Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 21. szám

GULYÁS PÁL: MEGGYFABOT

Van nekem egy öreg botom,
piros botom, meggyfabotom.
Kérge itt-ott föl van törve,
de én mégis szeretem,
s ha leesik a pokolba,
még ott is felkeresem.

Bűvös ez a meggyfabot,
mindig üde-illatos.
A szobámba nem kell virág,
ez a bot a virágom.
De hogyha ütni kell vele,
egykettő végigvágom
rakoncátlan fiamon
vagy néhány rossz inason.
Az ördögöt is kiverném
ezzel a meggyfabottal,
megküzdenék vele én a
hétfejű sárkányokkal!
Pedig oly csöndes, szelíd,
árasztja illatait...

Ő is kicsi fácska volt,
hajlékony zöld ága volt,
a sötét éj védte őt,
mint az alvó csecsemőt.

Sokszor arra gondolok:
milyen csúf, fukar dolog
itt tartani benn a meggyfát,
botcsinálni belőle!
Hogyha ver a sűrű éjfél,
kiviszem az erdőre,
ledugom a nedves földbe,
ott, ahol a levelek
szenderegnek összehajtva,
aztán így esedezek:
Szellő, segíts!
Táltos, nyeríts!
Angyalok, angyalok,
halljátok meg az imát
s adjatok rá zöld ruhát!