Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 20. szám · / · FIGYELŐ · / · SZÍNHÁZ

Schöpflin Aladár: BEMUTATÓK

A drámairodalom mai apályában nem csoda, ha a szinpad igyekszik hasznosíthatóvá tenni azokat a nagy értékeket, melyeket a regény rejt magában. Még kevésbé csoda, hogy ha e végből körülnéz, minduntalan Dosztojevszkijn akad meg a szeme. A Dosztojevszkij-szinpadiasítások során most a Bün és bünhődés jutott magyar szinpadra Baty, a francia rendező dramatizálásában s a Magyar Szinház vállalta az előadás nagy és minden ambicióra méltó feladatát.

Mindjárt meg kell mondanunk: a feladathoz méltónak bizonyult. Olyan előadást adott, amely egy időre ismét helyreállítja a budapesti szinpad sokat emlegetett színvonalában való bizalmunkat. Ha vannak is kisebb egyenetlenségei, ha a darabban szereplő nők, kettő kivételével relief nélkül maradnak, egészében véve a szokatlanul nagy személyzetet kifogástalanul mozgatja a rendező, Bródy Pál keze, a kis szereplők is értékesekké teszik azokat a perceket, amikor a szinpadon vannak, alig akad észrevehető hézagrepedés az előadáson, három szereplő pedig igazi, nem egyhamar feledhető szinpadi élményt nyujt, ami a mai magyar színjátszás csúcspontjára ér el. Ezek Baló Elemér, Törzs Jenő és Kabos Gyula. Baló Raszkolnyikov szerepét játssza. Ez a különös színész évek előtt az Árnyhalászban tünt fel, sokáig ennek az első nagy szerepének a hatása alatt állott, úgyhogy sokan már kételkedtek is benne. Úgy látszott, nincs regisztere. Jókora időközökön át nem is láttuk a szinpadon; a színházak a tartalékba helyezték s csak ritkán hívták be, fegyvergyakorlatra. Most egyszerre bebizonyította, hogy nem az ő regiszterében volt a hiány, hanem abban, hogy a mai drámaírás kevés nekivaló szerepet tud alkotni. A Raszkolnyikov nagy terjedelmű és szélesen átfogó szerepében, amely a regiszternek a mélység irányában való felszereltségről. A szerep küdenkit meggyőzött nagy feladatokra való felszereltségéről. A szerep különben is jól van az átdolgozásban felépítve, kevéssé érezni kivonatízét, minden benne van, ami a regényalakból szinpadilag értékesíthető s nem ejti el azt sem, ami benne transcendentális, Dosztojevszkij módjára a világegyetembe torkolló. Csaknem minden mondata a regényből van véve, természetesen szinpadra való átformálásban. Alaptalannak bizonyult az az aggodalmunk, hogy a darabból kimarad Dosztojevszkij és megmarad a bűnügyi dráma. Baló Elemér már első jelenetében megadja játékának aláfestését, a karakternek azokat az elemeit, melyekre később az egész játék felépül. Téveteg lénye, ahogy pihenést nem tűrő zaklatódással a gyilkosság ténye körül forog s minduntalan rálép arra a határvonalra, ahol az őrültség kezdődik, annak az embernek a bizonytalansága, aki alatt folyton süpped a valóság talaja, mert eleve nem tud emberi viszonyba jutni a körülötte élő világgal. Baló a problémát lelki eszközökkel oldja meg, kevés színészi apparátussal, de teljes hitelességgel. Azt az embert mutatja meg, aki nem tud abban a közegben élni, amelyben élnie kell s szörnyű gyötrődésében akkor találja meg a felmagasztosulást, amikor elszakad közegétől. Az alak atmoszféráját épúgy megteremti, mint a részleteit: munkája komplett szinészi teljesítmény. Törzs a vizsgálóbírót játssza, a színészi jellemzés minden eszközével, dosztojevszkijsen és oroszosan, az alaknak démoni vonásaira vetve a főhangsúlyt. Kaján mosolya, nevetése, konfidenskedése alatt mindig érezzük belső túlfeszítettségét s azt a masochista gyötrő kielégülést, amelyet vizsgálóbírói tiszte szerez neki azzal, hogy bele tud látni a bűnös vonagló lelkébe. Nagy meglepetés Kabos Marmeladovja. Ezt a kitünő színészt eddig csak komikus, sokszor groteszk s majdnem mindig zsargon-ízű szerepekben láttuk s most egyszerre kiderült, hogy a tragikus aláfestésű groteszkben talán még kitünőbb, olyan penetráns züllöttséggel, maszknak, mozgásnak, beszédnek olyan hitelességével, olyan félreismerhetetlenül orosz atmoszférában játszik, hogy az alak megnő és epizódból főszereplővé válik. Ez a felfedezés kétségtelen nyeresége a szinpadnak. A nők közül csak Kovács Terus és Szabados Piroska játéka elégített ki. Heltai Jenő fordítása a szinpadi nyelv mesterének munkája. A Magyar Szinház olyan erőfeszítést tett s olyan sikerrel, amelyet a közönségnek a teljes sikerrel kellene megjutalmazni.

*

Egy az éhhalál küszöbén álló fiatal orvos le akar ugorni az Erzsébet-híd alól a Dunába, egy jószívű betörő visszarántja, megeteti és megtanítja betörni. Ez, mint a lapokban olvassuk, olyan kitünő ötlet, hogy nem is a szomszédba, hanem Kolozsvárra kellett érte menni és egy régiségkereskedőtől kölcsönkérni. Nekünk azonban az az érzésünk, mintha Indig Ottó nem ezt a kiindulópontot, hanem Ember a híd alatt darabja többi részeit vette volna kölcsön a régiségkereskedőtől. A cselekmény minden fordulata, minden alak régiség, - nem antik, hanem ódivatú - s az iró úgy akarja beadni, mint legfrissebb modern újdonságot. Gazdag orvosprofesszor, aki haragszik, ha a lánya ott akarja hagyni gazdag vőlegényét a szegény asszistensért, professzorné, aki még jobban haragszik ugyanezért, a leány, aki hősiesen küzd szüleivel szerelméért - az egész társaság abból a régiségtárból van kikotorva, ahova Feuillet, Ohnet, Marlitt egykor népszerű alakjait raktározták, - érezni rajtuk a modern parfüm alól a naftalinszagot. Fiatal orvos, aki csak addig látszik embernek, amíg betör a professzor lakásába, attól fogva ő lesz az a fal, amelyre a borsót hányták. Mese, amely sohasem tudja magáról, dráma-e vagy vígjáték, jelenetek, amelyek mintha nem tudnák, mi összefüggésük van a többi jelenetekkel. Sajátságos, szinte érthetetlen tévedése a Vigszinháznak, hogy ezt a darabot előadta. A színészek vitézül küzdenek a reménytelen harcban, élükön Góth Sándorral, aki megfeszíti minden komikai eszközét, hogy mentse, ami még menthető. Mellette Mály Gerő küzd ösztönös nyers humorával s Muráti Lili is tehetséggel elegyedik a harcba. Nagy üggyel-bajjal megvédik a zászló becsületét s ilyen darabban ez is nagy eredmény.