Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 20. szám

VÁRNAI ZSENI: ÁRVA LEÁNY DALOL...

Pamutharisnyát szőttek szorgos párkák,
rutítni véle hófehér bokám
s hamuba lencsét hintett válogatnom
kegyetlen, csúf, boszorka-mostohám.

Kemencepernye eltakarta arcom,
szépségemből nem látszott semmisem,
nem látta testem tejfehér csodáját
mezítelen még forró férfiszem.

Csak én tudom, hogy szép vagyok, ha éjjel
letépem rongyom s keblem gömbölyű
kemény kis halma villan a sötétben
s derekam karcsú, hajlós gyönyörű

holdsarlós íve táncosan kigyózik
s karom, mint gyönge, friss jegenyeág
vágyón kinyul és ajkam vérpirossa
tüzel, mint égő napban a virág

s gondolom, kár fonnyadni s elvirulni
így csókolatlan és örömtelen,
dér csípi majd testem sziromruháját,
s nem száll fölém egy kósza lepke sem.

Tüskés csalánnak látszom porfedetten,
útszéli gaznak s potrohos darázs
döng körülöttem, félek, hogy megérint,
a csókja szúr, mint perzselő parázs.

Ó esztelen pillangók, balga hímek,
vakon libegtek és nem sejtitek
idegen, furcsa illatom varázsát
s hószépségem izzásig hevitett

felhős csucsáig nem repültök rajban...
ám mégis egy, ha kelyhembe kerül,
megmérgesült mézem tavába fojtom,
bosszus szerelmem így beteljesül.