Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 21. szám
Ebédnél ültek. Az ura egy szót se szólt. Az asszony sem. Többnyire némán ették végig az ebédeket, a vacsorákat.
Most az asszony váratlanul ezt kérdezte az urától:
- Nem únod?
- Mit? - kérdezte az ura és vállat vont.
- Mindig egyedül vagyunk.
- Ez igaz - mondta az ura. - Én nem únom. De azért nem bánnám, ha volna itt még valaki.
- Egy fiatal lány.
- Az csakugyan nem volna rossz. Mindjárt vidámabb volna a házunk. Hozz ide nekem egy szép kislányt - kérlelte nem egészen őszinte, gyerekeskedő hangon az ura, mint aki azt mondja: «Vegyél nekem egy szép kis játékot». - Hozd ide azt a szőke kis Juliskát. Legalább te se leszel annyit egyedül. Az jobbféle lányka. Még színházba is magaddal viheted. És segít is egy kicsit. Ugyis kellene télre még valaki. Nem árt, ha többet pihensz.
A hang túlontúl lelkes volt és rábeszélő.
Ettől az asszony ideges lett és zavart. Nagyon félszeg volt.
Mindig félszeg volt. De fiatalabb korában sikerült néha lebírnia zavarodottságát és erőszakos lendülettel egy époly gyötrelmes, de látszólag diadalmasabb ellentétbe csapnia.
Már negyvenéves múlt. Az ura is. Egy hónapban születtek. Az asszony tíz nappal idősebb volt. Bántotta ez a tíz nap. Szeretett volna két évvel fiatalabb lenni az uránál, vagy öttel, vagy tízzel. Sohasem érezte magát teljesen biztosnak feleségi mivoltában, mint az, aki olyan mesterséget űz, melyet nem tanult, kontár maradt benne s attól fél, hogy ez kiderül és kenyerét veszti. Tizenötesztendei együttélésük alatt egyetlen egyszer se telepedett bele egy zsöllyébe.
Úgy viselkedett, mint a kislány, aki állandóan remeg, hogy egyszer csak batyút kötnek a hátára, aztán mehet.
Ez a bizonytalanság testi mivoltán is meglátszott. Néha erősnek, egészségesnek, kedélyesnek mutatkozott, mint valami bábaasszony. Néha azonban - egyik percről a másikra is - letört, szemmel láthatóan megsoványodott. Ilyenkor heteken hónapokon át olyan volt, mint valami ismeretlen betegségben szenvedő, örökké vágyó és vádló, titokzatos színpadi hősnő. Férjének egy szeretetlen tekintete, egy kissé nyersebb szava, azonnal kibillentette egyensúlyából, pedig mintha örökké ilyesmire várt volna: sérelmet szimatolt mindenben.
Utóbb egyre kevésbbé tetszett már önmagának. Gyakran nézte-leste az urát, vajjon öregszik-e az is. Határtalan öröm fogta el, ha megviseltnek, vagy fáradtnak látta, ha azt vette észre, hogy egyik nyiratkozástól a másikig őszült valamit. Vigasztaló és kétségbeejtő tükörül használta az urát s folyton illegett ebben a félelmetes és varázslatos tükörben.
Sokszor nem bánta volna, ha otthagyja, vagy történik köztük valami nagy, szakító jelenet, csak ennek az örökös feszültségnek, ennek a mindig résen levő névtelen féltékenységnek és félelemnek végeszakadna. Ki nem mondott, végig nem gondolt, titkolt, de annál erősebben jelentkező állandó érzés élt benne, hogy már öreg s az urának fiatalabb nőhöz volna jussa. Annyira foglalkoztatta ez a gondolat, hogy a közös együttlét fárasztotta, idegesítette s amikor már nem bírta tovább, ő maga táncolta körül ezt a kérdést.
Most is ő kezdte bolygatni. De amikor látta az ura leleplezetlen örömét, visszakozott.
- Kérdés, eljön-e?
- Mért ne jönne: boldogan. Valamit fizetsz is neki. Hozd ide. Igazán, még egy kutyánk sincs. Meglátod, te is örülsz neki, ha itt lesz.
Most már egészen fölbátorodott, mint a gyerek, aki az anyjától kér valamit és törik-szakad meg is akarja kapni:
Máskor is beszéltek arról, hogy egy vidám, fiatal lány milyen mulatság volna mindkettőjük számára. Ily részletesen azonban még sohasem esett erről szó.
- De hol találom meg? - kérdezte inkább önmagától az asszony. - Dunavarsányban lakik, vagy Dunavarsány mellett egy pusztán? Urasági gépész az apja. Ennyit tudok róla. A nevét is tudom. Bálint Juliskának hívják. Írok neki.
Hangosan gondolkozott.
Hatalmába kerítette valami zakatoló tevékenység.
Fölállt, fölöltözködött, elment hazulról.
A postán föladott egy ajánlott-expressz levelezőlapot: «Bálint Juliska kisasszonynak Dunavarsány. Urasági gépész leánya.»
A levelezőlapon gyerekesen-kuszán, eleinte fölényes, szálkás betűkkel, majd alig olvasható aprócskákkal azt írta, hogy a Juliska azonnal utazzék föl hozzájuk, mert említette, amikor Pesten járt, hogy szívesen jönne és sürgönyözzön, mikor érkezik.
Ahogy bedobta a levelet a postaládába, úgy érezte, mintha egy falevelet bízott volna a szélre. Nem hitte, hogy eljut ahhoz, akinek írta
A vacsoránál hallgattak. Egyszerre csak az asszony ezt mondta:
- Te, én elhozom azt a lányt.
- Miféle lányt? - kérdezte az ura.
- Dunavarsányról. Nem lehet az messze. Egy kis kirándulás. Remek idő van. Egész kellemes lesz. Reggel megyek. Délre már itthon is lehetek. Velem szívesebben is elengedik.
- El lehet azt intézni postán is - mondta csodálkozva az ura.
- Ezek a vidékiek olyan nehézkesek. Nem merik egyedül fölengedni. Az útiköltséget is sajnálják.
- Nem sok értelme van - mondta a férfi.
Nem beszéltek többet erről.
Reggel öt órakor az asszony meggyujtotta éjjeliszekrényén a villanyt.
A fényre az ura felnyögött és dühösen a másik oldalára fordult. Egy kis idő múlva nagyot ásított és megkérdezte:
- Hát mégis mégy?
- Csak aludj - felelt az asszony.
Korán érkezett a vonatinduláshoz. Az állomás környékén járkált. Minden fiatal lánynak az arcába nézett, hátha véletlenül az, akiért megy
Egész úton gondolatok és érzések nélkül ült az ablaknál. Nyugtatólag hatott rá, hogy amíg egy helyben ül és semmit se csinál, a mozdony és a kerekek szorgalmasan dolgoznak helyette. A jármű munkáját saját munkájának képzelte, eggyéolvadt vele és ez kielégítette. Szüksége volt erre az öncsalásra, mert minden dologtalan öt perce a teljes céltalanság és reménytelenség érzését keltette benne, saját fölöslegességének rémségével gyötörte.
Tizenegy óra tájban érkezett Dunavarsányba. Az út vége felé már nagyon türelmetlenkedett. Nem képzelte, hogy ilyen messze van.
A faluban csönd volt. Nagy csönd volt. Szinte kihaltnak látszott a falu.
Egy vastag, ragyás asszony roskadozó körtefa alatt állt egy ház udvarán.
Attól kérdezősködött.
- Csak menjen árra, egyenest - biztatta a parasztasszony. - Megtalálja. Kerítetlen ház. Új. Még vakolva sincsen.
Sokáig ment. Egy öreg parasztot is megszólított, aki szemközt jött vele. Az is ugyanazt mondta, hogy csak menjen tovább egyenesen, míg egy kerítetlen, új házat nem ér.
A szőllős-darazsas, szeptembervégi délben forrón tűzött a nap. Néha egy-egy apró, csak pillanatokig tartó szélroham port vert a szemébe.
Sokáig ment szemöldökét ráncolva az elhagyatott falusi házak között, jobbra-balra nézelődve. A falu egyetlen főutcájának legvégén ráakadt a magányosan álló, kerítetlen, vakolatlan házra. Az ajtó be volt zárva. Üveg helyett piros krepp-papirral rajzszögelték be az ablakot. Körüljárta a csupaszfalú házat. Senkit se látott. Bekukucskált egy kis papirhasadékon. Itt nem lakott senki.
Egyik közeli házban egy púpos ember azt mondta, hogy Bálinték künn vannak a szőlőben. Ott is maradnak. Meg különben is, azok fiatalok, csak egy kétesztendős gyerekük van. Az öreg Bálint meghalt a tavaszon. De a Bálintné testvérének van egy Juliska lányuk. Azok Bürökpusztán laknak. Az ember gépész. Csakhogy nem Bálintéknak hívják őket.
- Dehogyisnem Bálint. Az is Bálint - bizonykodott a harmadik házból egy öregasszony. - Menjen csak vissza a nagysága. Az állomásnál forduljon el, az országútra. Megtalálja.
- Messze van? - kérdezte szépen, mintha attól függne, hogy milyen messze van, hogy milyen szépen kérdezi.
- Hát elég messze - hangzott a kíméletlen felelet, - de nem olyan nagyon messze. Csak menjen.
Visszafordult.
A ragyás asszony, akinél először érdeklődött, künn ült a ház előtt, a lócán. Ölében szakajtó, tele körtével. Azt válogatta egy másik szakajtóba.
- Nem találtam meg őket - sopánkodott gyerekes szemrehányással. - Azt mondták, hogy Bürökpusztán laknak azok a Bálinték, akiket én keresek. Urasági gépész.
- Laknak, laknak - bólogatott a ragyás. - Igaz, hogy laknak.
- Van egy Juliska nevű lányuk? Szép szőke lány.
- Hogy Juliskának, vagy minek hívják... - tanakodott magában a parasztasszony. - De azoké alighanem barna.
Őneki most már mindegy volt, hogy szőke-e, vagy barna. Oda se figyelt. Leült a lócára. Elfáradt.
- Vennék egy félkiló körtét - mondta - ha adna.
Egyet megkívánt, de szégyelt csak úgy kérni.
- Nincs énnékem kilóm - felelt barátságtalanul az asszony. - Elhordják innen vékaszám.
- Megfizetem, adjon egy párat.
- Nem tudom mi az ára.
A ragyás parasztasszony az odatartott puha női kalapba rakott vagy egy kilóra való körtét.
Arra a kérdésre, hogy nincs-e nagyon messze Bürökpuszta, azt felelte, hogy:
- Nem nagyon, csak menjen mindig az országúton. Megtalálja.
Elindult az országúton. Közben nagy falásokkal ette a prutyókos körtét. Sok volt belőle. Torkig jóllakott vele. De azért megette az utolsóig.
Sokáig nem találkozott senkivel. Egy helyütt többen - emberek, gyerekek - kukoricát törtek. Azokat is megkérdezte, jó úton halad-e.
A parasztok abbahagyták a munkát, gondolkoztak, majd nehézkesen, lassan mutatták a kezükkel, hogy jobb, ha átvág a tarlón. Az rövidebb. Akkor egyenest az útkaparóházhoz ér. Látszik is innen. De bíz a tanya még jó messzire van.
Nem hitte el. Tudják is ezek a parasztok, hogy mi messze, mi közel. Nem lehet az olyan messze.
Átvágott a tarlón. Szurkálta a bokáját az éles torzsa. Szöcskék ugráltak a lába nyomán. Egy nyúltól megriadt: Szemébe őszi bogár röppent. Próbálta kidörzsölni. Ez eszébe juttatta, hogy ma van a kislánya halálának az évfordulója. Minden évben nagyon rossz napja volt ez. Most nem érzett fájdalmat. Csak a gyomra fájt. Nyomta a sok körte.
Az útkaparó-háznál csak egy cigányféle lány volt. Az azt mondta, hogy bizony a puszta még elég messze van és ha még ma vissza is akar utazni Pestre, akkor ne menjen tovább. Onnan jár ugyan autobusz a dunavarsányi állomáshoz, de azt már nem éri el, ha gyalog megy. Legjobb, ha itt megvárja az autobuszt és azzal megy vissza az állomáshoz.
Ő azonban, mint rögeszmés, aki makacsul ragaszkodik a legképtelenebb vágyához is, feldühösödött. hogy meg akarják akadályozni abban, amit minden áron végre akar hajtani: Most már úgy érezte, hogy csak neki, egyedül neki kell az a lány.
- Legfölebb ott alszom a gépészéknél - gondolta s már látta is magát a magasra polcolt, tarkacihás párnákon feküdni.
A nap most nem sütött. Még nem volt sötét, csak a fényesség kopott meg és hűlt ki.
- Ha jönne erre valami szekér, az fölvenné pár fillérért - mondta a lány. - Járnak erre dinnyés kocsik. Hevesből hordanak ide dinnyét búzáért. Ha vár kicsit, talán jön.
A lány félvállról és tiszteletlenül, de jóindulattal beszélt vele. Így kócosan, porosan, naptól leégetett, izzadt-vörös arcával ki tudja minek nézhette.
Várt egy ideig. De aztán megijedt attól, hogy rásötétedik és megint elindult.
Jó darabig ment. Akkor szekérzörgést hallott maga mögött. Az országút közepére állt és várta a kocsit.
A kocsis az integetésre, kiabálásra megállt.
- Nem vinnének el Bürökpusztára? Adok egy pengőt.
Hárman voltak a szekéren. Benn a kocsiban, a zsákokkal letakart dinnyék tetején ült egy ember s a kocsis mellett is egy fiatal legény.
- Elvihetjük - mondta a kocsis pillanatnyi gondolkozás után.
Fölkapaszkodott a szekérre. Segítették. Örült a fürge, izmos, falusi mozdulatnak, amellyel a kocsiba lendült.
Ő is a dinnyékre ült, háttal a baknak. A túlérett sárgadinnyék émelygős, fülledt szaga megcsavarta az orrát.
A kocsis a lovak közé csapott. Zötyögött a szekér, a rázós, rossz úton, tarlók, kukoricaföldek között.
Nagyon fáradt volt. Jól esett ülnie. Szemhéját alig bírta nyitva tartani, mert bedagadt a naptól, portól. Pihegett. Most, hogy már ülhetett, egyszerre elengedte magát. Vonásai megnyúltak, megkeseredtek. Szinte megöregedett.
Fésülgette a haját oldalfésűvel. Kinyitotta kistáskáját, hogy rendbeszedje magát valahogy. Púderes dobozt vett elő. Tükrébe nézett. A pamacsot arcához emelte.
Keze azonban úgy maradt a levegőben, mozdulatlanul. Megijedt.
A tükörből meglátta, hogy a kocsis összesugdos a legénnyel. Aztán meglátta, hogy hátra is pillantgatnak, röhögnek és a feje fölött jeleket váltanak a bársonyzekés emberrel, aki szemközt ült vele.
- Részegek - gondolta.
Becsukta kézitáskáját. Hátra fordult.
- Ne hajtson kérem olyan vadul - kiáltott a kocsisnak, - mert még fölfordulunk.
Mosolyogni próbált. De a szája remegett.
Mindhárman röhögtek.
- Ne féljen a nagysága, úgy elröpítjük, hogy a lába se éri a földet.
Ettől a parlagi elmélkedéstől nagyon megrémült. Körülnézett, nem lát-e valakit a tarlókon, vagy a kukoricaföldeken.
Segítségért akart kiáltani.
Senkit se látott.
Ahogy jobbra-balra pillantgatott, a dinnyék tetejében ülő bársonyzekés ember egészen az arcába hajolt. Bűzlött a pálinkától.
- Szép karórája van - mondta és megérintette a csuklóját.
- Ugyan - mondta az asszony, rekedten. - Semmi... Ezüst... Nem érdemes...
Most egyszerre egészen sötét lett. Egy sűrű ákácos mellett táncolt a szekér.
- Hová hajt? Álljon meg - ordított az asszony torkaszakadtából.
A kocsis feleletül megcsapdosta a lovakat s egyenest a fák közé hajtotta a kocsit. Még út se volt arra.
- Álljon meg. Kiugrok - üvöltött a nő.
A kocsis ütötte-verte a lovakat, ahogy bírta.
Már valamennyien álltak a kocsiban. A kocsis kalap nélkül, röpködő hajjal, a legény mellette a bakon s a bársonyzekés benn a szekérben.
Az már az asszonnyal birkózott.
Egyik kezével a karját tartotta, másikkal a száját akarta befogni, hogy ne kiabáljon. Az asszony megkapott egy akác-ágat s a dinnyéken bukdácsolva kilendült a szekérből. Az ág letört, ő fejjel lefelé a földre zuhant. Magával rántotta a bársonyzekést is. A kocsi megállt.
A dinnyelékelő késsel ölték meg. A kocsis döfte a torkába. Csak a karóráját, a pénzét meg a jegygyűrűjét vették el tőle.