Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 20. szám
VÁRNAI ZSENI: ÁRVA LEÁNY DALOL...
Pamutharisnyát szőttek szorgos párkák,
rutítni véle hófehér bokám
s hamuba lencsét hintett válogatnom
kegyetlen, csúf, boszorka-mostohám.
Kemencepernye eltakarta arcom,
szépségemből nem látszott semmisem,
nem látta testem tejfehér csodáját
mezítelen még forró férfiszem.
Csak én tudom, hogy szép vagyok, ha éjjel
letépem rongyom s keblem gömbölyű
kemény kis halma villan a sötétben
s derekam karcsú, hajlós gyönyörű
holdsarlós íve táncosan kigyózik
s karom, mint gyönge, friss jegenyeág
vágyón kinyul és ajkam vérpirossa
tüzel, mint égő napban a virág
s gondolom, kár fonnyadni s elvirulni
így csókolatlan és örömtelen,
dér csípi majd testem sziromruháját,
s nem száll fölém egy kósza lepke sem.
Tüskés csalánnak látszom porfedetten,
útszéli gaznak s potrohos darázs
döng körülöttem, félek, hogy megérint,
a csókja szúr, mint perzselő parázs.
Ó esztelen pillangók, balga hímek,
vakon libegtek és nem sejtitek
idegen, furcsa illatom varázsát
s hószépségem izzásig hevitett
felhős csucsáig nem repültök rajban...
ám mégis egy, ha kelyhembe kerül,
megmérgesült mézem tavába fojtom,
bosszus szerelmem így beteljesül.