - mondta egyikök. S azzal másnap otthagyott.
- Ó bár szerelmes volna belém, - mondta egy másik s lesütötte szép szemeit. - Ezt viszont másnap én hagytam ott a szegényt...
Mind a kettő fájt most, - hogy otthagytam, hogy otthagytak... Ó mért is nem ittam szédületig az élet borából? utolsó cseppig hajtva fel mindenkor a pohárt? Hogy kívántam most vissza mind a kettőt. - Mit tegyek? Hajszoljam fel őket Budapesten? Agg, szegény nőket találhatnék valami sparhertek mellett esetleg... Visszatérni sehova se szabad, ezt már megtanultam.
Minden fájt. Például az is, hogy hiába voltam én hű a házasságomban. Hiszen nem tökéletesen az, - elég hű, már ahoz képest, ami férfitől telik. Komoly nagy ügyeim nem voltak s mégis: micsoda szigorú pillantásokban volt részem mindig, mikor így Pestről hazajöttem...
- Szép az élet odafönn? - szokta volt feleségem tudakolni s még nevetett is, azzal a hideg, világos, csakis önmagának szóló nevetéssel, amellyel mindig kihozott a sodromból, hogy olykor már azt is gondoltam, hogy egy nap bizony magunkra döntöm már a házat, ha mégegyszer így nevet.
Az emberek hiába élnek együtt, ezer évet akár, mégsem ismerik egymást.
- Mért nem duhajkodtam akkor, kedvem szerint, igazán, - kérdeztem most magamtól, - ha már úgyis azt hiszik rólam, hogy himpellér vagyok s kitehetem a lelkemet, akkor is...
Fáj az, ha igazságtalanok az emberrel. Mikor még mindig azt vetik eléje, ami volt, holott már régen nem az, sajnos, ami volt.
*
Bús és zavart voltam s ilyenkor jó a kártya. Valósággal feléleszti az embert, - egy új életre s olyanra, amelyben mindennek értelme van. Egy új értelme igaz, de értelme legalább.
A vonatról a klubba mentem egyenest s ottmaradtam aznap éjszaka s másnap egész nap. Rögtön bementem a kártyaszobába, körülnéztem s mindjárt ott is ragadtam: este tizenegytől másnap déli egy óráig kártyáztam. Régi patronusom, Feri, a klub főkomornyikja nyitott nekem akkor délelőtt egy hajókabinszerű helyiséget, ott aludtam, miután még ahoz is fáradt voltam a kártya után, hogy szállodába menjek. De rosszkedvű is voltam nagyon. Már aznap éjjel is sokat vesztettem.
Feri mialatt szolgálatomra állt a hajókabinban, - lehúzta a cipőmet rólam, megmasszirozott, - tanácsokat is adott a kártyát illetőleg, az újabb évtizedekben szerzett tapasztalatai alapján.
- Láttam, hogy nagyságod mit művel, - mondta, - egy pillantás nekem elég. Nem szabad akaratosnak lenni, nagyságod. Az hiba. Hajlékonynak tessék lenni. Ne azt várja, hogy a kártya igazodjék nagyságodhoz, - nagyságod lesse ki, hogy milyen a kártya járása.
- Igaza van, Feri, - mondtam néki s szavai valósággal kinyilatkoztatásként hatottak rám. Van az úgy, hogy olykor a más szájából hallanunk olyasmit, amit már sokszor átgondoltunk magunk is: szinte megijeszt.
Mert ami igaz, az igaz, - erőszakos voltam én ma éjszaka, - tűnődtem el a hallottak felett. - Az anyád Istenit, vagy kijössz, vagy nem, - szólottam a kártyához s csak azért is megraktam, mikor pedig egyre s mindenféle jellel, mindig figyelmeztetett, hogy nem akar kijönni.
- Jól van, Feri, - mondtam néki. - Ha ma éjjel nyerek, megkapja ezt az óraláncot. (Túlságosan rajtafelejtette ugyanis a szemét az óraláncomon. Úgylátszik tetszett néki.) - Feri szerényen mosolygott, én adattam magamnak még valami frissítőt s azzal elaludtam.
Nem tudom, más is úgy van-e vele? én néha ilyenkor, ha nagy kártyázásra készülődöm, már néhány órai alvás után is, mintha újjászülettem volna, olyan friss vagyok, oly nyugodt. Nem érzek én olyankor semmi kínt. Így volt ez akkor is. A kezdődő sötétséggel keltem fel öt óra felé, délután, megfürödtem, behívattam a borbélyt a fürdőbe, az remekül megborotvált, nem úgy, mint az inasom, megittam csészéből egy remek levest, megettem vagy egy tucat őszibarackot s mint akinek e világon semmi baja-gondja, oly kivasaltan és nyugodtan ültem le este félhétkor a kártya mellé. Volt pénzem bőven, a zsidóm is hozott külön, ezenfelül pedig elhozattam vele még azt a pénzt is, amit a biztosító fizetett, efelől táviratilag intézkedtem nála, még az éjszaka folyamán. Lesz, ami lesz. Ha nyerek, megveszem magamnak, vagy a feleségemnek, mondjuk, Szikra helyett a világ legszebb csikaját. Ha pedig vesztek megint, - no, majd meglátjuk ezt akkor, - gondoltam magamban.
Ugyanaz volt a partnerem, aki előző éjszaka: egy kissé rőteshajú, nagyon elegáns, nagyon ifjú katonatiszt, (még fűző is volt rajta, erre ma is emlékszem s a kézelőgombjai brilliántokkal kirakva), - főrangú ember, - még tejfelesszájú szegény s ennélfogva rendkívül korrekt, túlontúl hidegvérű a kártyában. Pontosan ott volt félhétre, mert úgy beszéltük meg, hogy akkor folytatjuk, akkor ád revanche-ot. Huszonegyeztünk megint, mint a kocsisok.
- No Bandika, - mondtam én neki, - oszd ki, élet, vagy halál ma este. - Némán bólintott rá a fiú, egyetértése jeléül, - melegen, szívesen nézve a szemeimbe.
Vesztettem... a tisztecske pedig, bárhogy akart is uralkodni magán, lassacskán kipirult a láztól, vagy az örömtől. Én viszont, aki nem is akartam uralkodni magamon, - csúnyán káromkodtam, egyre vadabb lettem.
Megint beleestem ugyanis a konokságba. S ezt éreztem és mégsem tudtam változtatni rajta. Este tízóra felé aztán nem éppen épületes szavak közt odavágtam neki a kártyát. Majdnem az arcába bele. Erre elkomorodott kissé, a homlokát is összeráncolta, - de aztán mégis elmosolyodott. Jólelkű fiú volt. Fölmarkolt egy csomó bankjegyet az asztalról s azt a levegőben tartva, belenézett a szemeimbe.
- Nincs szükség egy kicsire, bácsi? - kérdezte tőlem. - Szívesen szívecském... - mondotta.
- Nem, nem Bandikám, - feleltem én neki s megöleltem őt. - Nem a halál ez Bandikám, - súgtam a fülébe, - csak tréfáltam Bandi gyerek, - merde! - mondtam neki magyarul, könnyedén. - Van, van, bőven van pénz, - hazudtam oda neki s szemem e hazugság közben biztosan nagyon elborult.
*
Ettem is valami keveset, aztán azon gondolkoztam, hogy mit csináljak most? Persze hogy a halál feketesége úszkált megint a szemeim előtt. Hazamenjek (Gy.-be? A feleségem színe elé nem kerülök így többé, - határoztam el. S vissza abba a tetves gazdaságba is, ahol minden megzsizsikesedik?
Viszont mi dolgom van Pesten, akárcsak egy napig is? Semmi. A tárcámban még hétezer pengő volt, - a zsidómé az is, a zsidóm előlege volt, - most majd eladhatok néki valamit, lábonálló termést, még ki nem hízott ökröket, potom áron, - nem birom én ezt így tovább! Tizennégyezret, a meglévőnek pontosan kétszeresét elkártyáztam tehát.
Hát kódorogjunk megint kicsit, - gondoltam magamban. Meghalni ráérek még néhány napot... - S felnéztem az égre. Nagy felhőjárás volt éppen, - gyönyörű mozgalmas éjszaka... Pesten több a lehetőség, - gondoltam, - hátha megsegít a jó Isten egyszer engem is... Találkozom valami jó öreg emberrel, az belenyúl a tárcájába s odaadja nékem minden veszteségemet. Vagy hátha találok valami kis pénzt valahol, valami lépcsőn...
Ne nevessünk ezen...
Bárha nagyot nevettem e képzelgéseken magam is akkor, de nem őszintén. Ha őszinte lettem volna, meg kellett volna vallanom magamnak, hogy igenis hiszek e badarságokban, mert nincs egyebem, ezek már minden reménységem e világon.
Nyakig vagyok úgyis az adósságban, - «úszom», ahogy mondani szokás... minden ellenem fordul, tulajdon vérem: a gyerekeim sem olyanok irántam, mintha az enyémek volnának... - a feleségem, a termésem, a jószágom... Hiszen nem vagyok én érzelgős ember, de amit dédelgetnék, egy ily csikó, lám, még az sem engedi magát szeretni, elutasítja magától s elmegy inkább a másvilágra vígadni, jobb kezekbe.
- Hát jó, majd én is elmegyek oda, - mondottam magamnak. - Megteszem nekik - s a feleségemre gondoltam le nem írható keserűséggel.
Én ilyenkor, ha bajban vagyok, nagy gavallér is vagyok rendesen. Hadd menjen a pénz, hadd dögöljön, - gondolom magamban. Ferinek száz pengőt adtam borravalóul. S aztán kézitáskámmal kocsiba ültem.
Egy jó belvárosi szálló nevét mondtam be a kocsisnak... további vad képzelgéseknek adván oda magam. Hogy mi minden járt az eszemben? Vadul kavarog az emberben ilyenkor minden. S elég abból annyi, hogy képes lettem volna bármire is, lopni, csalni, öreg nagynéniket kirabolni...
Aztán siket csendek következtek megint... Az ember behúzódik ilyenkor a kocsi sarkába, igyekszik minél kisebb helyet elfoglalni a földön s afelől képzeleg, hogy ő már voltaképen nem is létezik. S kipróbálja magán, milyen is hát az a nemlét?
*
A kocsi megállt velem a szálló előtt. A portás előállott, én kiszálltam s aztán nyomban beszállottam újra vissza.
- Nem ide akarok, - mondtam a portásnak.
Nyílván azt hitték a portás is, a kocsis is, hogy részeg vagyok, nem vagyok egész eszemen.
Egy másik címet mondtam be a kocsisnak. Az úgy történt, hogy hirtelen, mint valami megváltó világosság fénylett elém egy gondolat, hogy én a régi Emmánál veszek ma éjjel szállást.
Hát ide mentem. Nem volt éppen társaság nála, inkább szomorúnak látszott a hangulat. Gyér világítás mellett ült a szalonban egy fiatal hölggyel. Teáztak. Amellett nagyon cigarettázhattak, a szoba ugyanis teli volt füsttel. Meg is öregedett, mióta nem láttam, nem is volt jól felöltözve éppen, inkább rendetlennek, vagy elhanyagoltnak látszott. Persze, még akkor is, mindig spórolt, ahol és amiben csak lehetett. Pedig sok pénze volt már bizonyára.
Az ismeretlen hölgy viszont, - ahogy ezt akkori lélekállapotomban hamarjában megállapítani tudtam: jól is volt felöltözve, csinos is volt. Meghajoltam előtte. Emmánál nem volt kötelező a bemutatkozás, ha az ember nem akart. Ő is csak e szóval prezentált minket egymásnak:
- Penzióm egy barátja, - egy régi barátnőm, - mondotta s mintha eközben szomorkás pillantást vetett volna a cigarettát tartó finom kéz felé.
Morogtam valamit. A hölgy biccentett és nem nyujtott kezet. Mi pedig Emmával kérésemre rögtön visszavonultunk.
A tervem vele a következő volt: hogy rohamot intézek ellene, mint a betörők, hátha sikerül. Adjon húszezer pengőt kölcsön, de rögtön s lehetőleg kedvező feltételek mellett. Még azt az ugyancsak gyalázatos mondanivalómat is készen tartogattam számára, hogy hát épp elég pénzt hagytunk mi itt egykor nála én meg a barátaim, ha ezt összeszámolnók és a többi.
Mindebből azonban semmi sem lett.
Emma tapasztalt asszony volt és mozdulatokból egy szemvillanásból is meg tudta ítélni, hányadán van valakivel. S bár én sosem kértem még tőle pénzt, úgy látszik a mozgásomon, vagy a sietségemen foghatott gyanút. Megelőzött tehát s a legközönségesebben:
- Jaj, - mondta, - de kellene pénz! Nem tud szerezni? - Én belenéztem a szemeibe.
Elmosolyodtam. S magamban ezt gondoltam rögtön: eh mit! ne próbálkozzunk tovább, ez elvégeztetett.
- Éppen erről van szó! - mondtam neki. Jól kereshet Emma, ha ügyes. Eladó egy kis erdőm, de sürgősen. Öreg akáciás, tizenhat hold az egész, - nem tud rá vevőt?
- Bah! - mondotta Emma rögtön. - Én? - És nevetett.
Még mindig belenéztem e sötétszürke, mindentudó szemekbe, melyekből sohasem lehetett kiolvasni semmit.
- Akáciás? - kérdezte. - Szerszámfa, tüzifa, - folytatta bölcsen, hogy járatosságát kimutassa. - Kitermelésre, vagy egészen?
- Egészen! - mondottam én nyílván a teljesség kedvéért, holott hiszen azon erdő rég el volt már adva s újbóli eladásáról tehát szó sem lehetett.
- Nem ismerek fakereskedőt, majd utána nézek, - mondta még Emma únottan, hanyagul. - Nem akar velünk vacsorázni? - fordított hirtelen a szón és ásított. - Még nem vacsoráztunk, elbeszélgettük az időt...
Akkor hát jól élünk néhány napig a hétezerből, mért ne? - gondoltam én. - Amig telik!
- Nem Emma, - mondtam neki, - a Hungáriába megyek vacsorázni... S felálltam.
- Ej ugyan, - unszolt Emma maradásra, - ilyen lelkiállapotban oda?
- Milyen lelkiállapotban, Emma?
- Mit tudom én? - mondta. - Nem való most maga oda, - folytatta, lesütvén e mindentudó szemeket. - Ugyan maradjon velünk. - vidítson fel minket, - biztatott, - úgyis oly rosszul telik az idő...
- Én vidítsak fel valakit? - nevettem magamon.
- Majd felvidul, - mondta Emma. Úgy labdázott ő az emberekkel, ahogy akart. S már csengetett is.
- Még egy terítéket! - mondta a szobalánynak. - Nincs jó vacsoránk, - adta értésemre. - De be kell érni vele. Van kirántott bornyúmáj, ez a hátrány... de van árticsókám hozzá s keserű, francia salátám, - ez az előny...
És csettintett hozzá, kacsintott is hozzá, - valami magyarosan, talán a katonatisztek módján, mint aki finom pillanatokra készülődik.
*
Mikor visszamentünk, az összes lámpa égett már a szalónban. s ama hölgy egy másik szobából épp szembe jött velünk, hogy benyitottunk. Jöttünkre megállt a csillár sokszinű tűzében. Csak most vettem igazán szemügyre. S ő is engem, úgy láttam.
Szinte csettintettem magam is. - Ilyen csinos vagy? - gondoltam magamban. Mintha világoszöld hullám öntötte volna el alakját, úgy állt ott a fényben. Zöld ruha volt ugyanis rajta s szerény ibolyacsokor a keblén. S ehhez a szemei óriásiak voltak, mint a szilvák s feketék.
- Ej no, - tréfálkoztam magammal, - még ezt sem vettem azonnal észre?
S újra meghajoltam tehát e hölgy előtt. S miután arra kértem, engedné meg, hogy én is velök vacsorázzam, egész hangosan és érthetően megmondtam végre nevemet is, jó történelmi nevemet.
Amire a hölgy újra bólintott s végre kezet is nyújtott... bár még akkor is igen óvatosan. Nem bízta rám egészen a kezét.
- Megyek, nézek a vacsora után, - mondotta nékünk Emma.
- Menjen, menjen, - buzdítottam én.
Azzal: egyedül maradtunk ott, én meg az idegen hölgy. Először is a szemébe néztem, mindenesetre. Ezt állta. A szeme, - mondom, - gyönyörű volt. Lankadtan csillogott, fáradt fénnyel s ezt is szeretem. De nemcsak a szeme csillogott így. Az egész alakon mindenütt fényecskék mutatták itt-ott magukat, a selymén, a fogain, s főként a haján, amely szintén fekete volt, lágy-fekete, az a fajta, amelynek talán nem is a felületéről, hanem hullámos mélyéről jön elő a csillogás...
S az alakja is finom volt, a ruhája pedig egész rendkívüli. Valami remekül volt odavetve rá, mintha hirtelen borították volna be vele s itt-ott fodrocskák rajta, redők, holmi nagyvilági fércelésnek látszott, remek és szemtelen fércelésnek - s ezt is szeretem.
- Magának élő, mint a hattyú, ezt meg sem közelíted, - állapítottam meg róla az első pillanatok után, Isten tudja, mért? Valahogy így hatott rám. - Próbáljuk ki azonban, igaz-e, - mondottam magamnak.
- Mindig ilyen későn szokott vacsorázni nagyságos asszony? - tettem fel az első bárgyú kérdést, próbakép, lássuk, mit felel erre? - Halljuk a hangodat is, - mondottam magamban neki.
Nehéz dolog ugyanis az első szavakat megtalálni, ehez még a hosszú gyakorlat se segít. Boldogult ifjúkoromban ezt úgy csináltam hogy rendesen mindegyiktől ugyanazt kérdeztem: - Nem Gyöngyikének, vagy Anikónak hívják önt nagyságos asszony? Abban a reményben, hogy ebből majd csak adódik valami. Ha más nem, azt kérdezi tőlem, mért gondolom ezt? S már akkor tudom is, hányadán vagyunk, már a hang is eligazít. S megindulhat a szekér.
Ám itt a dolog mégsem látszott olyan egyszerűnek. Már a válasza sem olyan volt. Figyelmesen nézett előbb rám, nagy várakozó szemeivel:
- Nem, - mondotta csendesen, - én a rendet szeretem. - Csak ennyit felelt. S a mozdulatai lassúak voltak, a hangja mély... Hellyel kínált meg maga mellett.
- A rendet? igen? - lelkendeztem azonnal. - Akkor hát ez a mai nap nemde kivétel, hogy ily későn tetszik vacsorázni? - Tettem fel az újabb bárgyú kérdést.
- Igen, az, - felelte éppoly szelíd figyelemmel. Majd ama zöld fodrocskákkal kezdett bibelődni.
S míg ezekkel bibelődött, igen meghitten, igen barátságosan, valamint az anya talán a gyerekeivel, a szemét is néhány pillanatra lesütötte.
Hohó, ez csal! - kezdtem el ekkor ujjongani magamban. S még a szívem is megdobbant a meglepetéstől.
A lesütött szemek, szemhéjjak mögül ugyanis titkos nevetés csillant elő. - Ez titokban nevet? Talán kinevet? Vagyis mégsem az a kényes hattyú? - Nagyon csillogott rejtekében az a lesütött két szem.
- Ez kivételes nap tehát, - állapítattam meg újra, legudvariasabb mosolyommal. - Valóban kivételes ez nekem is, - tettem hozzá. - Nemcsak azért, mert önnel itt együtt ülök...
- Hanem?
- Hanem, mert minden pénzemet elkártyáztam nagyságos asszony, - mondottam neki halkan, nagyon melegen... És nincs is kedvem többé haza menni, - súgtam a haja felé. (A hajának olyan illata volt, mint a teának. S ezt az illatot is nagyon szeretem.)
S alighogy ezt kimondtam, máris hívtak minket a vacsorához.
*
Nem tudom, mért mondtam ezt el neki, mért tettem? Ilyesmi sem történt még meg velem sem ezelőtt, sem ezután. Éreztem is, hogy legjobb volna tehát, ha már ezeket kimondtam, innen elmenekülni. Ehelyett azt cselekedtem, hogy felhívtam telefonon a kaszinót.
Azt mondtam magamnak dacosan: én éjfélutáni vacsorákat is régen ettem már s ha már olyat eszem s tán az utolsót... egyszóval pezsgőt hozattam hamar, továbbá jó cigarettákat s egy jégbehűtött üvegházi dinnyét, finom kantalupot...
Mindezt örömmel fogadta, szívesen és vidoran, ahogy illik. Ugyanúgy tettem volna magam is a helyében. S arcán a mondottaknak nem volt semmi nyoma. Mint látszott, elnyelte titkomat nyomtalanul, - úgy vette, ahogy illik, hogy egy bolond pillanatomban elszaladt velem a szám.
Nagyon megszerettem ezért. S én, ha szeretek valakit, megbolondulni érte: ez az első gondolatom. S minthogy azt vettem rajta észre, hogy paraszti mivoltomat mosolyogja legszívesebben... Hajrá tehát, hadd mosolyogjon, - gondoltam magamban, - nevessen ki akár.
Előszedtem minden paraszti tudományom. Az istállókról kezdtem el mesélni neki, földről, tehenekről... Emma jelenlétével pedig semmit se törődtem.
- A haja szép, a keze keskeny, de legszebb a szája, - állapítottam meg - Megtépett száj... a szája nagyon puha volt.
S a beszéde lankadt és lassú, - mint a szemei fénye, olyan, - olykor szinte susogó. Nagyon figyeltem, ha néha szólt s hagytam hadd üljön meg ez a hang az idegeimen. S titokban viszont egy kicsit oda is hajoltam a forró arca felé, hogy a haja illatát is érezhessem néha, hadd csenjek el itt-ott valamit... s eközben egyre beszéltem.
Elmeséltem neki, hogy elhullott egy csikóm, - azt is állítottam hogy én senkit sem szeretek, csak az állatokat...
Elmondtam neki, hogy nyilván olyan vagyok ebben is, mint az apám volt, akihez mint sovár kamasz egyszer benyitottam az irodába:
- Megvesztél? - kérdezte tőlem, - menj a fenébe. Én senkit sem szeretek, csak magamat, - kiáltotta utánam.
Majd elmondtam neki azt is, milyen hanyag vagyok én.
- Én bizony hanyag ember vagyok nagyságos asszony, - esedeztem előtte. - Az is, mint az apám. A kommün után például likvidálhattam volna, - mármint a fölösleges dolgaimat értem ezalatt. De likvidálni? Ahoz erő kell. Hagytam. Inkább fizettem Pesten a drága fekbért. Túlsok gépem volt ugyanis akkoriban. A gépek megértek mai pénzben tízezer pengőt, én meg nyolc évig fizettem azokért évi ezerkétszáz pengő bért. Most számítsuk ezt ki. És így tovább. Az emberek megcsalnak, kirabolnak, tudom is, mindent tudok, haragszom is érte, - csakhogy az én haragom elpárolog, - nincsen annak nagyságos asszony semmi ereje...
S bambán, szomorún odafordultam feléje.
Nagyot nevetett, belelángolván a szemeimbe.
- Kinevet? - kérdeztem tőle, - nagyon kinevet?
Erre megint lesütötte szemeit. A szívem is majd elállt. Elkezdődött megint ama bűvös játék, - a csillogás a szemhéjjak alatt.
- Mit jelentsen ez? Hogy hív talán? - kérdeztem erre magamtól. S az egész testem szinte megremegett belé.
*
S én mégis elengedtem őt mindezek után. Menjen, ha menni akar. Hadd repüljön el mellőlem minden öröm. Egy percben ugyanis rámszakadt megint a nyomorúság.
Nyilván amiatt is, mert a sok beszédtől úgy éreztem már magam, mint aki a lelkét is kiadta magából. Beállt bennem az üresség, a csömör. Megúntam magamat. S ez az a pillanat, mikor okvetlen ránktör a baj, mármint akiben van.
De túlkönnyen búcsuzott is el. Meg voltam sértve.
- Fáradt vagyok, megbocsát, holnap utazom, - mondotta - enyhén, lassan, alig észrevehetően nyújtóztatva győnyörű derekát. - Nyilván ő is megelégelte már a fecsegésem, - gondoltam szomorún.
Mit csináljak? Ott álltam egy ideig, sóhajtottam is, majd pedig lehajtva fejemet azt gondoltam: megpróbálunk még valamit. És éppen azon pillanatban, mikor elhallgatott, így beszéltem magam elé:
- Jó lett volna pedig szeretni, - mondottam a cipőm felé. Kimondottam, - lesz ami lesz. Tudomásul venni úgyse muszáj. Nem is tette, meg se moccant, nem adott semmi jelet. Emma is éppen krákogott, - elmúlott hát a szó.
Én pedig nyomban ezután meghajoltam előtte. Kezetcsókoltam neki igen alázatosan, - nem is engedtem el azonnal a kezét. - belenéztem mégegyszer a szemeibe s azzal Isten hozzád...
Ha így el tud menni, mégis itthágy...
- Hát nem szerelmes belém szép kisasszony? - Bohóca voltam, minden hiába van? - szerettem volna most tőle is megkérdezni, mint mindazoktól, akik így szakadtak el tőlem, fittyethányva minden búzgóságomnak, könnyű nevetéssel...
Megállapodtunk ugyan, hogy másnap még találkozunk, ha pontos leszek a reggelinél, de már ebben nem volt bizakodásom. - Mi lesz holnap? - gondoltam én.
S hogy el ne feledjem, még Emma is félrehívott s a lelkemre beszélt, hogy mégse adjam el azon erdőt, majd fel is ajánlott valami módon valami pénzt...
- Nem kell, - mondottam neki dühösen.
- Még ilyen jajmadár sem voltam világéletemben, - gondoltam egész nekikeseredve.
- Menjen Emma, hagyjon, - förmedtem reá.
- Eh maga bolond most, holnap beszélünk a dologról, - felelte ő és otthagyott.
S ahogy elmentek, röviddel azután történt velem valami. Egy eddig soha nem tapasztalt változás ment végbe egész valómban.
Hogy is jellemezzem? Minthacsak most ébrednék rá, hogy mit vesztettem el, vagyis most nyilnának csak ki igazán a szemeim.
- Hát ilyen esztelen ember vagyok én? - csodálkoztam előbb magamon. - Hogy ezt az asszonyt így eleresztem? Hát láttam én már ilyet valaha? S most mim marad újra? A halállal fogok viaskodni megint? - efféléket gondoltam előbb.
És nekiállok panaszkodni ennek a virágnak? - tehenekről beszélek egy ilyen angyal előtt? Oh, de ormótlan dolog ez...
S mondom, csak most kezdte meg bennem igazi életét mindaz, amit láttam. Főként ama bűvös lassúsága járt folyton az eszemben, a puhasága, a mozdulatai csendje, - az a lassúsága például, amellyel poharát emelte fel a szája felé... De mit is részletezzem? Borzongások futottak át rajtam, - ígézet ez, - éreztem. Szédülés környékezett a szavaitól, - a susogásától...
Majd megőrjített a hirtelen hőség, szomjú vágy, olyan esengés fogott el utána, amilyet alig is ismertem már, hiszen az effélét bizonyos koron túl el is feledi, el is temeti magában az ember.
Eloltottam az összes villanyokat s a sötétben botorkáltam előre a folyosón. Lesz, ami lesz! Betörök hozzá, - határoztam el. - Nem bánom én, betörök. - Gazember vagyok, legyek az! - lihegtem magam elé. S mindeközben egy fajta vad áradozás indult meg, kezdett el hömpölyögni bennem végeláthatatlanúl. Régen ismerem ezt magamban, ez az a féktelenség, melynek gátja nincs. Mintha berúgtam volna egész életemre valahol.
- A szája, a szája, - csak ilyeneket mondtam magamnak folyton, betegen. S az ajtók körül kaparásztam.
- Mit is csinálok? Hisz azt sem tudom, hol a szobája, - szédelegtem. S megint kicsit odalapultam a falhoz.
- Betörő, - mondottam magamnak újra, - betörő.
De már nem is tudom pontosan, hogy volt. Annyi bizonyos, hogy akkor történt meg velem életemben először, hogy a Teremtő, vagy a Sors oly kegyes volt irántam s nem mást, hanem azt és azonnal juttatta nekem, amiért nála könyörögtem. S ez volt az első és egyetlen olyan pillanatom is hogy majdnem elájultam az örömtől. Az eszméletem kicsit elhomályosult, ez bizonyos. Az történt ugyanis, hogy egy hang susogni kezdett a közelemben.
- Ne ijedjen meg, én vagyok az, - hallatszott a susogás.
S rögtön utána átöleltek a sötétben.