Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 20. szám
Ott sütkéreztünk az istálló eresze alatt Jánoskával.
Ha látták volna mindig ilyenkor ezt a hülyét a napon. Mint a madárfiókok a fészekben, ez úgy reptette a két karját a napnak és tátogatta elé a száját. Csuda volt nézni. Úgy tetszett neki, hogy a nap süti. A tüzet is így szerette, de ahhoz nem igen eresztették, mert odamászott rá és összeégette magát, vagy szétdúrta a tüzet.
Na ülök ott Jánoskával.
Dehát nem telik bele egy pár perc, már jön oda egyik kocsis, másik, a felesége, a lánya, a vén Máris, az ura és kezdenek ott nekem egy olyan handabandát, hogy a fülem fáj.
A vén Máris: hogy én túrtam ki őtet Jánoska mellől a ruháskamrából, hát minek nem vállalom a Jánoska gondozását is?
A többi kocsis, kocsisné meg összevissza faggat és tudni akarja, hogy: mi van a Jánoska amerikai örökségével? Igaz ez és igaz amaz?... Milyen nagy uraság lettem, hogy szegény embereknek már betartom a számat. Ők bezzeg tudtak útbaigazítani, mikor, idejöttem. Így és tovább!
Egyebet ne mondjak! Én nem tudom, hogy volt ebben a faluban. De mintha egyik fűszál a másiknak, egyik bokor a másiknak, egyik veréb a másiknak rögtön továbbadta volna, ha valami történt valahol.
Már ezek a cselédek mind tudták, hogy Kasosné képen teremtette Peceket, pedig száz forintot kínált neki, ha megcsalja vele Kasost. Már a dollárokról is tudtak.
Hát csak úgy rázhattam volna le magamról őket, ha olyannak teszem magam, mint Jánoska. Mondták is, hogy valamit én is tanulok ettől a hülyétől: mafla pofát vágni, mikor kérdeznek.
Ez és az és más. Már nem volt nyugtom ott ezektől a mokányoktól.
*
De nemhiába mondják, hogy kárán tanul az okos. Nekem se jutott volna soha az eszembe, ha ezek a kocsisok nem bosszantanak, hogy kerüljek el még a leveses kondérjuktól is, be a házba.
Mert hát az ott úgy volt, hogy amit Kasos parancsba a háznak kiadott, azt úgy teljesítették, ahogy kiadta; hogy botot ne kapjon elé Kasos.
Kasos Jánoskára azt parancsolta, hogy Jánoska abból kapjon enni, amit a Kasos családja eszik. Annak a hülyének ugyan mindegy volt az is, hogy a disznók vályújából etetik-é meg, vagy a kappanhúson csámcsog. Az megette a legyet is, egeret is. Csináltak is Jánoskával azelőttiben ilyen mókákat. Még a mosogató rongyból is nyelettek vele és az is ízlett neki.
Dehát, hogy senki se írhassa többet a faluból Eszti testvérének Amerikába, hogy a Jánoskája béreskoszton él, hát a vén kocsisnénak Jánoskát akkor kellett etetni, mikor a házbeliek ettek és abból, amit Kasosék.
Én persze csak azután is künn a kocsisok kondérjából ettem volna velük. Csak Jánoska ment be enni a házba.
Dehát mondom, éppen az, hogy ezek a mokányok egy darab óta mindig hekzáltak, hát csudára jól eszembe jutott mit tegyek.
Jó, hogy megtanultam Jánoskával a hászján azt is, hogy kell neki csinálni, ha azt akarom ordítson.
Hát csakis, másnap délben, mintha már meg akarnám előzni a vén Márist, hogy Jánoskát bevigye az ebédhez, bementem egyedül Jánoskával.
Kasosné a lányaival persze a konyha körül sürgött éppen tálalás előtt, hát oda se néztek, hogy Jánoskával a ruháskamrába megyek.
Eléje állok ott Jánoskának és mutatom neki, hogy hogy ordítok. Persze csak úgy a számat mozgattam neki, egy pissz nélkül.
Azzal otthagytam Jánoskát a kamrában és megyek ki magamnak a cselédek kondérjához. Ott még mondom is az öreg Márisnak: menjen csak befelé Jánoskához a ruháskamrába, nehogy valamit kalamistráljon ott, míg itt ebéden vagyok.
Na bemegy az öreg kocsisné. Telik egy kis idő, telik még egy kevés, egyszerre csak ki az istállók elé hallatszik, hogy énekel Jánoska a házban Kasoséknak.
Éppen úgy kacagtam magamban, mintha azt gonolnám: na éppen pontosan húztam fel nektek ezt a bőgőmasinát az asztali áldáshoz.
A kocsisoknál is, Kasoséknál is bent, az volt ott a szokás, hogy a legöregebb az asztalnál mindig felállt elébb és elmondta:
Aki ételt-italt adott,
Annak neve legyen áldott!
Ámen!
Az öreg Gyuri bácsi itt a cselédeknek még hosszabb verset mondott.
Elég az hozzá, hogy Jánoskának éppen akkor hallatszott a nótája, mikor Gyuri bácsi a keresztet hányta magára.
Fülelnek odafele a kocsisok, kocsisnék, egyik kacagva, a másik mérges. Hallják odaki, hogy Kasos a nagy szájával Máris nénit ordítja a tornácon, hogy értem menjen rögtön.
Engemet váltig lökdösnek oldalba, ahogy falok, hogy, gyasz befelé, hivat a gazda!
Meg se moccanok! Mondom:
- Hát a falatom csak lenyelhetem. Hagyjatok békén.
De már fut eléfele a vén Máris, még előtte a Gyuri bácsi lánya:
- Marci, Marci! Ugorjon hát befelé. A ténsúr hivatja.
Na erre már felkelek. De csak úgy kényelmesen és megyek a lánnyal.
Az sietne és cibálna:
- Jöjjön hát, jöjjön! Czinguska Dávid van nálunk ebédre. Borzasztón restellik az urék Jánoskát, hogy énekel. Fogassa be vele a száját.
A tornácon és a nagy szobán keresztül már futtig-futva jöttem, hogy lássák Kasosék, nagy gondom nekem is a hülyéjük.
Látom úgy ülnek az asztalnál, mintha a villájukat nyelték volna le. Jánoska visít egyet-egyet a ruháskamrában, hogy a szentképek rezegnek a falon. Már régen nem danolt, hát pihent a torka.
Kasos, Kasosné váltig integetnek nekem, hogy: hamar csináljak valamit a hülyéjükkel.
Nahát, ahogy bementem a ruháskamrába, Jánoska egy pere múlva már hallgatott.
Gondolom: kiviszem a napra a házból szegényt, ha már nem töltheti a kedvét az ordítással. Meg aztán Kasosék is lássák, elviszem a hülyéjüket a vendégek elől.
Hát megyek a nagyszobán keresztül, ahol ebédelnek Kasosék javában és Jánoska utánam, mint a pap után ministráns.
Dehát Kasos kel fel az asztaltól, vele az öreg Czinguska és a fia, amelyik a középső Kasos-lánynak volt a jövendőbelije és megállítanak Jánoskával:
- Nahát! - mondja Kasos Czinguskának: - Itt lehetsz tanu rá, hogy nyúlunk-e egy ujjal ehhez a hülyéhez? Ide ültetnénk magunk közé ebédelni is az asztalhoz, ha nem művelné ezt a pocsok jajgatást. És ezért vádol engem az anyja, a testvérem, Amerikából? Ameddig pedig ez a jó emberem nem volt mellette, hát az orvos sem tudott orvosságot írni ennek a Jánoskának, hogy ne ordítson. Csak rá hallgat, látod. Megy utána most is szépen.
- Hát mit csinál vele? - kérdi Czinguska is tőlem.
- Semmitse! - mondom: - Csak megszokott maga mellett a szénapadláson engem. Így hallgat rám. Persze, ha nem vagyok mellette, csak elkezdi a vonyítást.
Láttam Kasos hogy szinte veresedik el, hogy az istállóhászját említem Czinguska előtt.
Czinguska meg mondja:
- Hát akkor, ha csak az a kívánsága tőled a testvérednek, ő vele akár az asztalnál is etethetnéd ezt a bárgyutokat.
Rám mondja persze Czinguska.
Arra Kasos rögtön fordul is a feleségéhez:
- Igaz is Rózsa! Tálalhatsz ezentúl itt velünk Marcinak is. Ne szúrjon hát senkinek szemet a faluban, hogy Jánoska nem velünk eszik.
Ne is mondjam! Ebédelni már ebédeltem a kocsisokkal. De egy pohár borra ebéd után, már oda ültettek Kasosék az asztalukhoz. Jánoskával persze, hogy lássák, hogy tudom odaültetni ezt a hülyét az asztalhoz is. Csak arra kellett vigyázni, hogy az abroszt le ne rántsa. Mert a bojtok nagyon tetszettek neki és azt hitte, hogy az asztal alatt nem látják, mit csinál a kezével. Hát így Jánoska egyre tépte lefelé a bojtokkal, az abroszt.
Persze rögtön kitaláltam, mit teszek vele.
A kezébe adtam egy kanalat, a másik kezébe egy darab kenyérhéjját és így mondom neki:
- Na ezt tartsad szépen Jánoska. El ne eresszed! Senkinek oda ne adjad!
Ezt úgy megtartotta ez a hülye, hogy hiába akarták elvenni a kezéből a kenyeret, kanalat Kasosék, oda nem adta nekik. Csak mikor én kértem tőle, akkor lepottyantotta a kezéből.
Persze ezt én a tűvel tanítottam be Jánoskának még a hászján.
Éppen így adtam a szájába zsebkendőt, hogy fogja mint a kutya. Azt is így tartotta.
Persze ezen úgy bámultak és kacagtak ezek a falusi mokányok, mint egy csudásbódén.
Mi? A Czinguska huszár fia is elfelejtett már görbén nézni rám. Kezet is fogtak velem, apjostól, mikor elmentek és dícsértek, hogy ügyes ember vagyok.
Kasos már szinte nagyra volt velem. A felesége, meg a lányai pedig az ő emberüknek tartottak.
*
Mit is kezdjek már erről egyebet? Egy grófnak sincs jobb dolga, mint nekem volt azontúl ottan.
Csak Jánoskára volt a dolgom vigyázni. Más semmit. Legfeljebb unalomból segítettem ezt-azt a Kasos családjának. A lányoknak tartottam a pamutgombolyagot, ha hímeztek. Kasosnéval káposztát savanyítottam. Én táncoltam a hordóban. Újságot meg könyveket olvastam fel esténként Kasoséknak. Még a lányok vőlegényei is kérdeztek már, ha nem voltam ott este, mikor mókákat kellett csinálni a gesztenyekoválásnál és a főtt gesztenye héjját hajigáltuk egymásra.
Váltig is mondták az irígy mokány kocsisok, kocsisnék az udvarban, hogy Kasos már a grófékat utánozza a kastélyból, hogy a hülyéje mellett is házitanítót tart és már csak az hiányzik, hogy a kutyái és macskái mellé is nevelőkisasszonyt fogadjon, mint a grófné.
Így pletykázott különben erről az egész falu. Mert mondtam, hogy ott tán a fal a falnak, fa a fának is továbbadta, vagy a kakasok is átkukorékolták egyik udvarról a másikra, ha valami történt. Hát aki már betette Kasosékhoz a lábát, legelőbb engem kérdett hol vagyok, hogy az amerikai örökségről és Jánoskáról faggasson meg.
Mit beszélek?
Akkor volt az őszi búcsú a faluban. A Kasosék háza úgy tele volt vendéggel, hogy a kutyatányért is azoknak mosták ki a konyhán, hogy teríthessenek nekik.
De ha a harmadik faluból érkeztek is, már az ajtóban az amerikai örökségen és Jánoskán kezdték. Persze kivált engem nyaggattak, faggattak.
Nem kell persze engem félteni, hogy eluntam a sok firtatást. Kasosnénak, a lányainak és vőlegényeinek a vékonyuk fájult meg a kacagástól, ha rám hagyták, hogy a vendégeknek én beszéljek Jánoskáról és exerciroztassam nekik.
Mondjam is, a hetedik faluból volt ott náluk egy jó gazda. Borvízzel kereskedett a városba, vagy tizenöt pár szamárral, kiskocsin, hátiterün. Az ember rettentő részeges volt, a felesége pedig egy nagyon ravasz, nagyon ájtatos asszony volt. Azt mondták róla, hogy olyan, aki még a szamarait is csak az istállóban üti, az utcán künn, hogy az emberek lássák milyen jószívű, magázza őket. Így:
- Na kedveskék, húzzanak most szépen csára, kedveskék!
Hát ezeknek a borvizeseknek négy darab olyan pocsok, nyafka, rátarti lányuk volt, hogy mindenkinek csak az orruk hegyét mutatták. Azért nem kaptak férjet se.
Na az anyjok, ezeknek a lányoknak és ők magok is úgy rám estek Jánoskával és az örökségével Amerikából, hogy már a fülem se láttam ki a sok faggatásuktól. Szinte csak hogy nem úgy néztek engem és ezt a hülyét velem, hogy ha már olyan gazdag, kár, hogy nem akaszthatja rá magát egyik borvizes kisasszony.
Hát mikor szépen pacsit adatok Jánoskával sorban, mindnek, mert már erre is megtanítottam ezt a lükét, hát azt mondom:
- Mi? Csak még egy-két évet legyen ez a Jánoskám lelkem a kezem alatt, én meg is házasítom őtet.
Csak bámulnak rám a borvizes kisasszonyok az anyjokkal. De látom, majdnem hisznek nekem. Hát mondom:
- Igen-igen. Ahogy lássák, megtanítottam ülni, állni, jőni rendesen, mikor olyan volt csak előbb, mint a liszteszsák, hát majd megtanítom így egyébbre is.
- Csakugyan? - mondja az egyik borvizes kisasszony.
- Lehetne? - kérdi még az anyjok is: - De hány év kellene annak?
Erre én azt mondom:
- Hát mi? Van itt olyan asszony húsz is a faluban, akinek az urát minden este úgy viszik haza a korcsmából, hogy egyik lábával a másikra lép és a nyelve nem forog jobban a szájában a kaszafenkőnél. Akkor annak Jánoska is embere, aminek az ilyen disznó és ami este asszonyoknak kell.
Na Kasosné és a lányai az asztalkendőt tömték a szájukba, úgy pukkadoztak és kékültek. De én innen ne menjek el, ha a részeges borvizes felesége és a lányai nem azzal mentek el Jánoskától, hogy mit tudni, merre száll a cserebogár? Így tán azóta is számontartják ezt a hülyét, a falujukban az egyik borvizes kisasszonynak.
*
Utoljára is még csak azt mondhatom itten, hogy ebben a faluban úgy volt velem, hogy mindig, mikor már azt hittem, jobb sorom nem lehetne, akkor fordult még jobbra az.
Nem is tudom, hogy ha tán nem az vagyok, amiért a városban Kakuk Marcinak neveztek, talán még most is ott vagyok abban a faluban, úgy, hogy valami módos lánnyal ragadok össze.
Mert ahogy ottan Kasosék és mások is megbecsültek, hát még többet rágták a fülem, mint a nyáron, két lotyót is tudok felszöktetni magamhoz a hászjára, minek nem akasztok magamra valami rendes fehércselédet, a pap áldásával?
Még maga Kasos is ajánlgatott nekem eladókat a faluból. Mondjak egyebet?
Dehát éppen neki nem mondhattam meg, hogy akire nekem ottan, mint a malomkerék úgy forog a szemem, ha meglátom, hát az ugyan nem csapja össze magát az én nyomorúságommal. Mert az ő felesége az.
Na az egyszer biztos, hogy amennyit én ezért az asszonyért veszkődtem, hetet is szerezhettem volna magamnak másfelé, ha csak félannyit járok a sarkukban, mint ez után a Kasosné után egyedül.
Igaz, hogy félhetett ott nagyon Kasosné is, én is, hogy minden sarokból mintha jáspiskígyók szeme lesne ránk. Hiába voltunk egy fedél alatt. Dehát az még rosszabb volt, ahogy velem egyre a bolondját járatta, hogy rajtavesztünk incselkedésen, szemezgetésen, meg ilyenen.
Az Isten a legsustorgóbb nyilával csapja meg, amennyi mórikája az asszonyoknak.
Azt már én mind nem egy fehérnéptől ismertem, hogy úgy: gyere, nesze!... nagyon ritka, amelyik ráállana valamire. Még
Dehát ezen a Kasosnén sohasem birtam kiokosodni még én se, hogy: mit akar velem?
Volt olyan nap, hogy tízszer is elhittem, már nem szabadul meg a körmöm közzül és tízszer elhittem azt is, hogy tán megkukultam, mint Jánoska, hogy szemet merek vetni egy ilyen rendes asszonyra.
Megpróbáltam én ezzel az asszonnyal mindent.
Elátkoztam magam, hogy ránézek, vagy rá gondolok többet és kikerültem ahol lehetett. De akkor ő járt utánam és megint belebolondított magába.
Kikezdtem más fehérnéppel, hogy megszabaduljak tőle. De csak visszakecsegtetett magához.
Sokszor már ép eszemnél nem voltam ottan ezért az asszonyért. Mert ha az ember csak lődörög és jól él, akkor tízszer jobban eszi a nyavalya a szoknya után, mintha a munka sorvasztja az inát az embernek. Hát én már sokszor olyanokat álmodtam éjszaka, hogy, mint a holdkórosok, arra ébredtem, hogy a szőttesvégeket szorongatom a Kasosék ruháskamrájában.
Csak egyet mondok el, milyen egy átkozott kis boszorkány volt ez a Kasosné.
*
Addig nem igen lehettünk együtt mi egyedül, legfeljebb egy-két percre Kasosnéval, akárhogy kereste ő is, én is az alkalmat, ameddig a Kasos lányai el nem kezdtek járni valami templomi énekre.
Elmagyarázták nekem, de már elfelejtettem, hogy hogy volt, hogy: régen-régen, nem a negyvennyolcas időkben, de még mikor törökök jártak rabolni az országba, meg kutyafejű tatárok, hát egyszer így égették fel Málnást ezek. Azután összekötötték a faluból az asszonyokat és a gyerekeket és ezeket el akarták hajtani maguknak cselédnek, az ő országjukba.
Akkor még Málnás csak a felvégből állott, a hegy alatt. Az alvég és a kohó helyén csak egy csárda állott. Éppen ott, ahol a Kasosék háza.
Elég az hozzá,
Volt akkor Málnáson egy legény, valami Sebestyén nevű. Ez borzasztó erős volt. Azt mondják, a lovat, a tulkot a nyakába emelte.
Ez a Sebestyén és még néhány ember Málnásról elszökött fel a bércre a kutyafejű tatárok elől. És a bércen a pásztorokkal, szénégetőkkel összeálltak. Fegyvert, fejszét, husángot fogott, ki mit tudott. És mikor a kutyafejű tatárok ott hajtották a málnási asszonyokat és gyerekeket az
Én is láttam: ott az út mellett áll egy nagy lapos kőoszlop. Arra van kifaragya, hogy hányja le Sebestyén a tatárokat a vízbe. Még a gróf nagyapja csináltatta ezt az oszlopot oda, a faluból.
Na de nem ez a beszéd! Hanem hogy az évben, éppen Ádventben jubileumot csináltak Málnás-felvégen és mind a négy Kasos-lány eljárt esténként a felvégi plébániára, ahol a kántor énekelni tanította őket és varrták, szabták, hímezték egész nap is az angyalruhákat, amiben színjátékra tanította őket a kántor a káplánnal és plébánossal, a jubileumra arról a Sebestyén-féle csete-patéról.
A lányok kérői csak a lányok után mentek a felvégre, hát így mi Kasosnéval majd minden este egyedül maradtunk a házban. Csak Linka, a Gyuri bácsi unokája lett volna kolonc rajtunk. De Linka is többször inkább a kocsis pereputtya közé ment ki. Kasos pedig mindig kujtorgott.
Csak azt mondom ami igaz. Én Jánoskával ültem a ruháskamrában. Csúf esős idő volt künn.
Kasosné jött be hozzánk.
Na ez és az. Beszélgetünk valamit. Leül Kasosné velem. Utoljára is azon kezdi nekem, hogy: milyen rossz neki, hogy mostoha! Hiába, csak látja ő, hogy a Kasos lányai kinézik őtet az apjok házából. Mi öröme is van neki! Fiatalabb mint a Kasos legnagyobb lánya és egy öreg ura van, aki annyit nyúl hozzá, amennyit a szenteltvíztartóhoz. Egyszer minden sátorosünnepben. Pedig ő nem szenteltvíztartó!
Hát erre már, ha olyan makutyi vagyok, mint Jánoska, akkor is meg kell mozduljon bennem az ördög. Mondják meg, hogy: nem?
Mit is tudom én mit mondtam, mit nem. Csak azt tudom, Kasosné annyitól már nem menekedett tőlem, hogy meg ne csókoljam.
Micsoda? Így ahogy a székről magamhoz rántottam és magamhoz szorítottam, hát úgy behúnyta a szemét, azt hittem ki se nyitja, míg túl nem vagyunk a javán.
De nem bizony! Ahogy csak meg is próbáltam többet, már kiugrott a karomból, már lökött el. Már azon kezdte: minek csábítom őtet rosszra?
Így és tovább! Aki tudja, az tudja, hogy van ilyenkor az ember. Hát én is, nem hiszem, hogy leltem volna olyan helyet abban a kamrában, ahol magamhoz nem szorongattam volna Kasosnét és ne istenkedtem volna neki... és amit csak lehet.
Dehát mikor már ott volt egyszer-másszor, hogy már nem szabadulhat tőlem, hát nem hogy az orrom csavarta ki a fejemből, mert az még semmi. Hanem úgy kiáltott rám, hogy hagyjam és úgy fenyegetett, hogy visít és úgy vackolódott, hogy magamtól is csak el kellett eresszem.
Én mondom, olyan voltam már, mint a félbolond, akit megkötöznek.
Utoljára is, mikor kiszaladt a kamrából és aztán az ajtóból vihogott rám, megmondtam neki: ha most elmegy, ne közelítsen hozzám többet, legyen szíves, mert én nem vagyok fajankó és találok magamnak asszonyt, aki nem bolond!
Így!
De ő csak kacagott rajtam. Vissza nem jött. Azt mondta, hogy fél most, hogy visszajön Linka, a cseléd a kocsisoktól, mert már sokat ült künn. Majd máskor! Egyszer!
Na, hogy milyen éjszakám volt! Csak, hogy a falra nem másztam.
Fel is tettem magamban, de akkor mindenre a világon! hogy se máskor, se soha többet rá nem nézek erre az asszonyra. Hiszen így, ennél a lidérc se jobb, aki a kút fenekére csalja az embert! Csak oda is kerülhetek, ha ezt folytatom vele, vagy oda, hogy megfojtom.
(Folyt. köv.)