Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 21. szám · / · FIGYELŐ
Nem szeretem ezeket a révetegen tünődő «szerény és igénytelen» visszatekintéseket, «őszinte vallomásokat», amik véletlenül pont egy új könyv piacradobásával kapcsolatban sóhajtják bele, lehetőleg nagy példányszámban, szemérmes titkukat a reklámcikkek és kommünikék hangversenyébe. A mikrofon előtt ne suttogjon tétova szavakat az író, aki nagyon jól tudja, hogy suttogását bömböléssé alakítja a hangszóró. Minden megnyilatkozásnak, a legszubjektívebbnek is, megvan a maga szigorú műfaja, amit a tárgy követel, de ez a «vallomás» álműfaj s ha eddig nem írtam karrikatúrát róla, a jövőben nem szeretném ezt a torzképet a tükörből rajzolni meg.
Egyébként - s éppen ezt szeretném bejelenteni - úgy érzem, a «Még mindig így írtok ti»-val be is fejezetem ezt a sorozatot, a torzképrajzoláshoz hiányzik bennem a régi kedv. Modell még akadna, bőviben, ha nem is magok az írók (a nagyon egyéni jelenség, mint amilyenek az Ady- és Szomory-félék nálunk, a Meyrinck- és Rilke-félék odakünt, kiveszőben vannak), de a műfajok világában. Ám elmerengve új könyvem jellemző címén, rájöttem, miért hat vissza rám ez a cím oly méla, bús utórezgéssel: számomra nem az a feltűnő, hogy az írók, kiket egykor hetykén és vitézül szurkáltam, még mindig így írnak, nem szégyelték el magukat a jólsikerült torzképtől (nyilván Kosztolányinak van igaza, az írói modor, még ha modorosságnak hat is, éppoly végzetesen fejezi ki a lelki arcot, mint orr és fül és szem a testit: nem lehet rajta változtatni), - hanem az, hogy én még mindig piszkálom őket ezért, dorgálom őket, mintha tehetnének róla. Végeredményben a torzító hajlandóság is beállítás kérdése s a görbe tükörre legalább olyan jellemző a görbeség, mint a görbe orra, amit esetleg éppen ő egyenesít ki, megcsalva a világot, ugyanakkor görbének mutatva az egyenest! Shaw ugyan azt állítja, hogy a szatirikus lát jól s véleménye csak azért különálló, mert a többiek rosszul látnak s ha az optika törvényeit tekintetbe vesszük, van is ebben valami (az
Nem, nem, elég volt ebből. Ha nem is váltottam be a hencegő ígéretet, amit húszéves fejjel egy versben («Hangversenyen»; Nyugat, 1909) s ugyanakkor az «Így írtok ti» első kiadásának előszavában rikoltottam el nagyszemtelenül: a reményt, hogy a negyvenötéves író
Ez a kiegészítés a műfaj megszületésének feltételeire vonatkozik. Ő az «irodalmi környezet», a született betű-szimat, a családi hagyományok őstalajára hivatkozik: az örök kamasznak minden felnőttes
Nem is a kamaszról - a kisgyerekről van szó: az iskolásgyerekről kezdettől fogva.
Ezt a gyermeket felejtjük el foglalkozásunk, becsvágyunk, életprogramunk kialakult börtönében s ez a börtön az, amit «kiforrott stílusnak» nevezünk el, holott egyszerűen az történik, hogy ez a börtön rákényszeríti, beidomítja értelmünket, érzelmünket és képzeletünket az érdeklődésnek egy magunkraerőszakolt, látszólag logikusan összefüggő rendjére, amiről idővel elhisszük, hogy természetes módon függenek össze, holott az egyetlen vonás, ami egybetartja őket, éppen az életérdek és becsvágy. Ha történetesen bankhivatalnokok vagyunk, elhitetjük magunkkal, hogy bennünket nem érdekel a gyufagyártás és Szemirámisz függőkertje - a rovarkutató számára a csillagos űr, a tejút és a távoli ködfoltok világa zavaros valamivé válik idővel, amit a csillagász-kollégának osztottak ki, az ő reszortja, nem is érti, hogy lehet ilyen csekélységgel foglalkozni egy életen át a végtelen világ helyett, mely egy cserebogár körmében fellelhető.
De az iskolásgyerek számára, nem is a gimnazista, az
Egyszer egy hatéves kis fiúnak magyaráztam az életkorokat. Elmondtam neki, hogy az ember előbb csecsemő, aztán kisfiú, kamasz, férfi, meglett ember, öreg ember, aggastyán. Figyelmesen hallgatott végig, aztán gúnyos fölénnyel emelte fel az ujját: «Hohó! egyet kihagytál». Csodálkoztam. «Mit hagytam ki?» «Hát - villanyszerelő! «Villanyszerelő?» «Hát persze. Közben az ember villanyszerelő is lesz.»
A válasz megdöbbentő, de mennyire igaz, a gyermek szempontjából! Az
Ha már író lettem - ezek a torzképek talán ebből a kiváncsiságból születtek - milyen érzés lehet Szomorynak, Kosztolányinak, Babitsnak, Shawnak, Zolának, Pirandellónak lenni - s
Valaki egyszer azt mondta: írígység is van a gúnyolódó lelkében, nemcsak megvetés és erkölcsi harag.
Ez talán túlzás.
De abban biztos vagyok, hogy legjobb karrikaturáimat azokról a szerzőkről írtam, akiket a legjobban szerettem.