Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 21. szám · / · FIGYELŐ

Nagy Endre: PROLÓG EGY ADY-ESTHEZ

Az Ady-esték közönségében a figyelmes szemlélő könnyűszerrel megismerheti azt az állandó komponenst, azt az ősmagot, amely itt azt a szerepet tölti be, mint az első kereszténygyülekezetekben a szinoptikusok, akik még szemtől-szembe láthatták a Megváltó földi alakját. Ezt a közönséget már nem a megismerés vágya gyüjti egybe, hanem a vallásos áhitat, amely a kultusz gyakorlásában találja meg kielégülését, gyönyörűségét. Újat ő már itt nem kaphat, hisz az egész liturgiát a szívében hozza magával és a pódium szavaló művészei csak az ő hangtalan zsolozsmáit szólaltatják meg. Persze, áhítatába zárkózva nem veszi észre, hogy amíg egyháza egyre tovább halad történelmi útján, ő is átalakul egész lelki alkatában. Az a szorongó titokzatosság, az a martiriumos elszántság, amellyel az első időkben surrant a titkos összejövetelekre, lassanként leoldózott róla és amikor itt, a hangversenyteremben fönntartott zsölléjét ünnepi nyugalommal elfoglalja, körülbelül úgy érezheti magát, mint az ős szektárius, amikor az éjféli katakombák után először telepszik az új, fényes bazilika kegyúri karosszékébe. Az elkülönülés daca, a vállalás hősiessége helyett az osztatlan nagy közösség biztonságos nyugalma terpeszkedik el benne. Most már nem kell hitetlenek ellen harcolnia, nem kell a hatalmasok üldöztetései elől bújkálnia, nem kell szófejtésekkel az Íráson ablakokat törnie, hogy a belső fény eljuthasson a lelkek sötétségébe, - elismert felekezetnek lett tekintélyes, történelmi érdemekben egyre gyarapodó alapító tagja.

Föl akarom hívni figyelmüket arra, hogy ez a kikerülhetetlen, végzetes útja mindenkinek, aki a korszakokat romboló, korszakokat nyitó nagy újítók nyomába szegődött. Manet «Olympiá»-jának létjogáért még nehány évtizeddel ezelőtt egy Renannak, egy Zolának, egy Anatole Francenak és a kortársak zseniális élite-jének kellett szembeszállnia a makacs és megbotránkozott közvéleménnyel. Ma pedig ugyanez az Olympia a beérkezett nagyságok nyugalmával pompázik a Louvre-ben a Velasquez-ek, Poussin-ok és egyéb klasszikusok között. És úgy látszik, mintha ez az Olympia díszes poziciójából gúnyos fintort vágna derék lovagjaira, hős védelmezőire, akiket ott hagyott - magyarán szólva - a cserben, a don Quichoték tragikomikumában. Mert a hősből nem akkor lesz don Quichote, amikor harcos erői elfogynak, hanem amikor ellenfelei árnyakká gyöngülnek. Don Quichote igazi hős volt; kómikussá csak azáltal vált, hogy nem voltak ellenfelei.

Évről-évre értelmesebben, nyugalmasabban szólalnak meg Ady Endre költeményei ezeken a szellemidéző széánszokon. Egyre nagyobb csudálkozással keressük bennük azt a homályt, amely valamikor a vaksiakat annyira bőszítgette és azt a botránykövet, amelyben valamikor ellenségei olyan keresett szándékossággal botolgattak meg. Homály helyett mindenütt az értelem fényét találjuk, vakmerő forradalmi botránykövek helyett egy bölcs próféta egységes, szilárd erkölcsi rendjét.

Világos, hogy nem Ady Endre változott meg, hanem a kor. És ez az igazi forradalmár végzete, jutalma, igazolása: ő, aki a pusztítások, a megújító viharok, a földrengések démonául rendeltetett a földre, munkája végeztével a halhatatlanok klasszikus nyugalmában dicsőül meg. A forradalmár élete akkor szűnik meg, amikor föladatát elvégezte és a kort magához emelte; de akkor kezdődik az ő másik élete, amely már forradalmakon, harcokon, válságokon fölülálló, - örökkévaló.