Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 21. szám · / · FIGYELŐ

M. Pogány Béla: TIZENKÉT LÉPÉS
Molnár Ákos regénye

A novellaíró Molnár Ákos legtöbbnyire kisembereket és félszeg alakokat rajzol meg hétköznapi életük hátterében. Humora a tárgyilagosságból születik, de közelebbről nézve sokkal inkább rideg irónia az, amivel szürke hőseit kezeli. Nem szereti őket és nem bocsátja meg nekik esettségüket, túlteszi magát azon az irodalmi, demokratikus hagyományon, hogy a kisemberek nagy jellemeket rejtegetnek szerény külsejük mögött. Az ő szemléletében a kisember kis jellemet hord magában, s ezt a kicsiségében megbukott embert enyhe dégoűt-val leálcázza. Ebben a negatív emberábrázolásban azonban egy elfojtott sóvárgás érződik az egész ember, a töretlen és csorbulatlan lélek után, hiszen csak egy ilyen tökéletes embertipus lehet mértéke a kérlelhetetlen összehasonlításnak. Az író világnézete és mondanivalója ebben a negatív képben lelhető fel, Molnár Ákos írói látása fordított eszközökkel küzd a jobb és nagyobb emberiességért.

Regényei közül az első, a Végre egy jó házasság, még csak bő arányokra feltáplált novella. Új regénye, a Tizenkét lépés, már igazi regény. Mind a két regényben elfojtott, homályos vágy jelenik meg a tudat alján és keresi óvatos megvalósulását, agyafurt kiteljesedését. Molnár Ákos ügyesen megrajzolja ennek az ösztönnek tekervényes útját, sok apró, piszkos cselét, ravaszságát, amellyel nyomról-nyomra tör előre mindaddig, amíg sorsfordulat-okozó teljes nagyságában és legyőzhetetlen erőszakosságával kibontakozik földalatti bujkálásából s célhoz ér öntudatlan bolyongásából. Ilyenkor leplezi le a szerző a lélek képmutató és hazug cselszövényeit, azt a kicsinyes és csúf bujócskát, melyet az öntudat saját elámítására kieszel. Míg azonban a novellákban inkább a létkérdéssel kapcsolatos, kézzelfogható érdekeket és a hozzájuk tapadt érzelmek útjait nyomozza, a regényekben a szekszuális törekvések lappangása érdekli s kapóra jön neki a pszichoanalízis magyarázata, melynek tanulságait s értelmezéseit előszeretettel alkalmazza.

Az új regényben tizenkét lépést kell tennie a regény egyik alakjának a cseléd ágyáig, de ehhez a lélekben igen hosszú, cik-cakos és bonyolult útat kell megjárnia. Ennek a könyvnek ritka érdemei vannak, melyeket dícséret illet meg, de nem húnyhatunk szemet fogyatékosságai előtt sem. Erényei, hogy épkézláb regény, pontos a szerkezete, ügyesen szőtt szálakból adódik az érdekes cselekmény, alig-alig akadnak elnyújtott részek, állandó mozgás lüktet benne és határozott, gyors léptekkel szalad az események egymásutánja. Igen eleven egy olaszországi utazás leírása. Nincsenek gondolati kilengései, tiszta epika árad lapjain, síma, gördülékeny és könnyen olvasható nyelvezete szórakoztatva viszi tovább az olvasót, célját komoly irodalmi eszközökkel valósítja meg, engedményeket nem tesz sehol. A szerző nem megy túl lehetőségeinek és eszközeinek határán, nem kockáztat semmit, biztos útjáról nem tér le, csak azt nyújtja, aminek megoldásában erős és bizonyos és érezni, hogy feladatát higgadt és fölényes bravurként oldotta meg. Sok regényről nem lehet elmondani ennyi jót. Kétségtelen, hogy erénynek számít a teremtő erő határainak szemmel-tartása. De vajjon a műalkotás nem örök kockáztatás-e s az írás legfőbb gyönyöre nem a kaland soha-nem-volt szédülete-e, az új útak törésének ingere? Mert többet ér az új útakat bontó, bár nem tökéletesen megoldott mű annál, amely felett lépten-nyomon ott lebeg az a bizonyos «déjá vu», a mások vére árán szerzett tökéletesség. Arra a kétélu pszichoanalitikai lélekábrázolásra gondolunk, amelynek segítségét már annyi regényíró felhasználta jól-rosszul alakjai életének megmutatására. Rendben van, a mai író nem vonhatja ki magát az új léleklátás törvényei alól, melyekre Freud ránevelte. Az alkalmazás mértéke azonban minden esetre döntő jellegű. A pysichoanalista regénynek többnek kell lennie, mint freudi tételek igazolásának, vagy ismétlésének. A Tizenkét lépés túlságosan úgy hat, mint egy lélektani tétel alkalmazása és sokkal kevésbbé úgy, mint négy ember véres tragédiája. Túlságosan, egyszerűsítő lélekábrázolás az, ahol egy szerelmi boldogságában tobzódó emberről feltesz a szerző egy megokolatlan «démoni» vágyat, amint a lélektani könyvekben áll s amely a szalónból a konyhába kergeti. Miért hatalmasodik el rajta ez az alantas ösztön? Honnan támadt, milyenek az előfeltételei? Köteles-e az olvasó tudni és elfogadni a pszichológusi «Drang nach unten»-t, az elzüllés ösztönét, hogy megérthesse? És ha igen, mily sokszor láttuk ezt már! Nem emberi, hanem lélektani problémát állít elénk itt Molnár Ákos s minthogy ez érdekli, csakis ezt ábrázolja meg alaposan; a problémához alakokat kerít, akik hordozói a nekik szánt szerepeknek, kellékei az ismert kísérlet bizonyításának és statisztái egy eleve fogant elhatározásnak. Nem az alakokból nőtt ki a kérdés, a feladat szülte az alakokat, tőle kapják az élet visszfényeit. A probléma elvontan és magányosan lebeg, hasonlít a felhőhöz, mely békésen úszik, elszakadva a többiektől, az ég magasságában. Éppen ezért bárhol is létre jöhet, tehát minden látható ok nélkül Berlinben is elhelyezhető, amelyet hírhedtté tettek a nemi eltévelyedésekből származott botrányperek. De mily soványan keretezi az eseményeket ez a Berlin, mily képletszerűen, mint afféle összeütött, fakó színfal. Nem lehet megérteni, miért kellett a regény négy szereplőjét külföldre telepíteni. Mert mindegy hol élnek és mindegy kik élnek, a lényeges a lelki probléma akadálytalan lezajlása. Ez túlságosan játék a tudománnyal s az író több ízben tréfálózik is a pszichoanalízis ide-odatekerhető, gépies magyarázgatásaival, noha tanítását oly híven követi. Tagadhatatlan, hogy a pszichoanalízis nagy segítségére lehet az írónak. De nem szabad, hogy e kissé avuló tan járszalagján a saját útjának kereséséről leszokjék! Tudnia kell ezt Molnár Ákosnak, aki jó író hiszen végeredményben a Tizenkét lépés műfajilag sikerült alkotás és haladást, újabb állomást jelent írói pályafutásán.