Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 21. szám

FENYŐ LÁSZLÓ: CSOKOR

Virágot vettem, dáliát
és vörös-szegfűt, a fehért
belegondoltam a csokorba:
ő lesz, kinek szól, a fehér.
Harminc éves elmúltam és
nem vittem csokrot soha még,
vén fejjel lettem ilyen ifjú,
ilyen tipikus férfinép.

Ott álltam a többi között,
lestük, befusson a vonat,
elnéztem csokrom társait:
itt is, ott is, a csokrokat
ahogy villantak a kezekben
rejtekező sokszinüen:
papirernyők alól kinéző
megannyi szines lámpaszem.

Egy leány úgy ölelte a
virágot, mint a gyermeket,
két karral, dédelgetve szinte,
mint az ölbéli gyermeket;
egy szőke hölgy hanyag kezén
úgy csüggedt fejjel lefele
a csokor, mint másik kezén
ujját himbáló kesztyüje.

S hopp, egy monoklis ifju is!
Lóbálta csokrát, mintha bot
volna s a perron déli korzó:
otthonosan kacsintgatott;
egy nénit láttam, ottszorult
arcán: haj, az élet nehéz,
ki hinné: csokor a kezébe
mint reszketeg rőzse-szedés.

Csak én voltam, akár a vártán,
mint aki végsőkig kitart,
úgy állt pátétikus kezemben
a csokor, mint egy hősi kard
s tűrtem, nadrágomra esőzzön
a szárig hatolt szürke lé
melyet az árus ráadásul
jószívvel mért csokrom fölé.

Úgy tűnt kezemben a csokor
mint egy különös, nagyranőtt
gomba, én meg: naiv merénylő,
ki bombát tart maga előtt -:
mi volna, ha most elhajítnám?
két karomat szakítsa le! -
Kié ez ostoba csokor?
Enyém? Mit akarok vele?

Úgy szégyeltem magam, kezem
égette a virág. Mi az
mi bántott? Mint a siheder
aki először «férfias»:
ha rajtakapják, elpirul -
mily régi bűn szégyene ez?
Mondd, mikor vállalod te vén
kamasz, ami természetes?