Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 21. szám · / · FIGYELŐ
Bizonyára élénk emlékezetében van mindazoknak, akik hallgathatták, a néhány év előtt Budapesten tartott nemzetközi irodalomtörténeti kongresszus szenvedélyes, de mindvégig meddő módszervitája. A legkülönfélébb elméletek hangoztatói még csak kísérletet sem tettek az egyeztetésre, közös alap megteremtésére. A német csoport «szellemtörténeti» magaslatáról alig titkolt lenézéssel tekintett a latin országok képviselőire, akik konokúl és elmaradtan kötötték magukat a régi, pozitiv germán tanításokhoz. De csak a lenézés volt közös a szellemtörténészekben is, ajánlataik annál jobban szétágaztak. Egyéniség és törzsi gondolat, műesztétika és korszellemvizsgálat, stílus és alapeszme, kimagasló tehetségek és nemzedékgondolat egyvelege hullámzott a sok lírával, még több önbizalommal és kizárólagossággal előterjesztett teoriákban. Furcsa látvány volt. A szellemtörténet, amely a világnézeti szintézis jegyében született meg, szétágazó, sokszor merőben ellentétes módszerekre szakadozott; vele szemben a tények sokféleségét elismerő pozitivizmus kiforrott methodikájával egységesebbnek, de nagyobbvonalúnak, összefoglalóbbnak is látszott.
Belső ellenmondás a legvégső magyarázat az új irodalmi kutatás zűrzavarára. Fel nem oldott ellentét lappang az újabb szellemi irányok történetellenes állásfoglalása és az örökölt hisztorizmus között. A 19. század alapvető szemlélete: a történeti. Kezdve a romantikus forradalmon, amely a jelenségvilág időbeli kialakulását állította a vizsgáló tudat középpontjába, folytatva a pozitiv berendezkedésen, amely törvényerőre emelte a fejlődésgondolatot, szinte gondolkodásbeli kategóriává avatta a korszakelméletet és végezve az impresszionista bomláson, amely a végletekig vitt történeti beleéléssel eljutott a külön-külön világot jelentő korszellem fogalmához, a hisztorizmus beteges elhatalmasodását kísérhetjük figyelemmel. A századunk elején felülkerekedő idealisztikus, univerzalisztikus világnézeti irányzat, főleg a bölcseletben, meghirdette a harcot a hisztorizmus ellen, a történeti tudományok azonban száz
Itt tehát kétségtelenül törés van, ami azonban nem jelenti, hogy a tények vizsgálatát elejtő, tárgyát a spekulativ elmélkedés felől megközelítő törekvés közelebb jut a sikerhez. Ellenkezőleg azok a kísérletek, amelyek az irodalmi élet sokszínű gazdagságát valamely logikai, vagy éppen metafizikai rendszer adott kereteibe próbálták szorítani, szánalmasan csődöt vallottak. Színtelen formalizmusuk, a műalkotások bonyolult világa mellett naivnak ható osztályozásaik, erőszakos egyszerűsítésük rendesen nemcsak a jelenségek, hanem a rendszer szempontjából is leggyöngébb része elméletüknek.
A korszellem fogalma a tengely, amelyen a kérdés megfordul. Romantikus-hisztorikus értelmezéssel az egyes korok szelleme egymástól és a mienktől gyökeresen különböző morfológiájú, önálló couleur temporelle-l bíró (ha szabad ezt a kifejezést a couleur locale mintájára megkockáztatni), legkisebb és legnagyobb megnyilvánulásaiban egyazon életakarattól mozgatott, a legkülönfélébb területeken ugyanazon stílusváltozatot érvényesítő. A szellemtörténetben és az eltúlozott tétel korsablónok, a priori megfogalmazott stíluseredmények alkalmazásához vezetett, ahhoz a sommás eljáráshoz, amely pld. a 17. század sokszínű, bonyolult képét a barokk néhány jellegzetes tulajdonságában foglalta össze és a jelenségek magyarázatát az alkalmi okok tömege helyett a «világnézet» bűvös egyszerűségű jelszavában találta meg.
A tárgyi sokféleséget elfogadó pozitivizmus és az ezt közös világnézeti alapra visszavezető szellemtörténeti irány csak látszólag ellentétesek tehát: lételeme, de egyben megrontója mindegyiknek a túlzott történetiség. Megoldást alig hozhat, ha egyiket a másikkal helyettesítjük, sokkal inkább, ha mindkettő tanulságait felhasználva próbáljuk a legfőbb hibát kiküszöbölni és egy ahisztorikus nézőpontot teremteni.
Ha hinni tudnánk az abszolutumban és tudatunkban hozzá mérve zsugorodnának, vagy nőnének nagyra a korszakok, a feladat magától megoldódna, mint egykor boldogabb időkben. De ma relatívek vagyunk és kegyeletesek, ízlésünk befogadóképessége nem ismer határt; mesterséges megoldásra van szükség. Az időbeliséget már nem tudjuk feláldozni a tiszta időtelennek; olyan tényezőt keresünk, amely mindkettőben részesedik, esetlegességeknek alávetett, de a maga belső törvényszerűségét is követő, változó, mégis állandó. Viszonyfogalom lesz az állandóságot csak relációkban értékelni tudó gondolkodásunk számára az egyéni lélek minden időben azonos visszahatása az őt ért benyomásokra, az örök pszichologikum. A lélekreakciók azonossága fűzi össze az emberi történés szakaszait és a korszellem igazi problémája nem az érvényesülő hatások, hanem a szervezet ellenállása, az örök egyforma küzdelem, amelyet a gótikus, barokk, vagy mai egyéniség a reá súlyosodó titokzatos erők meghódításáért, feldolgozásáért folytat. Élni annyi, mint visszahatni és mint az élet, úgy a visszahatás lényege független a színváltozatoktól.
Szerencsésen elérkeztünk hát az «örök emberihez» és ez a banális fogalmazás - mondhatják - mellőzi mindazt a gazdag árnyalatot, amit a szellemi tudományok, közöttük éppen a lélektan, eredményeikben elértek. Ellenkezőleg; az alkatok, típusok, korlélek mesterkélt kereteiből az egyéniségvizsgálat vezet vissza a színességhez és a teljességhez, hiszen az igazi lélekrajz - ahogy a nagy írók és nagy pszichológusok gyakorolták - a nuanszokba illeszkedés, minden kis eltolódásnak, amit a benyomások okoznak, számbavétele, amelyek azonban mind a feltételezett lényeg felé irányulnak. A legkisebb ösztönrezdülésben is a lélek totalitása vesz rész, mint ahogy a prizma színeinek alapja a természetes fény.
Lélektani szempont, amely a koralakulás ízlésváltozás és egyéni fejlődés áramában a helytállót keresi, a változások hordozóját, az akcidenciák szubsztanciáját. Egybeolvasztva vele a mű belsejébe hatoló kritikai művelet, amely formának, szerkezetnek, nyelvnek, tartalomnak legkisebb útmutatását is felhasználja, hogy megragadhassa az alkotás értelmét. Mű és írója egymás titkát vallják, technikai fogások és életkörülmények tanuskodó hadával. Az eszközöknek ezt a bonyolult keverését legjobban az irodalmi arckép bírja meg úgy, ahogy Sainte-Beuve a pozitivizmus hőskorában a romantikus múltszemlélet elveivel tudatos ellentétben megteremtette. Teljesítménye azonban művészi sikernek számított, nem módszernek és a kritikusoknak juttatott egy-két ösztönzésen kívül elszigetelt maradt; a pozitivizmus belső logikája a romantika örökségét fejlesztette az evoluciós gondolatban tudományossá. A sainte-beuvei portré egyesítette magában a műesztétikát és művészlélektant, amidőn a levelezés, magánélet adataiból éppen olyan szabadon merített, mint a munka tanulságaiból, megvalósította a szociológiai követelményt, amidőn a kis író furcsaságának éppenannyi figyelmet szentelt, mint a nagy író tehetségének, megérezte az időtlen mozzanat fontosságát, mert a fejlődésre alig ügyelve, egyéniség-képéhez egyszerre vett adalékokat a legkülönbözőbb időszakokból és még sem esett a mesterséges lélekfaragók, egy faculte maitresse-t hajszoló Taine, a szinte metafizikai Sinnbild-re törő Gundolf hibájába. Sant-Beuve számára a lélek folyton hullámzó víztükör, ahol a kis hullámfodrokról jól tudjuk, hogy a nagy hullámhoz tartoznak, de nem keresünk szimbolikus utalásokat bennük, hanem önálló játékukban gyönyörködünk. Kis önálló részletekből igazabban derül ki az egyéniség egysége, mint erőszakolt értelmezésekből. («Deutung.»)
Sainte-Beuvenek meg voltak a maga hibái, de módszere jó volt és alap lehet az azóta sokfelé kalandozó irodalomkutató számára. A módszer lényege: kritikai szempontokkal helyettesíteni az irodalomtörténetit, ha tetszik, anakronisztikusan kezelni a múltat. Sainte-Beuve, ha 16. századi memoárt, vagy 17. századi levelezést lapoz, a kordíszletek mögött a maga meg szomszédja lelkivilágát keresi és találja. A múlt korszerűségére csak az figyel fel, ami bennünk is korszerű, mert eltér tőle és idegen, az örök dolgokra az, ami bennünk is örök, mert a kettő azonos. A francia klasszicizmus, amely a jelen ruhájában játszatta antik drámáit, jól tudta, hogy a római polgárnak nem tünt fel a tóga, de a francia nézőnek igen és nem engedte távolivá tenni azt, aminek nagyon közelinek kellett lennie. A couleur locale kihangsúlyozza a mellékest, rikító kellékké teszi, ami magátólértetődő volt, mesterkéltté a természetest, illuzió helyett exotikumot teremt.
Az így értelmezett lélektani-kritikai módszer nem jelent üres pszichológizálást, amelyre méltán mondott anathémát a szellemtörténet; ellenkezőleg, kerülő úton visszahozza a már-már feladott célt: az értékelő ítéletet. Az értékelés alapjában ahistorikus látás és azokban a korokban volt erős, amelyek az értékek rendjét feszítették az időbeli egymásután fölé. Titokzatos teljességében a lélek is abszolutum és az értékelés, amely azon méri az egyént, mennyire tudta lényegét kibontakoztatni, a munkát pedig, hogy hogyan érzékelteti ezt a kibontakozást, feltétlenül helytálló. Itt sorrend van, mint minden célratörésben, rangfokozat, mint minden teljesítményben, stílusváltozatok mögött közelebb jutás és távolabb esés a közös céltól. Hiába a korelemek, megérezzük az egyívású munkáknak időfeletti erős kapcsolatát, hibáikban még inkább, mint erényeikben, az átlagművekben még jobban, mint a remekekben, a líraiság, az elbeszélés vagy a színpadravetítés örök követelményeit a korszerű megvalósítások mögött, megérezzük és értékeljük mai idegzetünkkel, ízlésünkkel, kiváltott indulataink önkéntelen hierarchiájával, A lélektani kritika aktualizál, állandó kapcsolatot teremt a múlt kihasított szakasza és jelenünk között, nélkülözhetetlen korismeretét arra használja fel, hogy leleplezze a formálás pazar szeszélyét. Az erudíció csak szálláscsinálója az ízlésnek, az archeológus nem fojthatja meg az irodalom vizsgálójában a kritikust.
A portré középpontja az élő személy, állandó háttere a mű. Az arckép karakterét ez a háttér adja meg, tudott jelentőségével, érzett hatásával, fennmaradásának tekintélyével és kereső ízlésünk jóváhagyásával. A műnek hatalmában vagyunk, a személy hatalmunkban van. Kommentáló tisztelet és formáló fölény, a kritikus két alapérzése, szabadon érvényesülhet és a kis írók tömege regényes podgyászával, egymásba gubancolódó érdekeik, az ú. n. irodalmi élet színes panorámájával ugyanúgy megtalálja helyét és hangját, mint a kimagasló magánosok. A szociológiai irányú szellemtörténet ellen joggal emelhették a vádat, hogy az irodalmi mozgalmak kedvéért elejti a nagy embereket. Az arckép a jellegénél fogva igazságot szolgáltat; mindenkinek kijár de, a hangsúlyoknak milyen klasszifikáló lehetőségeivel! Színjáték, hol az epizódistáknak és főszereplőknek egyformán hálás szerepe van.
Az eszme- és stílustörténet elvesztik formalizmusukat, élettel telnek meg a portré keretében. A hatás testetlen fogalma, a pozitivizmus legfőbb játékszere, az eredetinek és kölcsönzöttnek gondos elkülönítése, amely az alkotás tökéletes félreértéséből fakadt, a koreszmék már dinamikusabb, de általánosságokba vesző szellemtörténeti képe, a stílusjellegzetességek túlságosan könnyűvé vált végigvezetése munkán és egyéniségen itt az egyetlen realitássá alakul: az egyén küzdelmévé mondanivalóért, világképért, nyelvért. Önállóságért a reá nehezedő irodalmi hagyományok, ujságért az ismert stíluslehetőségek között. A felhasználás, újjáteremtés döntő súlyát érzékelteti a jó arckép, a korízlés bizonytalan körvonalaiból kialakított mű végső individualitását.
Az ahisztorikus látás egyik legfőbb előnye a jelen tehermentesítése. Tehermentesítés, amidőn a tehetetlenül hurcolt holt anyagot mai (természetesen eruditus) érdeklődésel bátran és öntudatosan példák seregére bontja, a történeti tudat helyett kritikai tudatot alakít ki. Az alkotástörténet szemlélete nem azonosítható az egyszerű történetével, éppen mert a tárgya fennmarad, örökké jelenvaló. A kép, a könyv, a zenedarab a legszemélyesebb élménnyel sodor vissza a múltba, bennük, a magam erejével kell feldolgoznom a hagyományozott készletet; a lezajlott események csak kommentárt, a meglevő alkotás részvételt kíván. A műélvezés jelenítő sajátságát a vele foglalkozó tudomány módszerében is meg kell találnunk.
A kritikus túlsúlya az irodalomtörténész felett - ebben a mai neveltetésünknek idegen és értelmetlennek látszó állapotban alapjában a 19. század előtt természetes helyzet állítódik vissza. Öntudatos és kritikailag alkotó korok nem ismerték a fejlődés rabságát; az idő kifeszített lap volt képzeletükben, ahol értékük, jelenben használhatóságuk, elvi hasonlóságuk szerint rajzolódtak közeli vagy távolira a múlt eredményei. A «historia magistra vitae» tétel csak másodsorban jelezte a moralizáló hajlandóságot; elsősorban a mély és termékeny bölcseleti alapot, amely értékeket keresett a tények mögött és általánosítani tudta a hisztórikumot, amit mi modern érzékünkkel szükségszerűen egyszerinek érzünk. Nem az analógiák kétes értékű szeretete volt meg bennük hanem képesség, hogy fogalmakba sűrítve érzékeljék a szerteszórt adatokat és pl. a tirannis, a jó polgár, engedelmesség és lázadás, irodalmilag a művészi igaz, a műfaji követelmények szenvedéllyel vitatott problémáiba beolvasszák a történtek tanulságait. A naivnak és feleslegesnek ítélt viták mögött nagy erő a gondolkodás univerzalizmusa rejlett, amelyet neo-szkolasztikus neo-hegelianus kísérletezésekkel szívesen élesztgetnénk, amely azonban úgylátszik, végkép elveszett számunkra. De ha visszatérés nincs is, rokon körülmények között újrakezdés van az emberi szellem történetében és ahogy a mai épület, szobor vagy zene egészen új formanyelvével archaikus eredményeket frissít fel, az új kritika is, ha hű akar maradni a sokatemlegetett korszellemhez, a múlt aktualizálásában keresheti meg feladatát.