Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 19. szám · / · FIGYELŐ

Schöpflin Aladár: SZINHÁZI BEMUTATÓK

A Téli rege Shakespeare legnehezebben játszható műveinek egyike. Szerkezete két alig összefogott, élesen különböző stílusú részre lazul szét: Az első (az eredetiben a három első felvonás, melyet a Nemzeti Színház előadása egy felvonásba foglalt össze) a mániákus féltékenység sötét drámája s a másik légies könnyű mese, amely szerencsés végre juttatja a cselekvényt. Két ilyen ellentétes hangot valamiféle stílus-egységbe összefogni úgy, hogy az egyik ne üsse a másikat; a két egymástól roppant távolságról induló történet összetartó vonalát éreztetni, hang, feszültség, tempó különbségeit úgy áthidalni, hogy az egész szét ne essen két külön darabbá, rendezőnek, színészeknek csaknem megoldhatatlan feladat. Ezt a nehézséget vállalta Ódry Árpád, a rendező és a színészek s ha hiánytalanul nem is sikerült megoldani, a részleges megoldás is teljes elismerésre méltó. S hogy csak részmegoldás, annak külön oka is van. Shakespeare regényes színművei és vígjátékai a színjátszás más módszereit és eszközeit tételezik fel, mint amelyek ma, a realisztikus szinpad még mindig fennálló uralma idején, divatban vannak. A Shakespeare korabeli színész még sokkal közelebb állott a vásári komédiáshoz, mint a mai és a közönségének az ízlése is másféle, játékosabb, erősebb hatásokkal dolgozó eszközökre várt, nem ragaszkodott annyira a valószerűség követelményéhez, mint mi. Más volt az atmosztféra sűrűsége a szinpadon és a nézőtéren, tehát a kimondott szó is más feszültséggel sült ki. A tragédiákban ez kevésbé érezhető, mert a nagy emberi szenvedélyek képe örök-egyforma, de a játék, a tréfa, ha nem a saját atmoszférájából pattan ki, nagyon könnyen elveszti élét. A shakespearei dialógus sokszor nyers élcein például annak idején alighanem harsogva kacagtak az emberek, ma jó, ha elmosolyodnak rajtuk; viszont Falstaff tréfáin kevésbé nevetünk ugyan, de jobban értjük és élvezzük karakterének belső humorát, mint kortársak.

Érthető ezekből, hogy a Nemzeti Színház előadásában az első, komor részt érezzük teljesebb sikerűnek. Ez az Othello-téma ismétlése, de Jago kiküszöbölésével. Leontes nem külső intrika sugallatára, hanem belülről, valóban mániákusan válik féltékennyé, a bősz férfi-düh naftalángja pillanat alatt lobban fel s azonnal elpusztít mindent maga körül. A világot lerontó szenvedély - Shakespeare örök tragikus témája - itt a maga meztelen indokolatlanságával támad és rombol. Ezt a nagy megrendülést s utána a minden ellenérv számára süket konokságot Ódry Árpád csaknem racionalizált mértéktartással játssza meg. Felfogása nyilván abból indul ki, hogy a mániás ember következetes logikával él, a logikájának csak a kiinduló pontjai hibásak, a következtetései azonban mereven folynak belőlük. Ódry azt az őrültséget játssza meg, amelyben «van rendszer». Tasnády Ilona Hermionéje a szenvedő királyné lírai alakját valódi shakespearei szellemben fogta meg, puha, érzelmes lénye mintha erre a szerepre volna teremtve, játéka könnyű, mint a lehellet és színes, mint a virágszirom. Minden figyelemre méltók a komikus alakok: az öreg juhász és Bangó fia és a csavargó Autolycus, akiket Sugár Károly, Juhász Géza és Pethes Sándor játszanak, megközelítve Shakespeare groteszk komikumát.

Kosztolányi Dezső új fordítása szerint mondják a szöveget. Ez a fordítás egy Shakespeare nyelvművészetébe mélyen behatoló költő műve; modern, anélkül, hogy megszünne shakespearei lenni s achaizálás nélkül tudja éreztetni a shakespearei nyelvhangulatot.

*

Nagyon is vitatható, van-e valami «kényes» abban, ha egy szerdülő kislány szerelemhez hasonló rajongással fordul szép fiatal tanárnője felé. Kaffka Margit egy novellájában «ideáliskodásnak» nevezi ezt a lelki jelenséget. Számtalan fiatal leányka keresztül esik ezen a bárányhimlőn anélkül, hogy későbbi életében nyoma volna benne bármi beteges hajlamnak s hogy lelkileg beszennyeződött volna. Lehet, hogy rokon ez a homosexualitással, de nem azonos, - nem más, mint a pubertás korában még dezorientált érzés kapkodása tájékozódás után. Normális körülmények között úgy elmúlik nyom nélkül, mint ahogy jött. A felnőttek gyanakvó képzelete imputál neki valami szennyességet s ezért sorolják a kényes témák közé.

Winsloe Christa a Vígszínházban bemutatott drámája, a Lányok az intézetben, el kell ismerni, diszkrécióval és megértő asszonyi okossággal érinti ezt a témát, melyet darabja magvává tett. A mag körül kifejlesztett cselekvényről már nem mondhatjuk ezt el ugyanolyan teljességgel. Olyan túlbuzgalommal bizonyít valamit, hogy bizonyitása már nem tud meggyőzni, - túllendül a célon. Egy olyan túlérzékeny, alacsonyabbrendűségi érzésekkel terhelt kislány, mint az a Manuela, akit az írónő a szinpadra állít, bajba kerül minden nevelőintézetben, még a szülői házban is s általában az élet minden helyzetében. Az írónő pedig rettenetes, környezetbe juttatja, olyan intézetbe, melynek könyörtelen szigora megszégyenít bármely kaszárnyát s olyan tanárnők zsarnoki fennhatósága alá, akik minden emberi érzésből kivetkőzött szörnyű boszorkányok. A szegény kis egérke belekerül a roppant gépezet kerekei közé és elpusztúl, - a gépezet csak egyet zökken, aztán dolgozik tovább. Ezzel az írónő, aki máskülönben intelligenciával dolgozik, elárulja, hogy művészi ösztönében hiány van, fontosabb volt neki az erős színpadi hatások kiélezése, mint a dolgok belső hatásainak kiképzése. Abban a kínos jelenetben, mikor a kislány hosszas készülődés után kiugrik az ablakon, egyenesen larmoyáns hatás keresésével vádolható. Itt még kétségtelen ízlését is cserbenhagyta. Akik a darab előző verzióját, a filmet látták, azoktól úgy hallom, ez a jelenet a filmen nem volt s a film általában jobb volt.

Kevés ember van, aki serdülő korából, iskolai éveiből nem őrzött meg egy feledhetetlen traumát a szívében, amely érintésre messze későbbi korban is felsajdul. Ezért a darabnak megvan a hatása, különösen a nőkre, akik jobban átérzik a kis Manuela sorsát, mert maguk is voltak többé-kevésbé Manuelák. S ezt a hatást kimélyíti az előadás, amelynek gondossága és ízlése példaadó. Jób Dániel rendezői kezének kitünő műve. Csúcspontja Tőkés Anna játéka, aki érzésének visszafojtottságával, halk beszédével, egész temperáltságával mélységeket éreztet szerepe mögött. Ritka példája annak a színészi játéknak, amely azzal leplezi le az érzést, hogy elleplezi. Ágai Irén finom jelenség a színpadon, a szentimentális részeket hiánytalanul ábrázolja. Peéry Piroska, Kürthy Sári, Kürti Teréz és Gyöngyössy Erzsi a tanárnők merev körvonalú alakjait juttatják teljes érvényre.

*

«Nagyon jellemző dolog, hogy az országos nyomor idejében, mikor Athén mindenünnen ellenségtől volt fenyegetve, s demokratikus alkotmányától megfosztva, Aristophanes ilyennel volt képes a szegény népet mulattatni. E vígjáték nagyon is feltünteti az Aristophanes-féle költészet árnyoldalát és pedig anélkül, hogy a nyers testiséget valami erkölcsi eszmével ellensúlyozná», - mondja Arany János fejét rosszalóan csóválva a Lysistrate fordításának bevezetésében. És mégis a Lysistrate a görög költőnek az a műve, mely ma legjobban, szinte egyedül izgatja a szinházat. Egész sereg különféle átdolgozása van, francia, német s most már magyar is, szemmel látható, hogy színházak és színműírók színpadi értéket éreznek benne. Az az ötlet, hogy a nők szerelmi szabotálása rákényszeríti a férfiakat a pusztító háború befejezésére, bánthatta Arany és sok kortársa finom szeméremérzékét, de vígjátéki gondolatnak kétségkívül geniális kihasználása a sexualitásban rejlő ős humorforrásnak és a maga erős háborúellenes célzatával, - mely különben átvonul Aristophanes legtöbb művén - nem is mondható egészen erkölcsi eszme nélkülinek. Aristophanes csúffá akarta tenni a háborút és erre jó volt neki eszközül a görög szabadszájúság, amely kétségkívül más elbírálás alá esik, mint a mai pikantéria. A modern átdolgozó főfeladata a témában rejlő erotikumot a humor mennél kevesebb sérelmével a mai színpadra alkalmassá filtrálni.

Emőd Tamás átdolgozása is ezt a célt tűzte ki. A görög költő művének megtartotta fővonalait, de a dialógust egészen átalakította, részint saját leleményéből, részint Aristophanes más darabjaiból, például a leghatásosabb tirádát a Nőuralom-ból. Bizonyos, a modern állapotokra való prodisztikus célzásokat is vegyített bele, kivált a tanács-jelenetben. Dolgát gondossággal és tehetséggel végezte, versei jól hangzanak a színpadon, csak a fődologgal nem tudott teljesen megbirkózni: a témát nem bírta mozgóvá tenni s ezért nem érezzük elég erősnek a vígjáték feszültségét.

A szöveg azonban inkább csak alkalom a rendező számára, aki az előadásnak ebben az esetben főszereplője. Bárdos Artur felismerte a darab által nyujtott kitünő rendezési lehetőségeket s eddigi pályája legnagyobb becsvágyú munkáját végezte színpadra dolgozásával. Rendkívüli apparátussal diszítette fel a darabot, a világítás, öltözet, tömeg-mozgás pompázó színességével. Helyes érzékkel nem igyekezett archaizálni, nem igyekezett valódi görögségre s általában semminemű realitásra, elejétől végig megmaradt a játékosságnál. Ezzel kihozta a darab lényegéből azt, ami ma is él még: a kicsapongó, fékevesztett jókedvet. De ezzel mellőzhetetlen volt, hogy az előadás egész stilusa az operett felé tegyen jó néhány lépést. Csak úgy sikerült kifejezni a téma mélyében rejlő belső komikumot, amely fontosabb a dialogus élceinél. Tapintatának nagy győzelme az, hogy Aristophanes darabjának előadása mégse vált Aristophanes-travesztiává. Zenével, diszkrét tánccal, a karok tömegeinek stílusos mozgásával támasztotta alá elgondolását, - a modernizált görög kórus nagyon jól hat színpadán. Tehetséges segítő-társakat választott, Nádor Mihály zenéje finom, elegáns és tetszetős, Beck Judit koreográfiája a fiatal művésznőből nagyon komolyan vehető tehetséget revelál, Fülöp Zoltán díszletei művészien símulnak a rendezés stílusához. Az egyedüli nyomós kifogás sem a rendező hibája: nagyobb színpad és nagyobb nézőtér kellene hozzá, mint a Belvárosi Színházé.

Az előadás humorát Turay Ida naiv pajkossága, Dajbukát Ilona vaskossága, Harsányi Rezső groteszksége adja ki teljesen, Titkos Ilonában nem éreztük eléggé, hogy lélek van benne.

*

Ha megkérdeznének, jó darab-e Zágon István Az igéret földje című vigjátéka, a Nemzeti Színház első ujdonsága, kénytelen volnék azt mondani, nem jó darab. Ha azt kérdeznék, rossz darab-e, azt kellene mondanom, nem rossz darab. Vannak jó tulajdonságai, elég épkézláb szerkezet, valami kellemes bonhonomia, néhány jó ötlet, különösen a «sláger» keletkezésenek persziflázsa, amely az egész darab legföbb enyhítő körülménye. Az egésznek azonban olyan langyos a levegője, hogy nem érezni különös vonzóerejét. Nem lehet rajta bosszankodni, de szeretni is bajosan lehet. A legrokonszenvesebb benne a szerző szerény mértéktartása, de mintha jobb szeretnők, ha néha kilendülne a mértékből és valami merészebb dologra szánná magát.

Az előadás azonban kitünő talán meg is menti a darabot. Minden szinész betölti a maga hivatását az együttesben. Első sorban Bajor Gizi, aki minden kedvességét, arcjátékának, beszédének minden elmésségét beleviszi. Utána Sugár Károly következik, aki egy nem nagy és meglehetős konvencionális alakot mélyit el erőteljes karakterképpé. A szinész mégis csak meg tud sokszorozni egy szerepet. Csathó Kálmán egyensulyozott rendezői készsége is sokat lendít a darab kétséges ügyén.

*

Az összes eddigi előadásokon meglátszik az az erőfeszítés, amellyel a színházak az idei szezon előrelátható nehézségei elé mennek.