Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 20. szám

ILLYÉS GYULA: A MAGYARSÁG PUSZTULÁSA

Úgy vélem, hogy a Nyugatnak a magyarság pusztulásáról közölt ankétjára [*] válaszolva nemcsak tévedéseket igazíthatok ki, hanem újabb gondolatokat is kifejezhetek. Ezért kérek mégegyszer szót.

Bár úgy érzem, ha semmi újat sem tudnék hozzátenni ahhoz, amit már elmondtam, akkor is szólnom kellene, mégegyszer, még százszor el kellene ismételnem, a végtelenségig kellene hánytorgatnom azt, amit kifejtettem, akár a koldus, aki újra és újra elkesergi együgyű érveit, míg csak meg nem kapja a segítséget. Sajnos, én bizonyos vagyok abban, hogy nem jő segítség, hogy szavaink elhangoztával marad minden a régiben; legfeljebb, mi akik szóltunk, áltatjuk majd magunkat, hogy könnyítettünk lelkiismeretünkön.

A magyarság pusztulásáról beszéltem. A hozzászólók megjegyzései mindinkább a dolog lényege felé terelték azt a tragikus kérdést, mely az én jegyzeteimben még hol erre, hol arra fordult. Az irány most egyenes, látjuk a dolog magvát: a Dunántúl végveszélyben van és sorsára van hagyatva. A hozzászólók java ezt igazolja, sötét jóslataikkal még engem is túllicitálnak. Soraik olvasásakor úgy érzem magam, mint nyáron ott a paplakban: versenyzünk egymás elkeserítésében s a különbség csak az, hogy most nem ketten ülünk az asztalnál, hanem már négyen-öten . . A hozzászólók közül egyedül Braun Róbert van különvéleményen. Ő a hivatalos népszámlálásra támaszkodva kétségbevonja tapasztalataimat. «Mi célja van a nagy költséggel végrehajtott népszámlálásoknak, kérdezi, ha ilyen nagy fontosságú politikai kérdésekben nem ezeket az adatokat nézzük meg elsősorban?» Menthetetlen mulasztással vádol, hogy ezek helyett egyházi anyakönyveket használtam, mert «nem lehet kétséges, hogy a népszámlálás adatai hitelesebbek az egyházi nyilvántartásnál». Azután összehasonlítja az egyházi kimutatás és a hivatalos népszámlálás adatait. (Amivel, sajnos, nem megy sokra, mert a hivatalos statisztika is a szemléltetőbe kiragadott nyolc falu lakosságának fogyását igazolja.) Kimutatja, hogy a Dunántúl lakossága nemcsak hogy nem fogy, de szaporodik, a hivatalos kimutatás szerint.

Ez a kérdés, a hivatalos népszámlálások megbízhatóságáé, szerfölött kínos. Politikamentesen, tisztán tudományos szándékkal is tűzfészket bolygat, aki ma a nemzetiségi vetélkedések legdöntőbb érveléseihez a különböző és főleg egymással ellenségeskedő országok népszámlálási adataihoz nyúl. Sokáig tétováztam, hogyan győzzem meg Braun Róbertet, a jóhiszemű tudóst, hogy az egyházi nyilvántartásoknak is van némi hitelességük, sőt ezen a területen azok a megbízhatóbbak?

Szerencsére cikkem megjelenésével egyidejűleg a «Századunk» ép a nemzetiségi statisztikák megbízhatóságáról jelentetett meg igen érdekes cikket, melyet szinte szóról-szóra magamévá tehetek s melyet, tekintve, hogy Braun Róbert kételye másokban is fölébredhet, jónak látok bővebben ismertetni. A cikk írója abból indul ki, hogy a hivatalos népszámlálás adatainak megbízhatóságát mindenütt kétségbe vonják. «A felekezeti statisztika hitelességét ellenben nem igen szokták kétségbevonni», teszi rögtön hozzá, mert, ha a nemzetiségi hovatartozást lehet is kényre-kedvre alakítani, a felekezeti hovatartozás nem lehet vitás. Az uralkodó nemzet mindenütt szeretné az ország nemzetiségi képét a maga javára formálni. «Az, hogy egy ország központi statisztikai hivatalában tudva adatokat hamisítanának évtizedeken keresztül, sokkal fantasztikusabb, sem hogy valószínűnek tartsuk. Ellenben szinte elkerülhetetlen, hogy helyi közegek jó- vagy rossszhiszeműen ne kövessenek el hibákat.»

«Szociográfiai fölvételek alapján nyert tapasztalatomból tudom, folytatja a cikk szerzője, hogy valamely kérdést nem lehet elég óvatosan feltenni, ha arra őszinte választ akarunk... Semmi sem könnyebb, mint szuggerálni a választ. A legtöbb kérdezett (kivált az egyszerű ember) azt igyekszik kitalálni - jóindulatból, belső udvariasságból, hogy milyen választ szeretne a kérdező kapni. Ha azt sejti, hogy a kérdező azt szeretné, hogy ő magyar anyanyelvűnek mondja magát, kivált pedig, ha a kérdező olyan személy, akit magánál különb embernek tart, aki tehát le akar kötelezni, vagy éppen akitől félni lehet, akit tehát le akar fegyverezni, habozás nélkül fogja magát magyarnak vallani.»

A felekezet bevallásánál nem lehet ingadozás.

A felekezeti hovatartozás pedig rendszerint eldönti a nemzetiségi hovatartozást is. A szerbek görög keletiek, a románok görög katolikusok vagy görög keletiek. Ezek nemzetiségi és vallási statisztikája ugyanazokat a számokat mutatja az 1910-es népszámlálásban, annál is inkább, mert egy tömegben éltek. Náluk a «határesetek» száma kevesebb volt, «mint pl. a németeknél, vagy szlovákoknál, akiknek kárára annál is inkább történhetett hiba, mert ezek közt, elszórtabban való települtségüknél fogva, több magyarul tudó volt és ennélfogva, több lehetősége is volt annak, hogy német, vagy szlovák nyelvű magyarként szerepeljen a statisztikában.»

A cikkíró példákat is bemutat. Pocsajon (Bihar megyében) 1910-ben 1.461 görög katolikus volt, akik közül 1.320 vallotta magát románnak. 1930-ban 1.541 görög katolikus volt, de közülök akkorra már csak 79 román volt. A cikkíró nem tartja valószínűnek, hogy a románság húsz év alatt eredeti számának hat százalékára csökkent.

Levonja a tanulságot: «Ha az átlagos nemzeti kisebbségi állampolgárnak legtávolabbi aggodalma is lehet amiatt, hogy adófizetésben, vagy bármiben a világon hátrányt fog szenvedni, ha nem az államnyelvet vallja bemondáskor anyanyelvének, az esetek túlnyomó többségében igyekszik valótlan vallomást tenni. Ennélfogva az összes nemzetiségi statisztika ma igen kétes értékű.»

Bocsásson meg Braun Róbert, hogy ilyen sokáig idegen tollakkal ékeskedtem. Azt reméltem, hogy a hivatalos statisztikára támaszkodó fejtegetései ellenében elfogadja ezeket az érveket. Annál is inkább, mert ezeket is ő, Braun Róbert írta s tette közzé az én cikkemmel egyidejűleg.

További érveire rövidebben megfelelhetek. A Dunántúl szerinte (és a hivatalos kimutatás szerint) 1920-ban 330.521 német volt; 1930-ban pedig 292.764. Ezt az adatot én - a központi statisztikai hivatal, sőt a népszámláló biztosok jóhiszeműségének teljes elismerésével - igen kétes értékűnek tartom. Kétesnek tartom azt is, hogy a Dunántúlon 2,331.639 magyar van. Ezeket az adatokat sok helytt döbbenetes eredménnyel ellenőrizni lehet az egyházi kimutatások útján. A Dunántúl ugyan a magyarok és a németek vallási szempontból nem különülnek el oly élesen, mint a románok és a magyarok Erdélyben, de egy-egy faluban igenis elkülönülnek. Baranyában például az ős magyar lakosság legtöbb helyen református, a betelepült németség pedig katolikus vagy evangélikus. Ha tehát a kálvinista egyházmegye azt jelenti, hogy egy gyülekezete eltünt a föld színéről, azon azt kell érteni, a statisztika-tudósnak is, hogy egy magyar falu veszett el.

Én úti impressziókat írtam, Braunnak statisztikai impressziói vannak. Hidasdról (a falu ősi neve Hidasd, a környékbeliek kivétel nélkül így ismerik) írt jegyzetemet a hivatalos kimutatással cáfolja. «Hidasnak, írja, 1930-ban 243 magyar lakosa volt (1910-ben csak 156), közte 235 református.» Az 1930-as statisztika, melyből adatát veszi, így szól: «összes lakosság 2.482; ebből magyar: 242; német: 2.226; róm. kat.: 304; református: 235; ág. ev.: 1906.» Honnan vette Braun, hogy 242 magyar közt 235 református? Bocsásson meg, bizonnyal elsiette a dolgot, nem tudja, hogy itt a reformátusok is németek. A Dunántúl jópár református német község is van (Nagyszékely, Gyönk, Mórágy, Bonyhád, stb.). Hidasdon egyetlen magyar református sincs. A magyarok számának megállapítására csak egyet mondhatok: azt, ha személyesen ellátogat - Hidasdra.

Hogy mennyi magyar van még a Dunántúl, azt persze adatok hijján én sem tudhatom pontosan. A hivatalos kimutatásból a németség beolvadására lehet következtetni. Azokban a falvakban azonban, melyekben én úti impresszióimat szereztem, de azokban is, melyeket gyermekkorom óta ismerek, ennek ép az ellenkezőjét tapasztaltam és ezt tapasztalta mindenki, aki nem a kimutatásokból ismeri azok demográfiáját. A németség mindenütt gyarapodik, a magyarság mindenütt pusztul, számban, vagyonban egyaránt. Azt hiszem, nem követek el nagy túlzást, ha - itt igazán impresszióról van szó - a falvakban élő magyarok számát a hivatalos kimutatás magyarjainak körülbelül felére teszem. Ezek száma is évről-évre ijesztő mértékben fogy. A magyarok jelentékeny része a városokban él. Nem térhetek ki arra, hogy ez végeredményben milyen keveset jelent. Az elszakított területek városai is jórészt magyarok voltak, bizonyára ez tévesztette meg, ez nyugtatta meg annak idejen azokat is, akinek a falvak miatt nyugtalankodniok kellett volna.

Braun Róbert szükségesnek véli megemlíteni cikkemből «azt a lappangó, nyomatékosan kifejezésre nem jutó nézetet, hogy t. i. csak a reformátusok az igazi magyarok.» Ilyen sületlenség cikkemben már csak azért sem lappanghat, mert t. i. ezzel saját magamat is kizárnám a magyarok sorából.

A megemlített örökösödési törvénytervezet szerinte a földbirtok nevetséges elaprózódásához vezetne. Nem érti. Azért nem érti, mert a tevezetet követő első mondatot már nem olvasta el. Leírom mégegyszer: «Szükséges, hogy minden örökös annyi földet kapjon, amennyiből új családjával megél; a hiányt a nagybirtokokból kell pótolni.»

Hasonló az oka annak is, ahogy az egykéről írt nézetemet nem érti és félreérti. Ismételjem meg mégegyszer, hogy nem úgy és nem azért vagyok «ellensége» az egykének, mint a generálisok? Egész cikkemet meg kellene ismételnem. Szószerint azt gondoltam már rég, amiről Braun felvilágosítani vél. Azzal a hozzátoldással, hogy mivel az egykét, az ember természetes fajfenntartási ösztönének megnyomorítását természetellenesnek és megnyomorítottságnak érzem s okát tisztára gazdaságinak tartom, igazi megoldását sem orvosi, sem lélektani, hanem gazdasági területen keresem. S mivel ma egy kitünő értékes faj halálos veszedelmének látom, szerettem volna felhívni a figyelmet a gazdasági megoldás elódázhatatlan sürgősségére. A magyarság gyökérzetét, alapját és éltető elemét halálos kór pusztítja, ezt írtam.

Braun szerint cikkem «különösen káros azért, mert mérsékelt, urbánus hangjánál és irodalmi színvonalánál fogva nagyon alkalmas arra, hogy hangulatot teremtsen a falusi német lakosság ellen.» Cikkemben szinte bekezdésenként ismétlődik, hogy nem vagyok soviniszta, nem vagyok fajvédő, úgy ahogy a politika értelmezi a szót; hogy minden fajtának egyformán tisztelem jogát az életre. Úgy látszik ez nem elég. Itt a mérsékelt hang is izgat. Mit tehetek? Fel kell hagynom a mérsékeltséggel és erőteljesen kell kijelentenem, hogy károsnak tartom, aki az egyik faj boldogulását a másik faj rovására akarja kivívni. Kártékonynak tartom azt, aki a népek között egyenetlenséget támaszt. Különösen károsnak tartom, hogy Braun szavaimnak ilyen élt adott; erre - állítom - cikkemben semmi indító okot sem lelhetett. Magatartását nem értem.

Harsányi Gréte mielőtt tollat vett kezébe, bejárta a Dunántúl legveszélyeztetebb vidékeit; nem csodálkozom, hogy még nálam is ijesztőbbnek látja a helyzetet. Tudósítását magam is döbbenettel olvastam: Ő is azt mondja, amit én, hogy nincs mentség, nincs orvosság (mert abban, amit cikk utolsó soraiban fölvet, hogy szószékről prédikációval tán mégis meg lehetne szüntetni a bajt, maga sem hihet, főkép azok után nem, amiket maga is elmond); ő is a teljes reménytelenséghez jut. Érvelése azonban lényegesen különbözik az enyémtől. A pusztulást ő a végzettel indokolja, a végzettel, melynek urakon, parasztokon, a magyarság minden rétegén egyformán hatalma van.

A végzetben én nem hiszek. Üres szó ez. A magyarságot nem valami különös isteni átok, vagy sorsharag sujtja, ne menjünk ilyen messzire. A magyarságot egy rettenetesen egészségtelen földbirtok-megoszlás sujtja. E nép sorsa, legyünk csak tárgyilagosak és maradjunk a földön, nem bosszús istenek kezében van, hanem alig ezernyi nagybirtokos kezében. Ez a nép nem ősi átok, nem a végzet, nem is a tunyaság miatt öli magát és vet gátat szaporodásának, hanem azért, mert nincs mire szaporodjék (Láttuk, a jómódú egykés falvak példája ennek csak látszólagosan mond ellent.) A pusztulást nem fogja megakadályozni, ha a valóban lelkiismeretlen és bűnös bábákat kipusztítjuk. A fogamzást akadályozó szerek fokozottabb üldözése sem fogja megállítani. Erről az oldalról minden beavatkozás csak az egyéni szadadság durva (és eredménytelen) megsértése lenne. Itt nem követhetem Harsányi Gréte érvelését. Hogy kíván-e gyermeket, vagy nem, ez minden nő legszabadabb akaratától kell hogy függjön, a társadalom felvilágosultabb osztályaiban attól is függ, ne áltassuk magunkat. A társadalomnak ezen a téren csak az a feladata és törekvése lehet, hogy minél több családnak tegye lehetővé, hogy a gyermekáldásban kedvet, örömet és érdeket találjon.

Az egykéről lehet helyeslő és elítélő véleményünk; a dunántúli egyke, Harsányi Gréte szerint is, ma már az egész magyarság, a gyökeres magyar nép, a magyar nyelv, a magyar kultúra fennmaradását veszélyezteti; abban nem lehet, nincs is véleménykülönbség, hogy ezért a társadalom vezetőit rettentő felelősség terheli.

Budapestet terheli a felelősség. Budapesten én nem Budapest lakosságát értettem, hanem az ország fővárosát, a magyarság megtámadott testének fejét, mely nem tud és konokul nem akar tudni arról, ami közvetlen láthatárán kívül történik. Cikkemben ezt akartam kifejezni, szavaimat sokan félreértették. Örülök, hogy Schöpflin hozzászólása alkalmat ad utólagos magyarázatra.

A vidékiek szemében (Schöpflin, aki szintén vidéki, bizonyára maga is jól tudja) Pest elsősorban a hatalom, a kormányzat, a hivatalok és a hivatalos akarat központja. De éppígy központja annak a másik hatalomnak: az ország szellemi életének, a sajtónak és az irodalomnak is, amely ugyan nem hivatalos, de a közvélemény irányításában, a nemzet nagy kérdéseinek föltárásában, vagy mellőzésében; tehát a felelőségben is vetekedik amazzal. Schöpflin védelmébe veszi ezt a szellemet s azt mondja róla, hogy ez is magyar, legfeljebb csak más, mint a vidéké. Én sem mondtam róla rosszabbat. Pest szelleme igen emelkedett, sokak szerint már egészen világvárosi, közvetlen vérkeringésben van Párissal, Berlinnel, Londonnal. Bizonyára így van. De hogy a magyar vidékkel alig van összeköttetésben, hogy a népről, amelynek székvárosa édes-keveset tud, azt magam is nem egyszer fájdalommal tapasztaltam. Cikkemben én nem érték-mérésre gondoltam, nem arra, hogy melyik szellem előbbrevaló, Pesté-e, vagy a vidéké; csupán azt állapítottam meg, hogy e két szellem közt igen nagy különbség van, valóságos szakadék van, amelynek a vidék is, Pest is igen nagy kárát láthatja. Pest még nem válhatott magyarrá, mondja Schöpflin is, Ignotus is, hisz alig hatvan éve hogy az ideözönlött szlávok, németek és zsidók és magyarok vegyülékéből egységgé forradozik. Ezt mondtam én is, de nem hallgathattam el, hogy ez a lassú összeforradás, ez a külön forgás, milyen veszélyt jelenthet az ország magyar lakosságára, amely ezenközben a legtragikusabb bomlásnak indult.

Cikkem megjelenése után volt barátaim zokon vették azt a panaszomat, hogy Pest semmit sem tud az országról, semmi köze a magyar néphez. Valamennyit külön-külön megkérdeztem: mit tudsz-te a magyar népről, a magyar falvak szellemi és anyagi életéről? Semmit sem tudtak. Kiderült, hogy Páris lakosságát, de még Bretagneét vagy Siciliáét is jobban ismerték, mint a Pesttől alig ötven kilométerre kezdődő végtelen nagybirtokokon élő magyarság életét. Ezen én nem csodálkoztam, mert tudom, hogy ezek közelébe jutni nehezebb vállalkozás, mint egy fölfedező utazás Középafrikába.

De elcsodálkoztam közönyükön, a város jellegzetesen városias szellemének is közönyén, amivel rapszodikus tudósításaimat hallgatták. Ne értsenek félre. Nem írói hiúságomat bántotta, hogy szavaim határtalanul hangzottak el, hogy sem a hivatalos, sem a nem hivatalos hatalmakban semmi visszhangot nem ébresztettek. Nem is «tudat alá fojtott nacianalizmusomat», hanem egyszerűen csak egy halálra kárhoztatott nép iránti rokonérzésemet bántotta ez a nemtörődömség, e halálra ítélt nép fővárosának vállrándítása, amely megint csak arról győzött meg, hogy kisebb gondja is nagyobb a magyar nép sorsánál.

Azokban a napokban (midőn visszajöttem Pestre) a rettenetes élmény hatása alatt valóságos megszállottságban éltem. Jegyzeteimet kéziratban is, nyomtatásban is boldog-boldogtalannak felolvastam. Szégyelnék még tapasztalataimról, az eredményről beszámolni.

Vártam a visszhangot, eredeti és sajnos nagyon is indokolt pesszimizmusom ellenére is vártam, hogy valami történjék. Ha segítséget nem is, de legalább az együttérzés jeleit vártam. Egyik délután a villamosban szomszédom ujságjába pillantottam. «Mentsük meg...» olvastam öklömnyi betűkkel a nagy esti lap egyik oldalán. Nem olvashattam többet, szomszédom tovább lapozott. Izgatottan ugrattam le a villamosról s az első ujságárusnál megvásároltam a lapot. «Mentsük meg Müllernét», olvastam, akit kilakoltattak. A magyar nép megmentéséről, kivéve Totis Béla orvosi ismertetőjét és Féja Géza politikai következtetéseit, egyetlen fővárosi magyar ujságban sem olvastam egyetlen sort sem. Holott, ha csak megközelítőleg ismernék a veszély nagyságát, a vezércikktől az utolsó hírig és heteken, hónapokon és éveken át ezt kellene hánytorgatniok, erről kellene elmélkedniök és tajtékozniok, ezt kellene a köztudatba újra és újra beleverniök mindaddig, míg az magára nem eszmél. Mért ez a kérdés magába foglal mindent, ezen áll vagy bukik az egész ország. «Bizonyára fogalmuk sincs, miről van szó», hallottam panaszomra. Hisz ép ez az, hogy fogalmuk sincs róla: tulajdon országukról; ezt mondtam én is.

A gyakori olvasás folyamán magam is rájöttem cikkem egynémely fogyatkozására. Mentségem, hogy nem is cikkírásra készültem, hanem naplószerűen papirra vetett jegyzeteimet bocsátottam közre. Eleve elgondolt és minden oldalt egyformán megvilágító tanulmány bizonyára élesebben elkülönítette volna Pest elleni panaszaim szellemét azoknak a vádaknak lelkületétől, melyek az utóbbi évtizedekben hangzottak el Budapest ellen s melyek hangoztatóival, tán felesleges is mondanom, semmi közösségem nincs. Ha panaszaimat kertelés nélkül kifejeztem, nem azért tettem, hogy a vidék és Pest közti ellentétet növeljem, hanem azért, hogy annak megszüntetéséhez hozzájáruljak. Nem bűnöst kerestem, hanem segítő társat. Nem haragot akartam kelteni, hanem a lelkiismeretet szerettem volna felébreszteni. Tapasztalataimra támaszkodva ép a szellemi élet jobbjait, ép Pest és a városok elszigetelt szellemi életének alkotóit és irányadóit szerettem volna fölrázni, ráébreszteni a veszélyre, mely őket is fenyegeti...

Babits Mihály és Fülep Lajos most elvégezték ezt a munkát.

A kép a maga rettenetes valóságával és még rettenetesebb hátterével, ahol a jövendő várakozik, most mindnyájunk előtt világos. A Dunántúl egy részét a magyarság számára máris elveszítettnek tekinthetjük! Ez a rész azonban olyan fertőző, erjesztő terület, mely hovatovább az egész Dunántúlt magával ragadja, átrántja a németség egyre türelmetlenebbül csapdosó tengerébe. Mi lesz akkor Magyarországgal?

Én akkor döbbentem meg először, mikor Fülep Lajos ezt a végső következményt szögezte mellemnek. A bajról tudtam én is, hisz gyermekkorom óta, amint írtam, szemem láttára dőltek ki a magyar falvak, de a veszély igazi nagyságára gondolni sem mertem. Ezt Fülep ébresztette fel bennem s most, hogy az adataival oly megrázó cikkét olvasom, amelynek az én jegyzeteim csak beharangozói voltak, előérzetem még rettenetesebb.

És az ő cikke is, Babitsé is, csak azt erősíti bennem, hogy hasztalan minden, nem lesz segítség.

Lehet megrázóbban fölidézni egy nemzet sorsát, mint Babits fölidézte a miénkét?

Erre sem fog jönni segítség.

Üvölteni keltene a fájdalomtól, írja Fülep. Beszélni kell, kiáltozni, sírni, míg valaki a védekezést meg nem találja, írja Babits.

Ahány képviselő van, valamennyinek mihelyt belép a képviselőházba, mást sem volna szabad tennie, ha valóban ezt a népet képviseli, mint kétségbeesetten jajongania, kérdeznie és vádolnia egyfolytában, míg azonnal hozzá nem látnak a veszély elhárításához, - mondta még tavaly Fülep Lajos nekem.

Mert van kérdezni való, van mondani való; vádolni való is van.

Ez is hiábavaló lenne.

Soha nem láttam a legdurvább materializmus elvének olyan igazolását, mint ezen a dunántúli példán. A mai helyzeten egyedül csak maga a nép változtathatna, a nép, akinek érdeke volna ez a változás.

Ő azonban a halált választotta.

*

Maradunk még mi, írók, akik nagy elődeinktől azt tanultuk, hogy a nép lelkiösmerete, tanítója és igazi vezetője vagyunk. Nekünk akkor is kell beszélnünk, ha mindenki más hallgat: Kiáltanunk kell, hogy magára riasszuk a haldoklót, aki most a levegővel szívja magába a mérget. Ha nem reméljük ezt, ha nem tesszük ezt, dobjuk el tollunkat, semmi értelme, hogy magyarul írjunk.

A történelem persze nem ilyen patetikus és velünk is elfeledteti, hogy tragédia hősei, vagy kórusai vagyunk. Ez a vita itt a Nyugatban is be fog fejeződni, nyugtalan lelkiismeretünk le fog csillapulni és minden marad a régiben. Küzködő emberek leszünk és azt is el fogjuk feledni, ha én ezt a beletörődésünket ma méltó nevén árulásnak: hivatásunk és népünk legsötétebb árulásának nevezem.

Talán tíz, vagy húsz év múlva valaki ismét «megkondítja a vészharangot». Akkor az már valóban lélekharang lesz, ha nem a búcsúztatóé.

Hogy nem a mi dolgunk a mentés? Hogy ez a politikusok feladata?

A politikusok a közvélemény kiszolgálói; a közvélemény irányítói még mi vagyunk. El tudom képzelni, ha esztendőkön át szívvel-lélekkel és hivatásunk átérzésével azon munkálkodnánk: meg tudnánk hódítani a közvéleményt s ezen át cselekvésre indíthatnánk a politikusakat is. Sajnos, oda kell ismét visszatérnem. hogy ezt csak elképzelni tudom, reményleni nem. Olyan árulók vagyunk, akik még azt sem tudjuk, mit árulunk el. Hány magyar író van, kérdezem újra, aki ismeri a népet, amelynek szellemében és szelleméből él?

Itt volna az alkalom a hitvallásra.

Befejezésül még egyszer, még itt is azt szeretném megjegyezni, hogy ez nem sovinizmus és nem is az a fajta fajvédelem, melynek első gondja más fajta üldözése. Nem is fajvédelem ez. Egy nagyratörő és ép testvértelenségében nagyra hivatott, értékes szellem megmentése volna ez, melyet azonban ma csak úgy menthetünk meg, ha legelőbb eleven testét, a népet mentjük meg. A népet, amely már beletörődött halálába.

 

[*] Lásd a Nyugat okt. 1-i számát.