Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 21. szám · / · FIGYELŐ · / · SZÍNHÁZ
A Diderot-féle színházi paradoxon a szó szoros értelmében elméleti kérdés, a lélektan, vagy ha úgy tetszik, az ismeretelmélet kompetenciája alá tartozik. Pirandellót azonban drámailag nyugtalanítja, különféle darabjaiban különféle utakon próbálta megközelíteni a dramatizálását. Darabjainak ez valami elméleti ízt ad, úgy hogy cselekvényük szinte nem is a szinpadon, hanem a szereplők agyában folyik le. Szemmelláthatólag Ibsenből indul ki, de Ibsen tömény életérzése nélkül, csak intellektusbeli elemeinek meghosszabbításával. Minden darabja jogos kételkedéseket ébreszt: csakugyan igazi drámaíróval van dolgunk, amilyennek bámulói mondják, vagy pedig szinpadi okoskodóval, aki a XIX. századi francia dráma háromszögét helyettesíti be filozófiai formulákkal, amelyeknek csak laza kapcsolatuk van az élettel s amelyek alkalmasabban volnának tárgyalhatók értekező prózában, mint drámában?
Hogy keveredik össze élet és színjátszás a színészben? Nem veszti-e el a saját énjét azzal, hogy mindig egy másik ént játszik? Van-e egyáltalán saját élete, mikor érzelmi nyilvánulásaiban ugyanazt csinálja, a hang, a mosoly, a gesztus ugyanolyan árnyalatival, mint a szinpadon? Például a szerelemre vonatkoztatva, az életbeli szerelmi jelenetet ugyanúgy játssza, ahogy a szinpadon szokta. (Szándékosan mondom, hogy például, mert az ilyen darab tulajdonkép egy előre elgondolt tétel illusztráló példája.) Valódi tud-e lenni az ilyen színpadi eszközökkel kifejezett érzés? És mennyiben tudja az életbeli hangokat, mimikát, gesztust felhasználni játékában? S ha felhasználja, nem tudatosítja-e annyira, hogy már megszűnik valóság lenni s játékká lesz? Meddig játék neki az élet s mikor válik életté a játék? És hogy reagál a szerelmi partner, mikor a szinpadon ugyanazokat a hangokat hallja, ugyanazokat a mozdulatokat, mosolyokat, pillantásokat látja a színház nagy nyilvánosságában, odaadva mindenkinek, aki a jegyét megfizeti, melyeket a legnagyobb intimitás órájában úgy kapott, mint egyedül csak neki szóló ajándékot?
Ez mind igaz, csak bajosan alakítható szinpadi cselekménnyé. A tételt egy vitában veti fel a szalónbeli társaság, amely aztán kiesik a darabból, merő staffage-zsá lesz s a tulajdonképpeni cselekvény csak Donata és a festő között folyik le. De ez sem áll másból, mint a nő vergődéséből, miközben semmi sem halad előbbre, csak a tétel illusztrálódik különböző oldalairól. Még a festő is csak a szinpadon van, de nincs a darabban. Segít Donatának kitárni önmagát - ez az egész szerepe. Viszont ez a vergődés nem tölti ki a darab idejét, az embernek minduntalan erőltetni kell a figyelmét, hogy el ne lankadjon. S feltámad az a gyanú, hogy a dráma nem ott van, ahova az író helyezte s nemcsak érdekesebb, hanem meggyőzőbb is volna a dolog, ha a súlypontjában nem a színésznő, hanem a férfi volna. Igy a néző nem kap a darabból elég útmutatást, hogy felelni tudjon a felvetett kérdésre. A szimbolikus zárójelenet, mikor Donata eljátssza egy képzelt szinpadon az életét, inkább zavarba hoz, mint segít a feladat megtalálásában.
Pirandello darabja egészen a főszereplő színésznőre van beállítva. A többi szereplők, még a szerelmes férfi is egészen relief nélküliek. Ezen az olasz színpad érzik meg: staggione társulatok, egy kitünő színésznő és jelentéktelen többi színészek. A főszerepen kívül a többi csak arravaló, hogy a főszereplőnek legyen kik előtt kitárni magát. Mi, itthoni megszokásunk szerint nagyon is háttér nélkülinek érezzük a dolgot. Ezt az érzésünket fokozza az olasz és a magyar színészi temperamentum közötti különbség is. Lehet, hogy a hevesebb tempójú, mozgékonyabb és pergőbb beszédű olasz színjátszás több életet tud belevinni a teljesen dialektikus párbeszédbe - például éreztetni tudja az első felvonás hosszú vitájában, hogy a vitatkozókat valóban izgatja a vitakérdés. A mi színészeink között a vita éppen csak vita marad egy elméleti kérdés fölött. Lehet, hogy ezért van az az érzésünk, hogy a Nemzeti Színház előadása nem találta el a darab tónusát és tempóját, színészek és rendező a megszokott vígjátéki hangnemben viszik az előadást. Az egyedüli, aki érzi, hogyan kell ezt a dolgot játszani,
*
Színpadi karrikatúra: felkapja a társasági élet egy feltünő furcsaságát, játszik vele elmésen és elméskedve, minden keserűség nélkül, mulat rajta, hogy mulattasson. Gúnyolódik, de harag nélkül, a szatírája nem Juvenális suhogó ostora, még kevésbé Swift mord felháborodása. Nem bűnt pécéz ki, csak furcsaságot és félszegséget, óvakodik attól, hogy megbántsa azt, akit kigúnyol. Ez a mindenkori könnyű, csak mulattatásra szánt vígjáték legkedveltebb hangja, közönség és színház kedvence. A színészek is jól tudják csinálni és kedvvel is csinálják, mert népszerűvé teszi őket s mert könnyen megy, van kialakult játék-hangja, tempója, vannak kész színpadi eszközei.
Azok közé a vígjátékszerzők közé, akik ezt a műfajt jól tudják csinálni, most lépett be
*
Zilahy az egyetlen mai drámaíróink között, aki céltudatosan a mai ember szenvedéseinek szószólója akar lenni a színpadról s a mai élet égető kérdéseinek drámai formuláját keresi. Kivételes bátorsággal nyul a nehéz és kényes anyaghoz, minden erejének megfeszítésével birkózik vele, hogy formába törje s nem titkolja, hogy szószéken érzi magát, mikor a színpadra lép. Eddigi darabjaiban a
«Egy emberi lélek, aki a saját maga kis életének rettentő tragédiáját felnagyítja önmagában az egész emberi faj tragédiájává» - ezt mondja Zilahy darabja hőséről. Erősen hangsúlyozza, hogy kis ember, nem prófétai szellem, családjával nyomorgó kishivatalnok, idegbajos egy háborús fejsebtől - a szenvedése fokozza fel őt magát prófétává, a nyomorát az egész emberiség nyomorává. Ezzel emelkedik ki a realisztikusan rajzolt otthoni nyomorból a mai ember szimbólumává. Nagyon érdekes, ahogy Zilahy a szimbólumot bele tudja helyezni az élet reális levegőjébe s igyekszik hősében egyszerre megmutatni a való és szimbólikus alakot. János a neve, vezetékneve nincs, minek is volna neki? Ő a ma szenvedő embere, aki magán érzi a kor egész terhét. A tébolydából, ahova ideges viselkedése miatt zárták, megszökik, elhagyja családját s a nép közé megy, a maga primitív igazságait prédikálni. Nincs programmja, de az általános szenvedés szól belőle, a mindenki életét, vágyát fejezi ki, ezért hisznek neki, prófétának tekintik, szekta keletkezik körülötte. Ezzel a kis ember hatalomra jut, de szembe is kerül a hatalommal - most már az élő alakból egyre jobban szimbólum lesz, már egészen a szegény ember lelkévé válik, aki töpreng a maga sorsán, epekedik az igazságért, egészségért, az erkölcsért, a minden ember jobblétéért, nem ért a politika cselszövényeihez, az úri beszédhez, csak érzi az élet elviselhetetlenségét. Ezt így roppant nehéz írói feladat színpadról érzékeltetni s érthető, ha a rajz itt-ott tévedező lesz. A fővonal azonban érezhető. A hatalom birtoklói előbb próbálnak kiegyezni vele, de naiv hitén megtörik a megalkuvás kísérlete. Kénytelenek neki átengedni a hatalmat, mert a háború megindításának kérdésében sarokbaszorítja őket. Ez a pillanat, a dráma tetőpontja, Zilahy iróniájának sugallatára van megírva. A próféta azt mondja a király előtt, a miniszterek jelenlétében, hogy jól van, izenjék meg a háborút, de előbb álljanak a miniszterek sortűz elé. A miniszterek erre természetesen a háború ellen szavaznak. A helyzet frappáns, de nehéz nem érezni, hogy csak retorikai fordult, ötlet, amelynek ötletnél többnek kellene lenni. Az író nem birta két vállra fektetni a témát, expediensre szorult. A befejezés: az egyszerű ember igazsága mindig alul marad a hatalom szervezett erejével szemben. Paragrafus, rend, uralom mind ellene fordulnak. Jánosnak el kell buknia, mert csak igaza van, de nincs ereje. A nyakára tekerik a paragrafust: tébolydából szökött meg, visszaviszik a tébolydába, most már mint valóságos bolondot.
A darab megoldásainál érdekesebb, igazán izgató az író hatalmas küzdelme a témával. A küzdelem váltakozó, az anyag ellenáll a formának s a színpad - a mai színpad! - csak makacskodva engedi magát szószékké tenni. De formai hézagokon, a vonalak bizonytalanságán és egyenetlenségeken át mégis megszólal a meggyötört emberség hangja. És megszólal a legtöbb jelenet szervezetében, hangjában, szavaiban az igazi író őszinte érzése, vágya az emberség után. Ez az őszinteség Zilahy darabjának legnagyob értéke.