Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 19. szám

DÉRY TIBOR: THEOKRITOS UJPESTEN

Sötét tavaszi éjszaka volt. Újpesten, a földszinti házak között egy-egy erősebb szélroham olykor felverte a port és csavarmenetben felvezette a szabadabb ég felé. Theokritos megállt egy védettebb sarokban s kezét orra elé emelve, rózsaszínű körmeiről óvatosan lefujta a porszemeket. Világos, angol szövetből készült Palm-Beach-ruhát viselt s alatta selyeminget: fázott. Szeretett volna a Duna partjára kerülni, de minduntalan eltévedt a névtelen sötét uccákon, hol csak elvétve pislákolt egy gyengébb villanylámpa vagy egy sárgán kivilágított földszintes ablak. A fény körül, mintha melegítene, éji lepkék könnyű hullámai folydogáltak.

Theokritos megállt egy kis téren, melynek szigorú négyszögbe fogott kivilágított aszfaltsíkja megnyugtatta széltől felborzolt kedélyét. Felvetette fejét s monokliját szemébe csíptetve, hallgatva nézte az égen száguldó felhőket. Egy messzi kocsmából énekszó hallatszott.

A tér teljesen üres volt s köröskörül a házak valamennyien némák s az ablakok fatáblái betámasztva. Az egyik házfal mentén egy nagy sárga papir zörgött, amint a szél nekifeszült s rázta, mint egy lehullott sasszárnyat. Theokritos elérzékenyülten nézte.

- A sajtpapir repülni akar! - mormolta. - Milyen messzire hallatszik az Olympos suttogása!

A sajtpapir elrepült. Egy erősebb szélroham leoldotta a falról, amelyhez tapadt s maga előtt hajtva, végigfuttatta a lámpafényes aszfalton. Amikor zörögve elsiklott Theokritos lába előtt, egy pillanatra felemelkedett, mintha meg akarná cirógatni arcát, aztán lecsapódott s a ház sarkán bevágódott a mellékuccába. Kitette lábát a sivatagból.

Theokritos továbbment. Fáradt volt már, de errefelé nem igen lehetett autót találni. Egy főzelékkel megrakott szekér zörgött el előtte, de arra fölkéredzkedni az erős káposztaszag miatt nem volt kedve. S néhány perccel később távoli zaj, fojtott mormogás csapta meg fülét.

A nesz irányában haladva, nagy, gyéren befásított térre ért ki, amelynek belső köröndjén padok álltak a porban, itt-ott fű sötétlett s a fűben egy-egy guggoló, tömzsi bokor. A padokon sűrű fürtökben emberek ültek, kinyujtott lábakkal, egymás vállára, vagy a pad támlájára hajtva fejüket, olyik fordítva ült, arccal a támlának, állát tenyerére támasztva; a fűben is mindenütt emberek feküdtek, hasmánt, háton, egymás páráiba bujva, minthogy hideg volt s karokkal, lábakkal egymásba akaszkodva, százlábú rovarként nyüzsögtek a porban, amely végtagjaiknak csapkodása nyomán füstölögve szállt fel a bokrok között. A mormogás egyhanguan folyó áradatából olykor habosan kiugrott egy-egy vastag hortyogás, átcsapott s újra eltűnt az áradatban. A padon s a földön nyugvó emberek valamennyien hevesen vakaróztak.

- Mi ez? - kérdezte Theokritos s megállt a tér szélén.

- Mi ez? - kérdezte - mi ez az öreg nyáj itt, vén juhoknak ez a topogó gyülekezete, az aggság éji hadai miért vakaróznak itt a szabad ég alatt? S micsoda rongyokba bujtatták életük utolsó foszlányait, micsoda cafatok s lyukak ezek, micsoda vásznak, melyek megszürkültek, mert szűz áztatásuk óta nem láttak napot! S miért vakaróznak ezek a vén csontvázak olyan veszettül, mintha azt a hitet akarnák kelteni Istenben, hogy még élnek!

Az egyik földönfekvő csoporthoz lépett s udvariasan megemelte világosszürke Borsalino-kalapját.

- Honnét jönnek maguk? - kérdezte.

- A Népházból - felelte az egyik aggastyán, aki a legszélen feküdt s megrezegtette lilaszín szakállát. - A Vág-uccai Népházból.

- S miért jöttek el a Vág-uccai Népházból, ha szabad kérdeznem? - folytatta Theokritos. - Miért tanyáznak itt összezsúfolva a szabadban, ijedt nyájként megtorpanva, mint hajdan a zsidók a Vörös tenger partján?

- Ciánoznak nálunk, - felelte az aggastyán s jobb kezével bal lapockája felé nyulkálva mohón vakaródzott. - Vénségünkre két újabb éjszakára hajléktalanok lettünk.

Theokritos riadtan hátralépett.

- Hányan? - kérdezte.

- Négyszázan - felelte az agg s ezúttal balkezével végzett vad gerelyvetésszerű mozdulatokat jobb lapockája irányában.

- Négyszázan! - ismételte a kérdezősködő. - Négyszázan!

Négyszáz embert látott maga előtt a külvárosi porban heverni, fehérhajú és -szakállú aggokat és hölgyeket, kik bárányhangon sírdogálva halkan nyögtek az éjszakában és aszott ujjaikkal vakarták utolsó viszketegségüket. Négyszáz óriáspoloskát látott lelki szeme előtt, mindegyik honpolgár mögött egyet, amely mintegy egy személyben egyesítette a testén egyesült lelkes sereg önfenntartási szenvedélyét: mindegyik gazdája lábánál tartózkodott s időnként szelíden beleeresztette csápjait és fullánkjait. Szemük vadul fénylett s hátukon a rozsdavörös páncél olykor alattomosan megremegett. A közhiedelemmel ellentétben, mely azt tartja, hogy e hű barátok némák, Theokritos tisztán hallotta sűrűn felhangzó elégedett cincogásukat.

Lassan elindult a földön fekvő csoportok között. Egy vén ember előtt megállt. Nem lehetett tudni, hogy a földön heverő test álomban ringatódzik-e: szeme csukva volt bár, de hosszú karjával, melynek csak könyökéig ért a piros ingujj, gyors gereblyéző mozdulatokat végzett szüntelen combjai belső és külső felületén. Fogatlan szája nyitva volt s néha kéjesen megrándult, egy-egy halk diadalkiáltást hallatva olykor, mint a jó lövészek, amikor a fárasztó lesállásból telitalálatot érnek el. Igen, hevernek a lövészárokban s odaát, ötven lépésnyire fejek suhannak el, rozsdabarna fejek, vérszomjas ormányokkal, melyek olykor egy pillanatra a magasba lendülnek s diadalmasan cincognak. Theokritos tovább ment. A hidegvérű lövész mellett egy kolerikus vénasszony ült felhúzott térdekkel s lábujjait vakarta oly eréllyel, mintha le akarná szaggatni s csokorba kötni... - Tisztelt uram - mondta dühtől kivörösödő homlokkal - a talpon esett csípés a legsúlyosabb. Nincs a vakaródzásnak semilyen formája, amely a talpra enyhülést hozna. Amint tetszik tudni, a csípés nyomán keletkező daganatocska s a viszketegség igen különböző, aszerint, hogy milyen testrészen keletkezik s milyen állatocska nyomán. Mert másképpen viszket, kérem, ha bolha, s másképpen, ha szunyog, zöld légy, tetű, poloska, muslica vagy házilégy csípi meg az embert s ezeknek csípései is megint aszerint különböznek, hogy melyik testrészen, síma vagy ráncos bőrfelületen, lány részeken, vagy kemény bőrön, ér közelében vagy szőr között éri az embert. S ahányfajta viszketegség annyiféle vakaródzás alkalmazható kérem, de hát persze ehhez érteni kell! Jó uram, a hűvös- és sósvérű embereknek más vakaródzás dukál, mint az édes- és forróvérűeknek s másképpen vakaródzik a nőfajta, mint a férfiember. Hogy egyebet ne mondjak, a közönséges vagy házibolha csípését csak az ordenáré és tudatlan emberek vakarják körömmel, amit fejvesztés terhe alatt meg kellene tiltani, jó uram, minthogy ezen sérülés csak a nyállal benedvesített hüvelykujj hegyének enyhe dörzsölése révén gyógyítható. Van száraz vakaródzás és van nedves; ámbár ez utóbbi a legtöbb esetben sikerrel alkalmazható azoknál, akik tudatlanok s jobb hijján ezzel is beérik. De vegyük csak a poloska csípéseit, jó uram! Ha a hasi részekre vetette magát, az ember hanyattfekszik s hasát felfújva s a bőrt imígyen jól kifeszítve, ujjait gyöngéden végigvezeti a daganatocskákon, vigyázva arra, hogy körmeinek épp csak a hegye érje a bőrt, oly könnyedén, mintha hajszálfinom párhuzamos vonalakat akarna húzni: oly megkönnyebbülést érez majd néhány perc múlva, jó uram, mint amikor szódabikarkónát vesz be az ember s utána kimoshatja a száját. Elfelejtettem megmondani, hogy hason csak fölülről lefelé szabad vakaródzni s világért se megfordítva vagy pláne két irányban. Ez persze, tetszik tudni, a legkönnyebb esetek egyike. Sokkal súlyosabb már, ha például hason alul esik a csípés, erre az esetre nem is térek ki. Ugyanide tartoznak a hónaljban szerzett sérülések, a könyök s a térd belső hajlásain, általában a ráncok közötti völgyekben... míg a lapockai csípések tulajdonkép könnyű természetűek s inkább lélekben bosszantják az embert, elérhetetlenek lévén, mint a mennyország. Igen rosszak, tisztelt uram. a kézfejen keletkező daganatocskák is, az ujjak izületein, belül vagy kívül s épp ily rosszak, bár egész más ízűek, hogy úgy mondjam, a tenyér belső, kérges felén való viszketegségek, különösen, ha egész ifjú poloskáktól származnak, amelyek, mint tetszik tudni, vadak, mint a bakkecskék. Ez esetben legalkalmasabb finom szemcséjű, nedves homokot szórni a megtámadott helyre s azzal enyhén, majd egyre hevesebben dörzsölni mindkét irányban. Itt megemlíthetem, jó uram, hogy némely csípésfajtának, nevezetesen a szőrmentieknek, legjobb ellenszere, ha az ember körömmel belevág és felvérezi. Vannak poloskák, jó uram, amelyek mérgesek, mint az éretlen citromok s csak kicsiket szörpintenek, mert ennyitől is megvadul az ember; mások, mint a disznók, annyit esznek, hogy egy-egy falatozás után böfögni hallja őket az ember. Vannak szelídebbek is s ezekkel jól meg lehetne férni, ha az embere kitanítaná őket arra, hogy mely részén egyék meg s így megszabadulna sok fölösleges bosszúságtól. Mert úgy felidegesedik néha az ember, jó uram, hogy megfeledkezik minden tudományáról s mint Jób a szemétdomb tetején ülve, üvegcserepekkel hadakozik teste ellen. Így például a talpon esett sérülések idejében, amikor nem segít sem az egyszerű körömvakaródzás, sem a nyálas, sem a száraz homok, sem a két köröm között való csipdesés, sem a tenyérrel való paskolás, sem a nyelvvel való vakaródzás, ami különösen hathatós más esetekben, sem a fogakkal való harapdálás, sem a nyalás, sem a szívás, nem segít a kefével való vakaródzás sem, amit a férfiak azzal helyettesítenek, hogy szakállas állukkal dörzsölik a daganatocskákat, nem segít sem a kő, sem a kés, sem a bádogfazék éle, nem segít más, csak az imádság!

Theokritos elgondolkozva nézegette az öreg hölgy sárga varkocsát, amely nyaka fölött lógva, hevesen lobogott beszéd közben, mint egy zászló. Aztán szótlanul megemelte kalapját és tovább ment.

Ahogy elsétált a bokrok sora között, amelyek tövében mindenfelé vakaródzó emberek feküdtek, egyre erősebb lett a szél s pállott rongyszagot sodort orrlikai felé. Az ég sötét volt, újhold napján, de egy messzi ívlámpa beszivárgó fénye lehetővé tette, hogy kikerülje vagy átugorja a földön heverő testeket. A nagy teret betöltő izgatott suttogás mindjobban elhalkult, egy-egy pisszegés vattafoszlánya szálldogált már csak a kövezet fölött. Az egyik kialudt gázlámpának támaszkodva egy kopasz emberkét vett észre: a földön ült s bosszús arckifejezéssel hangosan csámcsogott.

- Kiszorítottak a helyemről - dünnyögte s apró kezével oly hevesen kapott kopasz fejéhez, mintha egy legyet akarna rajt agyonütni. - Ez a koldus csürhe! - folytatta - engem, aki három éve alszom már itt, a legszélső padon jobbra! Beszennyezték a fekhelyemet, hova költözzek most! Hát tessék szólni egy szót!

Theokritos meggyujtotta öngyujtóját s lehajolva a kis emberke arcába világított. Aztán kiegyenesedett s lassan tovább ment.

A tér sarkára érve megállt. Messziről autótülkölés hallatszott, felnézett az égre. A távolban, a felhők alsó síkján, mintha vörös köd terjengene, talán már a Berlini tér villanyreklámjainak visszfénye. Fejét oldalt hajtva, erősen fülelt: lassu csobogás hallatszott messziről, a Duna vize a szelid partok között folydogálva, könyörületes verseket mormolt. Theokritos kivette zsebéből ezüstsípját s belefujt. A hang hallatára a négyszáz aggastyán testén a poloskák nyugtalanul elkezdtek fészkelődni, majd lassan, mintha valami ellenállhatatlan erő vonzaná őket, hosszú rajokban megindultak Theokritos felé. Amikor az előlhaladók cipője közelébe értek, a költő megfordult s hosszú léptekkel elindult. Ujjait ütemesen billegetve az ezüstsípon, tovább fujta az édes dallamot, olykor hátra-hátra nézve, hogy a libasorban menetelő állatok nem maradtak-e el? De azok fáradhatatlanul egyre gyorsabban ügettek s a legtürelmetlenebbek nemsokára beérték s ráugrottak cipőjére. A gyéren világított járdán nem lehetett megállapítani, hogy meddig húzódik el a menet s Theokritos egyre erősebben fujta sípját, buzdítani a hátul kullogókat. A Duna felől már hajnalodott s a Váci útról hallani lehetett a tejeskocsik zörgését. Theokritos kénytelen volt megállni, hogy a leghátsók is idejében beérjék, mielőtt az uccákon megindul a nappali forgalom.

Egyre erősebben fujt a szél. Az egyik földszintes házban hirtelen fölszaladt a redőny a kivilágított ablak elől, mintha a ház kinézne az éjszakába. Később megeredt az eső.