Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 19. szám

KÁRPÁTI AURÉL: TOLL ÉS ÁLARC

Olykor kelletlenül babrálok az új könyvek közt, amelyek ismertetést várva, felvágatlanul tornyosodnak íróasztalomon. Nem mintha unalmasak, gyengék, vagy éppen rosszak lennének. Korántsem. De a mának könyvei akarva-akaratlanul a mához kötik érdeklődésünket, ha ugyan nem a holnap felé irányítják. Már pedig a ma vajmi kevés örömmel szolgál, a holnap meg még kevesebbet ígér, ködös és aggasztó bizonytalanságával. Eleget kell úgyis előrenézni. Néha kellemesebb hát visszafordulni s leemelni a polcról valami régi, porosfödelű kötetet. Azzal legalább ki lehet játszani az időt. Az ember pár kurta órára elhagyja a jelent és belefelejtkezik elmúlt korok zavartalanabb nyugalmába. Így lapoztam föl az este megint Kölcsey kritikai dolgozatait s mingyárt az első fejezet túlvitt az éjfélen.

Milyen elgondolkoztató írás ez az emlékezetes Csokonai-bírálat, amelynek szinte minden megállapítása - végzetes tévedés. A legelső s talán legmélyebb, de mindenesetre legfínomabb magyar kritikusi elme mennyire nem értette meg azt a nagy poétát, akit korának pallérozatlan olvasói sokkal igazabban méltányoltak. «Érzés és kultúra tekintetében őt Daykához tennünk nem lehet... az ódában Virág úgy áll neki ellenében, mint egy Jupiter Olympius a bámulói előtt...» A Dorottyá-ban csak a műveletlenség bántó megnyilatkozását látja. Lillá-ról egyenesen kimondja, hogy úgy nem éri föl Himfy-t, akár a messziről villámló tüzijáték fénye a vulkánét. Őszintén megbotránkozik a Karnyóné Hanswurst-ízetlenségén. «Pórias» verseit titokban megpróbálja illedelmesebbre csiszolni, szalonképessé «nemesíteni». Csokonait egyszerű Bürger-utánzónak tartja. Ha avatatlan téved akkorát: senkit sem lep meg. De Kölcsey... egy Vörösmarty, egy Kisfaludy Károly megértő kritikusa... ez - ha nem is érthetetlen - megdöbbentő és lehangoló. Berzsenyi fölött csupán szokatlanul kemény kritikát gyakorolt s később ezt is expiálta. Ám Csokonaival szemben egész az igazságtalanságig elfogult. Nem látja, nem érti és nem érzi sem újságát, sem értékét, sem jelentőségét...

Míg elméláztam a nyitott könyv fölött, Kölcsey utódainak sok hasonló, fatális tévedése jutott eszembe. Alig van kiváló kritikusunk, akit tőrbe ne ejtett volna a tévedések játékának gonosz incselkedése. És épp a főkérdésekben, a legnagyobb tehetségek megítélésében. Bajza ugyan elkerülte az egyes hibát, viszont egész kritikai működése alapjában elhibázott. Alig foglalkozott kora értékesebb irodalmi termékeivel. Föltűnően tartózkodott a remekművek boncolásától s bíráló kedvét csupa gyenge, jelentéktelen munka hívta ki. Bár a Kritikai Lapok megindítása előtt azt írja Toldynak, hogy «az első kötetben a nagyhírűeket fogjuk bántani», - célja csak «lármakeltés» volt, mert különben a «huncutok agyonverését» mindennél fontosabbnak tartotta. Herderre esküdött, aki azt hirdette, hogy a kritikusnak szorosabb kötelessége a hibák, mint a szépségek felfedezése. Verebekre lövöldözött ágyúval. Örök kár, mert Bajza valóban vérbeli kritikus volt. Mélyreható szellem, európai felkészültségű és alapos, egészen a pedantériáig. Aztán ott van Greguss, a «rendszeres széptan» szerzője és tudós professzora, aki Petőfi meg nem értésében Zerrfivel árult egy gyékényen, holott, az ő idejében - Arany mellett - éppencsak Petőfit nem lehetett észre nem venni. A többi együttvéve sem volt olyan fontos, mint ez az egy. Greguss Ágost kritikai szépérzéke mégis ezen a ponton bicsaklott meg...

Nem furcsa?

*

Ahogy így nézem: egyre érdekesebb a dolog. Csakugyan tanulságos kísérlet lenne megírni a magyar kritika történetét - a kardinális tévedések szempontjából. (Erről jut eszembe, hogy egy-két nekifohászkodó vázlattól eltekintve, ezt a történetet még «szemponttalanul» sem írták meg.) Főkép a kiválóak, a nagyok, az igaziak súlyos tévedéseinek oknyomozó vizsgálatát kellene lefolytatni: hogyan, miben, miért tévedtek?

Futólag nézve, madártávlatból is feltűnik, hogy a személyes ellenszenvnél, az egyéni elfogultságnál sokkal komolyabb szerepe volt a feltörő új, vagy elmúló régi eszmeáramlatok fordulásából származó idegenségnek és értetlenségnek. Akik az innenső parton rekednek, sohase értik meg a túlsó parton állókat. A romantikus idegen a klasszicistának, a realista az idealistának, az újító az epigonnak. De azért ez se mindig teljes magyarázat. Avagy mikép érthető, hogy a romantikus Vörösmarty, ez a csodálatosan élesszemű dramaturg, aki középszerű darabok megítélésében sohase téved, egyszerre elvéti a mértéket, amikor a romantikus Katonával kerül szembe? A Bánk bán-ról mindössze ennyit tud mondani: «Sok tekintetben hiányos, némileg vad, de erővel teljes színmű» s hogy «Bánk karaktere leggyengébb az egész műben». Pedig mindama darabok közt, amelyeket a nagy kritikus a Nemzeti Színház bírálói székéből végignézett, ez az egyetlenegy lett volna méltó az ő beható analízisére. S íme, csaknem elsiklik fölötte. Vagy mire véljük Gyulai csupa-gáncs kritikáit Jókairól, akinek legjobb alkotásai közé emeli Pálffy Albert rég elfelejtett regényeit? Az a Gyulai, aki Kemény Zsigmondban nagyon is meglátta a kivételes tehetség ismertető jegyeit. Micsoda fantasztikus; szinte ijesztő «kihagyások» ezek?

Hogy egyik költő nem érti, helyesebben: nem ismeri el a másikat, ez más lapra tartozik. Most kritikusokról, még hozzá a kritikus-céh mestereiről van szó. Bizony különös, erős kétkedést támasztó jelenség ez. Nálunk talán csak Arany (a még máig is alig méltányolt kritikus Arany) és Péterfy ment ilyesféle gyengeségtől. Nálunk, mondom, mert hiszen a tévedéseknek ez a megdöbbentő játéka egyáltalán nem magyar specialitás. A külföldi nagy kritikusok ítéleteiben is lépten-nyomon találkozunk hasonló «elcsúszásokkal». Elég emlékezetünkbe idéznünk France értetlenségét a szimbolistákkal szemben, vagy Lemaître elfogult bírálatát Ibsenről, akit habozás nélkül George Sand mögé helyez.

Flaubert különben - ha nem is így, egy kategóriára szűkítetten, de a szellem egész területére kiszélesítve - eléggé megvilágosította már ezt a kínos kérdést, amelyre a válasz cseppet sem felemelő. A legvilágosabb és legsugárzóbb elmékből sem hiányoznak a napfoltok. Nagyoknak tévedései is nagyok. Amikor Bouvard és Pécuchet, minden tudomány félreértésébe belecsömörölve, újra másolni kezd: a tudósok könyveiből ösztönösen kiírja a butaságokat. Flaubert legalább így képzelte el regénye befejező részét: «Rettentő sorozata támadt volna itt azoknak az egyűgyüségeknek, szembeszökő és otromba ellentmondásoknak, szégyenletes állításoknak és érthetetlen gyengeségeknek, amelyeket mind a legkiválóbb szellemek és legmélyebb gondolkodók követtek el.» A «hülyeségeknek» ezen a gyilkos listáján olyan nevek szerepelnek, mint Descartes, Fénelon, Ponsard, De Maistre, Condillac, Chateaubriand, Proudhon, Dupanloup, Lessing és Bossuet. Valamennyien kiáltó tévedésekkel. Úgylátszik: aki az embereket alkotta, gondoskodott róla, hogy teremtményei ne nőhessenek az égig. Az örök tökéletlenség ijesztő árnyéka mindig ott settenkedik a lángész világító fényessége nyomában...

Hanem azért a kritikai tévedések történetét mégis érdekes, sőt érdemes lenne egyszer megírni. Ha Goethe nagyságából mitsem vont le Beethoven-lenézése és Zelter-imádata, ha Tolsztoj nem lett kisebb Shakespeare-pamfletje után: a nagy kritikusok presztizsét se ronthatná le egy-egy nyilvánvaló tévedésük felmutatása.

*

Walter Raleigh írja Shakespeare utolsó darabjairól:

«A gondolat tömörebb és gyorsabb bennük, a kifejezés változatosabb és folyékonyabb - a teljes logikai rend rovására... A korábbi retorikai stílus dagályos nagyhangúsága most eltünt. Maga a szintaxis inkább a gondolat, mint a nyelv szintaxisa. A Vihar-ban a szerkezetek össze vannak keverve, a grammatikai kapcsok elhagyva, a mondatok értelme egybetömörítve. A célzások és impressziók megannyi teljesen kifejtett mondatnak számítanak... Néhol valóságos zagyvaléka a gondolatoknak, mohón és sebtében kizúdítva, ahogy jelentkeznek... Eszmék, metaforák, analógiák, példák csak úgy özönlenek agyába s tolla nem bír elég gyorsan szaladni. Drágaköveit mind egy-halomra borítja ki s nem fordít rá gondot, hogy ékes foglalatot adjon mindegyiknek... Pazarolja az újveretű szókat s régi alakoknak új értelmet ad... ahol egy ige hiányzik, az első kezeügyébe kerülő főnévből vagy melléknévből megalkotja... mondatai felépítésében megvan a legimpulzivabb beszéd korlátlan szabadsága... Ahogy Gray mondja: minden szava egy kép...»

Olvassuk csak el figyelmesen és valljuk be: ha nem tudnók, hogy Shakespeare-ről van szó, Adyra kellene gondolnunk, annyira talál ez a jellemzés a Halottak élén költőjének elomló, túlérett s mégis hallatlanul tömör, kifejező stílusához. Jusson csak eszünkbe az Ős Kaján, vagy a Harc a Nagyúrral szobrászi plaszticitása, «dagályos nagyhangúsága» után az Emlékezés egy nyáréjszakára, az Eltévedt lovas, a Torony az éjszakában, az Akkor sincsen vége, vagy a Szamaras ember zilált festőisége: «gondolat-szintaxisa», kizúdított kép-torlódása, folyamatos bősége és grammatikai pongyolasága! Minden célzás és impresszió egész mondatot pótol itt, mintha a költő tolla valóban «nem bírna elég gyorsan szaladni». Nincs-e meg ezekben a kései versekben a «legimpulzivabb beszéd korlátlan szabadsága»? Minden szava egy kép... minden strófája halomra borított drágakő, elhanyagolt foglalatban...

Döbbenetes ez a találkozás. A kritikai jellemzés csupa egyező kifejezéssel kénytelen beérni, olyan kísérteties a hasonlóság. Ám nyissa csak fel valaki Shakespeare és Ady utolsó műveit egymás mellett: majd meglátja, hogy érett stílusuk között mekkora és milyen kifejezhetetlen különbség feszül a valóságban. Mennyire más az egyik s mennyire más a másik, a leggondosabban összemért «egyezés» ellenére is.

Ess kétségbe, szegény kritikus! Ezen a különbségen lemérhető mindaz, amivel minden kritika adósa marad a költőnek és az olvasónak.

*

Nemrégiben történt, egyik legelőkelőbb színházunkban:

A színpadon valami törvényszéki jelenetet játszottak, mikor a nézőtérről hirtelen cserép repül föl a bírói asztalra, ahol darabokra törik. Az első sorban felugrik egy izgatott nő és kiabálni kezd: «Azonnal szüntessék be a tárgyalást! Ez az én ügyem. Emiatt egyszer már úgyis bevittek a tébolydába...» A jegyszedő gyorsan előhívja az inspekciós rendőrt, aki odamegy a kiáltozó asszonyhoz és kivezeti. A közönség pedig - s ez éppen az érdekes - teljes nyugalommal nézi végig a kínos jelenetet. Pánikról szó sincs. Senki sem gondol arra, hogy itt egy szerencsétlen elmebeteg csinál nyilvános botrányt. Mindenki azt hiszi, hogy a nézőtéren lezajló indcidens szerves része a darabnak, hogy hozzátartozik a színpadon folyó játékhoz...

Ez a fatális félreértés korjelző tünet. Közrendészeti szempontból roppant megnyugtató lehet, esztétikai szemszögből nézve azonban meglehetősen lesujtó. Hasonló tévedés elképzelhetetlen lett volna egy emberöltő előtt. Pedig az a kor a színpadi naturalizmus fénykora volt. Mégse jutott volna eszébe senkinek, hogy a nézőtéren rögtönzött szcénában a színpadi játék kiegészítő részét keresse. Mert akkoriban még mindenki elevenen érezte a valóságos élet és a színpadon élő valóság lényegbe vágó különbségét. Akkor a rivalda még csakugyan elhatároló; választó vonalat jelentett valóság és illuzió között. Azóta? A rivaldát több ízben s a szó szoros értelmében lebontották, hogy az élet valósága és a játék valósága «zavartalanul» összekeveredhessék. A színpadnak, sőt magának a színháznak ez volt egyik legvégzetesebb destruálása. A művészet önállóságát és különvalóságát megtagadták - az élet nevében. (A festészetben ez az irányzat mint fotomontázs jutott szomorú diadalra.) «Életesség» címén a költői és művészi illuziót kézzelfogható valósággá szegényítették. Racionalizálták, akár a természettudományossá lapított tündérmesét. És ezzel a racionalizálással megölték minden stílus lényegét: a valóságtól való elvonatkozást.

Amikor a peleskei nótárius az Othello előadásán a nézőtérről felrohant a színpadra, hogy megakadályozza a készülő gyilkosságot: a közönség egyszerűen kinevette a naiv, tájékozatlan falusi embert. Ma? Az egész közönség tájékozatlan. Zavarban van affelől: mi a valóság és mi a játék? S ez a zavar a színház bűne. A felelősség legalább őt terheli érte.

A szerencsétlen, kiáltozó asszony összetévesztette a színpadon folyó játékot a valósággal. Ebből is látszik, hogy elmebeteg volt. De mit gondoljak arról a közönségről, amely viszont a valóságot téveszti össze a színpadi játékkal?...