Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 19. szám · / · FIGYELŐ

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: A TÉLI REGE ÚJ SZÖVEGÉRŐL
Vita és tanulmány

Shakespeare Téli regé-jét 1924-ben fordítottam le. Azóta részleteket közöltem belőle, megjelentettem könyvben is. Most a Nemzeti Színház az én szövegemet játssza. Ebből az alkalomból megannyi elismerést kaptam. Ilyesmit megköszönni illetlenség. Akadt olyan bírálóm, aki kifogásokat emelt szövegem ellen s akadt olyan is, aki értésemre adta, hogy az egészet elveti. Ilyesmit sem illik fölróni.

A bírálattal szemben tehetetlenek vagyunk. Kell, hogy korlátlanul szabad legyen. Ezt magunknak épúgy megköveteljük, mint másoknak. Ezért eddig soha életemben nem szólaltam föl, akkor sem, amikor döntő érdekeim forogtak kockán s azt képzeltem, hogy nekem van igazam, vagy úgy éreztem, hogy végzetesen félreértettek. Nem büszkeségből cselekedtem így, hanem belátásból. Ha valaki egy munkát, melyet szeretek, gyatrának tart, tudomásul kell vennem döntését. Nem tehetem föl, hogy rosszhiszemű, mert akkor esetleg én volnék a rosszhiszemű. Azt se tehetem föl, hogy nem ért hozzá, mert könnyen meglehet, hogy én nem értek hozzá. Hogy ki a világon az első magasugró, arról nem vitatkozhatunk. Ezt lemérjük. A költő magassági versenyeredménye nem ennyire szembeszökő. Ezen a téren nincs föltétlen mérték.

Ennek a tudatában - szinte meggyőződésem ellenére - mégis kénytelen vagyok pörbeszállni két bírálómmal, aki a Téli rege új szövegét részben vagy egészben helyteleníti s a Nyugat irodalmi nyilvánossága előtt igyekszem kimutatni, hogy tévednek.

Talán most is helyesebb volna hallgatnom. Önérzetesebbnek látszanék. De ha csak látszanék, már nem is volna önérzetesebb. Lemondok erről az előkelőségről. Az a szerénység, hogy tőlem telhetőleg vélelmezzem az ügyet.

Ez az ügy csak félig-meddig az enyém. Igaz, Shakespeare-t tolmácsolni nem kis költői és művészi föladat, próbára teszi képzeletünket és ítélő-képességünket, ösztönünket és tudásunkat, emberismeretünket és nyelvi leleményünket, de végeredményében mégis csak közvetítés, vagyis tudományos jellegű munka. Minden esetre van alap, melyre a vita során hivatkozhatunk. Az eredeti szöveg ez, az ihlet forrása, mely itt nem foszlik semmivé, mint egyéb alkotásoknál. Ha egyes árnyalatok tekintetében nem is tudunk megegyezni, mert az efféle már egyéni mérélegelés alá esik, a főbb szempontokban Shakespeare a koronatanúnk.

Nem állhatok elő «teljes» elfogulatlanságommal. Megemlíthetem, hogy az a két bíráló, aki elém tárta gáncsait, nem-várt dícséretekkel is elhalmozott. «Szavai - írta az egyik - klasszikusan szárnyalnak, hatalmas lendülettel lángolnak fel és sokszor tömör erejükkel is lebilincselik a hallgatót... Ahol a költő dolgozott, ott semmi baj sincs...» «Az új fordítás - írta a másik - olyan művésztől származik, aki tulajdon művészetét mindenek fölé helyezi.» Ha a hiúságom volna éhes, ezzel jóllakhatnék. Csakhogy itt nem rólam van szó. Shakespeare-ről van szó. Nem közönyös számomra, hogy mi lesz a sorsa nálunk, ahol közel másfél százada - azóta, hogy Kazinczy 1790-ben megszólaltatta a Hamlet-et - «nemzeti költők» s olyan szellemek álltak szolgálatába, mint Vörösmarty, Arany, Petőfi és utóbb Babits. Félnék, hogy hallgatásomat beleegyezésnek vélnék. Mégjobban félnék attól, hogy a nyomunkba lépő nemzedék munkájában kedvét, bátorságát veszítené s megtagadná azt az elvet, melyet legszebb hagyományunk hirdet.

Mi ez az elv? Az, hogy Shakespeare-t a teljes, fölbontatlan egészében kell visszaadni, úgy ahogy van, körülírás, magyarázás, fölhigítás, egyszerűsítés, szépítés és cifrázás nélkül, a maga érzéki és szemléletes valóságában, mert csak így tükrözhetjük vissza szellemét. Ebből a célból - Arany fordításaiból derül ki - leghelyesebb őt nem is szóról-szóra, hanem betűről-betűre követni. Egyebütt az ilyen gondosság merevségre vezethet. Rostand-on a fordítónak esetleg - ép a hűség és hangulat kedvéért - kell változtatnia. Egy egész sort is kilökhet és másikkal helyettesíthet, hogy a rím vagy a mondat dallamát hangsúlyozza. Shakespeare-nél más a helyzet. Ott minden jelentős, nagy és a kicsiny, a részlet és egész egyaránt, minden ösztönös, minden szeszélyesnek látszó, de ezerszeresen meggondolt. Fontos, mikor hagy csonkán egy sort, mikor gyorsítja a beszéd lélekzetvételét, mikor vet egy kötőszót a sor végére, hogy kiemelje. Mihelyt elmozdítjuk helyéről ezt a csöpp kötőszót, összeomlik az egész csodálatos mérnöki építmény. Az a tisztelet, melyet szövege iránt érzünk, nem iskolai alázatból származik. Áhítatból és megértésből származik.

Gondolatainak, érzéseinek, de alakjainak, jellemrajzainak, meséinek is fő tartó-pillére a nyelv. Drámái e nyelv édes és vad zamata nélkül regényesen avult kalandokká válnak. Shakespeare-t akkor érezzük, amikor szavaival a fölhámunkhoz ér. Hamlet arra kéri barátjait, hogy ha látták is a Szellemet, ne beszéljenek róla: Give it an understanding, but no tongue, amit Arany így fejez ki: «Vegyétek észre bár, de nyelvre nem». Ez a semmiség - a két szókép összekötése - egyszerre Shakespeare-t hozza elém, oly hirtelen és egészen, hogy eláll a lélekzetem. Az első szókép - észrevenni - annyira belénk csontosodott, hogy rendszerint nem is gondolunk eredeti jelentésére, nem vesszük észre, hogy amikor észreveszünk valamit, akkor voltakép az eszünkre emeljük, - az eszünkre tesszük, mint valami tárgyat a vállunkra, - a második szókép viszont már frissebb és újabb, szinte önkényesen jött létre, a hasonlóság alapján, az első tőszomszédságában, de amint az alkotó költő a két szóképet párhuzamba állítja, hogy kiegészítsék és megvilágosítsák egymást, fölidézi a nyelvnek mozgalmas őskorát, a nyelvnek azt a «cseppfolyós állapotát», amikor Shakespeare egy új világteremtés zűrzavarában írt. A viharban Prospero a tündérektől és manóktól búcsúzkodik: you demi-puppets that By moonshine do the green sour ringlets make, Whereof the ewe not bites», ami Babitsnál: «ti fél-babák, kik olykor Holdas füvön táncoltok zöld-fanyar Karéjt, hová juh nem harap». Megint ugyanaz a varázslat, a betűszerinti hűségnek ugyanaz a bűvölete, mely többet mond nekünk Shakespeare mivoltáról, vakmerő sátániságáról, mint néhány kötet tanulmány. A nyers és zöld szavak még füstölögnek, páráznak az Erzsébet-kori tavasztól, nyirkosak és ragadósak, duzzadnak a termékenység nedvétől, szinte a szemünk láttára rügyeznek és nőnek, szinte a fülünk hallatára pattognak és recsegnek. Nyájas Shakespeare-ről beszéltek a kortársai és a mézédes Shakespeare-ről. Van ilyen is. De van fanyar Shakespeare, keserű is, mint az epe és üröm, aztán önkényes, zagyva rejtélyes, cikornyás, hóbortos, sőt ízléstelen Shakespeare is s mindegyik nagyszerű.

Raleigh Walter ezt írja: «Erőszakot követ el majdnem minden nyelvtani szabályon... Nyelve gyakran igen erőltetett... Túlsokat köszönhet a könyveknek, semhogy társalgási nyelvnek lehetne nevezni...» Taine azt írja: «Minden nyelvsértő között ő a legmértéktelenebb...» Ez különösen kései, érett korszakára áll. Akadnak ekkor hasonlatai, melyeknek eleje klasszikus, közepük renaissance s végük barok. Olyan zsúfoltak és tartalmasak a hasonlatai, hogy egyetlenegyből egész életén át megélhetne valami szerényebb igényű költő. Parancsoló erő kényszeríti rá ezeket a hasonlatokat, melyekkel jobbról és balról igyekszik megközelíteni a dolgok lényegét, minden dolog egységét és minden dolog viszonylagosságát, minden dolog kétségét, akkora hévvel és lendülettel, hogy lenyügözve mi is nyomban elfogadjuk őket. Hogy néha kócos, furcsa és furcsálkodó is, az tagadhatatlan. Nyelve hemzseg a szófacsarásoktól. Szavai nem is kétértelműek, hanem hat- és hétértelműek s a célzások hat- és hétfelé cikáznak. Cafatos, csámpás szavai botladoznak, ide-oda fintorognak. De mit számít ez? Magunkba isszuk mind, mint valami csodát.

Nyelve bizonyára a leginkább beszélhető minden színpadi nyelv között, de beszélni nem könnyű, csak a legnagyobb művészet kulcsa és üteme szerint lehetséges. Alakjai alig «társalognak», alig felelgetnek egymásnak, közvetlenül. Voltakép minden párbeszéde magánbeszéd, mint a valódi életben is, ahol a kérdésre többnyire az a felelet, melyet már régóta magukban hordozunk. Emberei kitárulkoznak, megnyilatkoznak, vallanak, leleplezik, kivetítik magukat, a bensőt kifelé, a világba. Ez a legjobb értelemben vett «expresszionizmus». Rejtély, hogy mikép méltányolhatták a XVI, században, egy olyan színházban, ahol előadás alatt sört ittak, szalonnát ettek s a nézőtéren állandóan zsibongtak. Valószínűleg az történt vele, mint minden színpadi szöveggel. Egy német rendező mondotta nekem, hogy az átlag-néző a színpadi szövegnek legföljebb a negyven százalékát érti meg, a többi elsikkad számára, nem hallja, nem törődik vele. Shakespeare szövegéből még annyit sem érthet meg a mindenkori átlag-néző, talán csak húsz, vagy huszonöt százalékát, de ezzel is jól jár, a roppant gazdagságból elég ennyi is. Ezt magunk is tapasztalhattuk. Tízszer láttuk már valamelyik darabját, húszszor olvastuk el, de harmincegyedszer rábukkanunk valamire egy zugban, - egy mellékmondatban, - valami aranymorzsára, melyet addig nem vettünk észre.

Kétségtelen, hogy manapság rossz idők járnak arra a művészetre, mely elsősorban a szavakra épít. Túlontúl elkényeztettek, kiszolgáltak bennünket a «színes» tárcaírók. Mindent megmutatnak nekünk, ábrázolnak, álló- és mozgóképeket nézünk. Agyunk, mint az a szervünk, melyet alig használunk, lassanként renyhe lesz a szavak befogadására. Ilyesmivel azonban nem törődhet az, aki Shakespeare-t szólaltatja meg. Tilos felöntenie azt, ami tömör, legyalulnia, ami érdes, elsápasztania, ami piros-pozsgás, leegyszerűsítenie, ami bonyolult. Pontosan meg kell értenie, hogy mi van a szövegben és a szöveg mögött, de ha egy részlet homályos, nem szabad kifényesítenie, nem szabad kibontania a maga burkolt titokzatosságából, különben az egészet meghamisítja. Ne a szöveg értelmét, sommázását, vagy kicsengését adja, csak magát a szöveget, a párbeszédeket pedig hagyja úgy, amint vannak.

Ezt az elvet vallom s ezt az elvet próbáltam megvalósítani, életté váltani a Téli rege, később a Romeo és Julia, legutóbb pedig a Lear király - még kéziratban levő - fordításával. Azok, akikkel most vitatkozom, sajnos ép azt kifogásolják, amit munkám értelmének és értékének tartok, hogy a shakespeare-i nyelvet - a 15.000 szavával - változatlanul, összetett mivoltában formáltam meg. Így olyan Shakespeare-rel találkoznak, aki néha «meghökkentő», néha még «erőszakolt» is. Ennek talán örülnöm kellene, mert célom az volt, hogy az igazi Shakespeare-t adjam, aki néha szintén «meghökkentő», néha szintén «erőszakolt». Ahhoz, hogy megmosdassam, körülnyírjam ezt a garázda lángelmét, semmi kedvem se volt. Olcsó mulatságnak tartottam volna azt is, hogy csodálatos párbeszédeit «ötletezzem», vagy simára nyaljam. Azt hiszem, elég «közvetlen», folyamatos, végszavakra perdülő színpadi párbeszédet faragtam már a színészek szájára, prózában és versben is, hogy ezúttal ne kelljen külön vizsgáznom ebből a tárgyból s megsejtsék, hogy itt egyebet, többet és nagyobbat akartam.

Egyik bírálóm szememre lobbantja, hogy az én szövegem «az archaikus, vagy a túlmodernen képzett, vagy különösen a tájszavakkal az élő beszéd közvetlenségét kellemetlenül megzavarja.» Hogy annyi régies szó fordulna elő szövegemben, mint állítja, azt tagadom. «Túlmodernen képzett», - vagy pedig mai pesti csibészszó, mint egy másik cikk hánytorgatja föl, - egyetlen-egy sincs. Mindenkinek érthető tájszó akad egy-kettő, természetesen szándékosan, a IV. fölvonás erősen pórias jelenetében, amint Shakespeare is megannyit alkalmaz nemcsak itt, egyebütt (I. 2.), szárnyaló versben is (pash - világosít föl az új Cassel-kiadás: provincial term). Hittel állíthatom, hogy az én szövegem - érthetőség szempontjából - közelebb áll a mai magyar nézőhöz, az iskolázatlanhoz is, mint az eredeti a mai angolhoz. Bírálóm azonban - szerencsémre - részletezi, hogy mit kifogásol s azt tanácsolja, «nem ártana, ha ebből a szempontból még egyszer átnézném nagyon értékes fordításomat». Erre nem vállalkozhatom. Részint azért, mert már számtalanszor átnéztem ebből a szempontból is, részint pedig azért, amit majd alább fogok kifejteni.

Nem tetszik neki például ez: bibirkál. Nincs «szép» és «csúnya» szó. Minden szót a helyzeti értéke tesz széppé vagy csúnyává. Ez a féltékenységtől őrjöngő Leontes mondja, mikor felesége a barátja kezét «bibirkálja». (Az eredetiben: paddling). Ennek indulati értéke van itt: az undort fejezi ki. Othelloban (II. I.) Jágó is ezt kérdezi Roderigo-tól: «Nem láttad-e, mint babrált a tenyerén?» (az eredetiben megint paddle), s Hamlet-ben (III. 4.) a dán királyfi hasonlóan így szól anyjához, a királynéhoz: «... vagy mert fene Ujjával ott babirkál a nyakadon», (az eredetiben újra: paddling). Ha Arany Jánosnak jó volt ez, én se finnyáskodhatom. Hogy mi az ellazsnakol, azt még a pesti kisgyerekek is tudják. Ezzel a szóval egy minden hájjal megkent csavargó él, akkor, mikor Bangóval, az otromba parasztsuhanccal beszélget, hogy ugrassa őt. Ez a parasztsuhanc emlegeti a csimpolyát is, a birkanyírási ünnepen. Csáválni régies szó, de ma is él a nép ajkán, abban az értelemben, hogy szapul, szíd s nem hiszem, hogy bárkinek kétsége lehet a jelentése felől, ha hallja a szövegben, ahol már régóta erről vitáznak. Paulina, ez a zsémbes asszony bejelenti Leontes-nek, hogy meghalt a királyné, de ez nem igaz, csak rá akar ijeszteni a királyra s a maga nőies fortélyával egy túlontúl kerekded és dörgedelmes vádbeszédet intéz hozzá, melynek ép a mesterkélt fokozása, képtelen túlzása árulja el, hogy az, amit elbeszél, hazugság s ekkor a haragját túlrikoltva kiabálja a király felé, hogy az, amit elkövetett, olyan, hogy az ördög se tehetné meg, «inkább vizet picsog a tűzből is». Ez a közismert, gyermekszobai szó a sír csunyító felsőfoka, ha a a sír csunyító középfoka. Ezzel adtam vissza részint az alakoskodás hamis fejhangját, részint azokat a még sokkal borsosabb szidalmakat, melyek kifejezésével föntebb adós maradtam. De az ördög rút sírását is jellemzi ez s a költőt is, aki mindig egész szókincsével vonul föl. Vagy talán érthetőbb lett volna, ha azt írom, hogy az ördög «krenköli magát»?

Végre rátérek az utolsó, talán legjellemzőbb kifogásra. Leontes a féltékenység hatása alatt eszébe idézi feleségének azt az időt, amikor jegyet váltottak. Az én szövegemben ezt mondja:

Akkor, amikor
Három, sanyargó, hosszú hó után
Fehér kezedbe csattintottam a
Szerelmemet.

Ez az eredetiben így van:

Why that was when
Thre crabbéd months had soured themselves to death
Ere I could make thee open thy white hand
And clap thyself my love.

Clap thyself: a mai angolnak is idegenszerű kapcsolás. A Shakespeare-szótár körülményesen magyarázza, eképen: «jegyességet fogadni azzal, hogy kézbe csapunk». Legyen nyugodt az én tisztelt bírálóm, nem fogom «filológiai» szőrszálhasogatásokkal úntatni. De a «filológia» szó szerint: nyelvszeretet és sohase lehet tudni, hogy meddig a költő és meddig a nyelvbúvár. Ez a bolond király, akár megteremtője, Shakespeare, káprázatok rabja s ezek minduntalan megrohanják őt, ott dörömbölnek érzékei kapuján, nem tud védekezni ellenük. Számára semmisem elvont, számára minden valóság. Csak a jegyességére gondol, de már lát is: egy kezet, valami fehéret s már hall is: azt a csattintást, amint ebbe a kézbe csap, ebbe a fehérbe. Ezt a gyönyörű tömörséget, - a képet és hangot, mely egy lelkiállapotot jellemez, - sajnáltam volna elejteni, fölbontani, megfakítani azzal, hogy úgy írjam körül, mint a régi szöveg: «fehér kezecskéd végre megnyitád, hogy elfogadd szerelmem».

Többen célozgattak a népiességre is. Azt hiszem, tévesen. Én az önmagáért való népiességet, a népieskedést, megvetem. De az ilyen kifejezések nem népiesek, legföljebb népi eredetűek, mint minden, ami ősi, gyökeres. Újra Aranyra vagyok kénytelen utalni, aki ezen a téren örökkévaló mesterünk. Hamlet szövegében a Szellem ezt mondja: «Ganajba' duszkál» (tájszó duskál helyett). Maga a királyfi, a jómodor és műveltség mintaképe - «udvarfi, hős, tudós» - a wittembergai főiskola tanulója - helyesen és remekül - váltig él tősgyökeres vagy merőben népi fordulatokkal. «Nagy szög ez fejemben». (Az eredetiben csak: but this troubles me.) Esküdözései, fogadkozásai, káromkodásai közül csak néhányat: «Veszetthordtát!» «Uramfia!» «Mákugyse» «Mária ugyse!» «A keservét!» «Tüstint jövök» veti oda (nem tüstént). és «álomszuszikként» henyél (nem «álomszuszikként). «Hívjon mucijának» (az eredetiben csak: his mouse). «Egy kapca-, rongykirály» (az eredetiben: a king of shred and patches). A színész bóbás királynéról szaval (ritka tájszó a búbos helyett). Az állkapocs: állkapca. Horatio: «És erre hm-get (ümget, ümmög, hümget). János királyban Faulconbridge Filep zab-gyerek-nek nevezi magát (slandered with bastardy). Egy másik kifakadása: «Azért la, hogy fél képü, mint apám». Constantia, Arthur bretagnei herceg anyja, a herceg nagyanyját nagymámi-nak hívja csúfondárusan. János király: «Nagy-fel a nap». (The sun is in the heaven) stb.

Vajjon hiheti-e valaki, hogy Arany csak úgy henyeségből használta ezeket a tagadhatatlan népi elemeket, ezeket a tájszavakat, talán csak azért, hogy szókincsét fitogtassa s nem tudta, hogy a királyok és királyfiak milyen «finomak» és milyen «finoman» beszélnek? Senki se lehet ily önhitt. Azok az apróságok, melyeket itt fölsorakoztattam, az ő Shakespeare-fordításainak gyöngyei s nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy szövege az eredetivel egyértékű. Vagy a drámaiság vad mozgását éreztetik, vagy egy készakart, kesernyés keresettségét, vagy a XVI. század szabadosságát, amikor a fejedelmek úgy szitkozódtak, mint a kültelki kocsisok.

A fuldokló kétségbeesés szól így: «Ganajba' duszkál». Ez a Szellem azt akarta mondani, hogy «duskál», de félrefogott, mellékapott a szokott szónak, egy tájszó jutott eszébe, ki tudja honnan és ki tudja milyen mélyről fölbukkanva. Egy ilyen sz betű az indulat roppantságát jelzi. Mindenki, aki önkívületbe jön, parasztossá válik és úgy is beszél, mint a nép, bármilyen a rangja. A nép: a mindenkori ősember, a mindenkori ősgyermek. Shakespeare nemcsak ösztönösen érezte a nyelvnek ezt a hangbicsaklását, a póriasnak ezt a következetes föltörekvését az izgalmi állapotban, hanem öntudatosan is s a szövegben mindenkor feltüntette, mégpedig nem a mérték kedvéért, mert itt csak a prózájából idézek: i' fait, by'r lady, s'blood, God's bodykin, Arany pedig, aki maga előtt látta az eredeti szöveget, Delius kiadásában, szintén ösztönösen és öntudatosan érezte ezt és úgy élte át, úgy alkotta meg újra a szöveget, úgy álmodta vissza nyelvünkre, amint költő egy másik költő szövegét még sohasem.

A másik bírálóm így jellemzi munkámat:

«Olyan művésztől származik, aki tulajdon művészetét fölébe helyezi a színpad hangtani és hangzási törvényeinek, a drámai szöveg sajátos szabályainak is, melyet a színészeknek szavalniok kell. A régi Szász Károly fordította szöveg nem volt ily művészi és nem keltette föl a néző figyelmét zengő széphangzásokkal és gongorizmusokkal, a nagyon is szép szavak és fordulatok túlságával. Nem kérdeztük, hogy is hívják a fordítót. És ez volt a helyes. Ez voltakép a tolmácsoló valódi föladata, akinek pusztán a költő és a szinpad szolgájának kell lennie.»

Nem tartok számot kíméletre, ennélfogva ebből a szeretetreméltó virágnyelvből kihüvelyezem az igazi értelmet, mely nem egyéb, mint az, hogy az én szövegem 1. dallamosságával és különösségével tolakodó, 2. színpadiatlan, drámaiatlan és beszélhetetlen, 3. a régi szöveg pedig - a Szász Károlyé - a maga pontosságában, megbízhatóságában többet ér, mert színpadi, beszélhető és drámai, hűségesen tolmácsolja a költő szavait és szellemét s a fönti sorok írója nyilván vissza is kívánja s azt óhajtaná hallani, olvasni, nem az enyémet.

Szász Károlyt velem szemben fölösleges bárkinek is megvédelmeznie. Tisztelem, becsülöm irodalmunknak ezt az érdemes előharcosát. aki a mult században nemzedékek munkáját végezte el egymaga és utat hasított nálunk az európai műveltségnek Az sem igaz - amint írják - hogy nyelve «elavult»» Megindultan gondolok arra, hogy noha a Téli regé-t közel 90 éve fordította le 1864-ben s 1865-ben már játszotta is a Nemzeti Színház. mennyire él ma is az ő tiszta, ízes erdélyi nyelve. A jó nyelv nem «avul el», se száz, se ötszáz év alatt. Pázmány, Gyöngyösi nyelve sem «elavult». Sok mindent lehetne fölhozni még Szász Károly mellett, csak azt nem, amit az én bírálóm hoz föl, hogy az ő szövege színpadi, drámai és beszélhető, hogy pontos és értő tolmácsolója Shakespeare-nek, mert sokszor - talán a jó szövegbírálatok híján - fogalma se volt, miről van szó, nem látta, nem tudta elképzelni a helyzetet, nem értette meg a fínom és merész lélektani célzásokat, mellékesnek tartotta azt, ami fontos s munkáját elnagyolta, vagy föleresztette. Ami hajdan jó volt benne, az ma is jó. De ami ma rossz, az hajdan is rossz volt. Ezt most bebizonyítom. Nem azért, hogy kisebbítsem őt, vagy hogy nagyobbítsam magamat, csak azért, hogy szolgáljam a magyar Shakespeare ügyét.

Elismerem, hogy egyben föltétlenül igaza van bírálómnak, abban, hogy Szász Károly nincs úgy tele azokkal a remekül nyakatekert gongorizmusokkal mint maga Shakespeare. A pásztorünnepen (IV. 3.) Perdita arról beszél, hogy csupa bolondság van körötte s ezt ezzel a barok szóképpel érzékelteti.

Shakespeare szövege:

But for our feast
In every mess have folly, and the feeders
Digest it with custom...

Az én szövegem:

De bár bolondság
Van ünnepünk minden táljába s könnyen
Emésztik az itten-valók...

Szász Károly szövege:

És sok bóhóság van itt napi renden...

Amint látjuk, itt három sort eggyé von össze, záradékul egy képviselőházi fordulattal s az egész bájos mesterkéltséget értelmivé józanítja. Állapítsák meg mások, hogy ez erény-e vagy sem.

A színpadi nyelv folyamatosságára csak ezt a kis példát (II. 3.), ahol Leontes veszekszik Paulinával.

Szász Károly szövege:

Leontes: (Antigoneshoz):

Te hígeszü, te asszonyok bolondja!
Kit ime jérczéd orron fogva hurczol, -
Csak fogd e fattyut, hallod? Add e vén
Birkának ujra.

Paulina:

Átkozott legyen
Kezed, ha így a herczegnőhöz érsz,
A mily hazug gunynévvel illeté
Az apja.

Leontes:

Tart nejétől az öreg!

Hogy mennyiben felel meg ez «a színpad hangtani és hangzási törvényeinek», azt még csak sejtjük, de nyomban látjuk is, mihelyt belepillantunk az eredetibe.

Shakespeare szövege:

Leontes: (To Antigonus):

Thou, dotard, thou art womantired, unroosted
By thy dame Partlet here. - Take up the bastard:
Take'up, I say; give't to thy crone.

Paulina:

For ever
Unvenerable be thy hands, if thou
Tak'st up the princess by that forcéd baseness
Which he has put upon't.

Leontes:

He dreads his wife.

Kiderül, hogy Paulina, aki már öregasszony, nem jérce (a jérce csak fiatal csibe vagy tyúk lehet), hogy a dame Partlet (Chaucer költeményében) egy híres mesebeli tyúk, hogy ez a tyúk «nem vezeti orránál fogva a kakast», ami fölöttébb furcsa is volna, hanem «kiveri a tyukülőről», aztán hogy a gyermeket nem egy vén «birkának» kell odaadni, hanem egy vén banyának, vagyis Antigonus feleségének, Paulinának.

Az én szövegem:

Leontes: (Antigonushoz):

Asszony-bolond! Vén kerge! Tyukanyó
Ugyancsak elbubolt. No fogd a fattyát:
Fogd s add banyádnak.

Paulina:

Nem, bemocskolod
Örökre a kezed, ha illeted
A Hercegnőt, kit elvakult cudarság
Igy káromolt!

Leontes:

Ni, fél az asszonyától.

De álljon itt pár sor, mely a drámai nyelv csattanósságát jellemzi. (IV. 2.)

Szász Károly szövege:

Florizel:

Az eljegyzésre most!

Polixenes (fölfedi magát!)

Az elválásra, gyermek!

Polixenes - Florizel apja - ezután letépi álarcát. Nem érteni, hogy miért beszél Florizel itt eljegyzésről, amikor az eljegyzés - a szöveg szerint is - már megtörtént.

Shakespeare szövege:

Florizel:

Mark our contract!


Polixenes:

Mark your divorce, young sir,
(Discovering himself).

A contract tehát, mint Shakespearenél gyakran: matrimonial contract, vagyis egybekelés, összeköltözés, de legalább is nyilvános eljegyzés, kézfogó s ezzel szemben áll a divorce, mely ellentétes alakjával is jelzi, hogy széjjelválásról, szétmenésről van szó. Ez a párbeszéd izgatott. A két szó egymásra csap.

Az én szövegem:

Florizel:

Gyer, egybe-kelni!

Polixenes:

Ketté-válni, fickó!
(Fölfedi magát):

Sajnálom, hogy ezeket a részleteket magam választom ki - kénytelen vagyok vele - és nem valaki más, akárhonnan. Minden oldal hasonlóan kínálkozik az egybevetésre és elemzésre, különösen Hermione nagy védőbeszéde, vagy a művészetről szóló híres fejtegetés. Még csak egy részletet kapok ki, mely az előzmények nélkül is érthető az olvasónak, azt a jelenetet (I. 2.), amelyben a rejtélyesen támadt féltékenység egyszerre végigtombol a színpadon. A helyzet ez: Leontes unszolja feleségét, hogy marasztalja ott barátját, Polixenes-t és amíg felesége Polixenes-t kérleli, a király kitör. Előtte a kisfia, Mamilius.

Szász Károly szövege:

Leonies (félre):

Igen meleg! Igen meleg! Az ily
Tulzott barátság vérbe hat. - Fejem
Zug és szivem repes; de nem
Öröm miatt, nem! - Ily nyájaskodás
Ártatlan arczot ölthet; nyilt kedély,
Jó sziv s rokonszenv kifolyásaként
Mutatkozik, - s jól áll, felette jól
Annak, ki játszsza; jól, megengedem;
De kéz kezen, - gyöngéden csipkedő
Ujjakkal enyelegni, hő mosolyt
Cserélve, mint tükörben, - azután
E mély sóhaj, oly mély, mint pihegő
Kis őzikéé... Nem, a bizalom
Tovább megyen, mint elszivelhetem.
- Mamilius, hé! kis fiam vagy-e?

Mamilius:

Az ám, apám.

Leontes:

Lelkemre, az. Apád
Kis kölyke vagy. Mit? piszkos orrod! ej,
Pedig mondják, enyémre üt. Ne szép, csinos
Légy, kis fiam. Ne szép, nem, - tiszta légy!
S hisz a bika, tehén s a borju mind szép
Saját nemében. - Még mind játszanak
Egymás kezével? - No's kis borju te!
Borjam vagy? -

Mamilius:

Az, ha akarod, uram.

Leontes:

Vastag fejem s arczszeplőim hiján
Hozzám hasonlitsz. Állitják pedig, hogy
Hasonlitunk, mint két tojás.

A figyelmes olvasó kénytelen bevallani, hogy itt több dolgot furcsáll és még több dolgot nem ért. Furcsállja azt, hogy ez a mesebeli király az első dührohamában feleségére csak azt mondja - mint valami ételre -, hogy «igen meleg, igen meleg!» két súlytalan pyrrichius-t kétszer is ismételve, aztán hogy a szíve a féktelen indulatában «repes», holott ez a szó magyarul csak az örömtől repeső szívre alkalmazható, aztán hogy a rokonszenv «kifolyás»-áról hall. Nem érti azonban a jószándékú olvasó - s ez rejtély marad számára mindvégig -, hogy miért nevezi Leontes a kisfiát «borju»-nak, aztán hogy miért hozza föl, hogy a «borju, mind szép saját nemében», aztán hogy miért panaszkodik arról, hogy az ő arca «szeplős».

Shakespeare szövege:

Leontes (Aside):

Too hot, too hot!
To mingle friendship far is mingling bloods.
I have tremor cordis on me: - my heart dances
But not for joy, not joy. - This entertainment
May a free face put on; derive a liberty
From heartiness, from bounty, fertile bosom,
And well become the agent: 't may I grant;
But to be paddling palms, and pinching fingers,
As now they are; and making practised smiles
As in a looking-glass; and then to sigh, as t'were
The mort o' deer; O, that is entertainment
My bosom likes not, nor my brows, - Mamilius,
Art thou my boy?

Mamilius:

Ay, my good lord.
Leontes:
I' fecks?
Why, that's my bawcock. What, hast smutch'd thy nose? -
They say, it is a copy out of mine: Come, captain.
We must be neat; not neat, but cleanly, captain:
And yet the steer, the heifer, and the calf,
Are all called neat. - Still virginalling
Upon his palm? - How now, you wanton calf
Art thou my calf?

Mamilius:

Yes, if you will, my lord.

Leontes:

Thou want'st a rough pash, and the shoots that I have
To by full like me: - yet, they say, we are
Almost as like as eggs.

A hűtlennek vélt hitves tehát nem «igen meleg», hanem «igen forró», a király szíve nem «repes», hanem táncol és kalimpál, Polixenes nem «játszik» Hermione kezével, hanem babrál vele, nyomogatja, mint a spinétet. [*] Leontes fia nem «borju», hanem az ő «borja». Látjuk, hogy ezt a kisfiút az apja, a király két ízben is «kapitány»-nak nevezi - nálam «Had-nagy ur»-nak, mert régente a mai kapitány; volt a Had-nagya - és fájlaljuk, hogy ez a gyöngéd kedveskedés elmaradt. De hirtelen kivilágosodik az egész jelenet ámulatos szerkezete is, mely a régi szövegben csak laza és töredezett, itt azonban szaggatott és lihegő, mint a szenvedély. Leontes-nek már megvan a kényszerképzete: folyton arra gondol, hogy fölszarvazták. Ettől szabadulni igyekszik, de nem tud. Első ízben az őz hozza eszébe a szarvat s tüstént föl is kiált, hogy nem bírja el a szíve és a homloka. melyen már sarjadozni kezd a szarv. (Szász Károly a homlokot kihagyja.) Megpillantja kisfiát. Szinte hozzá menekül, vígasztalást keres nála, de nem talál. Észreveszi, hogy piszkos az orra s hogy figyelmét elterelje kényszerképzetétől, arra inti a kisgyereket, hogy mindig tiszta és csinos legyen: neat. Vesztére ejtette ki ezt a szót is, mert neat (az akkori és mostani angolban) szarvasmarhát is jelent. Milyen végzetesek is a szavak. Mindig abba az izzó bűvöskörbe ráncigálnak bennünket, ahonnan elindultunk. Leontes újra menekülni próbál a rémkép elől és újra hiába. A végzetes szó tovább vonszolja. Figyeli a szeme szögletéből, hogy hasonlít-e hozzá a fia. Ennek a gyermeknek a homloka nem oly durva, mint az övé s nincs rajta olyan sarjadzó hajtás, olyan szarv, mint az övén. A szeplőnek, az arcszeplőnek, melyről az imént olvastunk, nyomát se leljük az angolban. Ott csak shoots van (hajtások, ág-bogok, képlegesen: szarvak). Hogy mikép került a régi szövegbe a szeplő - egyúttal a szöveg szeplője is - azt csak akkor látjuk, ha kezünkbe vesszük a német szövegeket, ahol a shoots - helyesen - Sprossen-nek van fordítva (sarjadzó hajtások). Ezt képzelte a siető munkás Sommersprossen-nek, azaz szeplőnek.

Az én szövegem:

Leontes:

Aj, de forró!
Barátságot keverni, - vért kavarni.
A tremor cordis ez: szivem kalimpál,
Nem örömébe, - nem! Az ily szivesség
Orcája nyilt lehet s - elösmerem -
Nagylelküséget, jóságot mutathat
S jól illik annak is, ki mímeli;
De ezt a kéz-fogást, újj-csipkedést -
Mint most teszik - ezt a tükör-mosolyt, -
Ezt a halódó-őzike-sohajt -
Jaj, e szivességet nem birja el -
A szívem - s homlokom. Mamilius.
Az én fiam vagy?

Mamilius:

Az, apám.

Leontes:

Bizisten!
Az vagy, kölyök. Hű, piszkos a kis orrod?
Mondják: a képmásom. No Had-nagy ur, gyer -
Mindig csinos légy - vagy ne, Had-nagy ur, ne,
Légy tiszta, mert a szarvas ökröt is
Csinos-nak hívják. Egyre ott bibirkál,
Cimbalmoz a kezén! No, drága borjam,
Borjam vagy-e?

Mamilius:

Az, az vagyok, apám.

Leontes:

Kis homlokán nincs ily göcs és dudor,
Máskép reám hasonlit: azt beszélik,
Mint két tojás.

Nem kérdezem, hogy melyik szöveg a tisztább, a teljesebb, az egyszerűbb, az érzékletesebb, a lüktetőbb, a mondhatóbb, a drámaibb, mindössze arra az igen szerény elismerésre áhitozom, hogy az én szövegem a hívebb, hogy én vagyok a gondosabb, lelkiismeretesebb, az alázatosabb, hogy én vagyok Shakespeare szolgája.

Tudom, hogy ezzel semmit sem intéztem el. Végre azok, akikkel vitatkozom, meghajolhatnak egykét példám, egykét érvem előtt, magukévá tehetik egykét ellenvetésemet is, de aztán teljes jóhiszemmel vállukat vonhatják és mosolyogva ezt mondhatják: sajnos, fönn kell tartanunk véleményünket, általános benyomásunk most is az, mint azelőtt volt.

Nem is döntést kívánok. Számomra ez nem sürgős. Munkámat nem hebehurgyán készítettem s nem a mai, vagy a holnapi napnak szántam. Talán önáltatás, de értékét mégis a pördöntő időre bízom.

 

[*] A spinét, a virginal Angliában már a XVI. és XVII. században ismeretes volt. Hozzánk a XVIII. században vonult be. Addig a húros-ütős hangszerek közül csak a cimbalmot ismertük. Ezért céloz szövegem a cimbalomra. Ezt különben már az Érdy-kódex is említi.