Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 19. szám
Néhány nappal Pusztulás c. cikkének a Nyugat mult számában megjelenése után Illyés Gyula levelet írt s közli, a cikk mikép hatott.
... Nem lep meg hogy sötét szemléletet és a tárgyilagosság hiányát emlegetik a dologgal kapcsolatban, akik vagy semmit se tudnak róla, vagy hallottak ugyan egyet-mást, de nem foglalkoztak vele elég alaposan, vagy ha sejtik is a veszedelem nagyságát, nem merik végig gondolni, részint történelmi szólamokkal (ezer év, Mohács stb.), részint csoda-várással, mit megindokolni nem tudnak, fojtják el fel-feltörő aggodalmukat. Sok év során megtapasztaltam e körül a reagálásnak minden árnyalatát. Állandó, mindennapos témám s azonkívül, hogy írásokban meg-megkongattam a harangot, minden alkalmat fölhasználva beszéltem róla olyanokkal, akikkel érdemesnek véltem. Két évvel ezelőtt még Babits is azt mondta, nagyon pesszimista vagyok, - ma már, úgy értesülök, ő is az. Illyés szintúgy kezdte tavaly, mikor itt volt s azzal búcsúzott, visszajön az idén, végére jár a dolognak; az eredményről most beszámolt. Mondhatnék még több példát. Nagyon boldog volnék, ha valaki rám tudta volna bizonyítani a rémlátást, vagy ezután tudná; de sötétnek bélyegzett szemléletem tárgyilagosságát és igazságát annyi aprólékos felülvizsgálás és próba után, akármilyen keserves is, igazoltnak kell tekintenem.
A tárgyilagosságot inkább nagyon is szeretném kiterjeszteni minden irányba és mindenkire: Illyés cikkének állításaira és megállapításaira, melyek egy részéért felelős vagyok. Ha ankét lesz, derítse ki, igazak-e vagy nem? Ha ankét egyáltalán képes rá. E tekintetben igen bizalmatlan vagyok. Itt nem elvek tisztázása, hanem tények földerítése s belőlük következtetések levonása a cél. Statisztikák átböngészése elégtelen. El kell menni és megismerni ezt a pusztuló világot - s aztán beszélhetünk róla. A kérdés sok ismeretet, összehasonlító tanulmányozást kíván. Mindnyájunk életébe vág, mindnyájunk bőrét égeti, űvölteni kellene kínunkban és kétségbeesésünkben s bár tennők is, - de a minden jajnál rémítőbb szót csak a dolog alapos ismerői mondhatják ki, ha van még remény és biztató szó, azt is. Bár ott tartanánk, bár legalább egy lépéssel közelebb jutnánk ahhoz, hogy az egész kérdést teljességében és vonatkozásaiban minél többen megismerjék, tanulmányozzák. Szakembereink vannak, akik a kérdés egy-egy ágát vizsgálják (statisztikusok, nemzetgazdászok), az egésznek a magyar nép és nemzet sorsa és jövője szempontjából való egybenlátásától, történelmi, politikai, erkölcsi, kulturális és gazdasági összefüggéseinek (mert mind összefügg) és egymásból következéseinek (minden egymásból következik) meggyőző rendszerbe-foglalásától, sajnos, még messze vagyunk. Végzetes baj, hogy ma, amikor már cselekedni is szinte késő; alig ismerik az anyagot s vitázni lehet arról, van-e egyáltalán veszedelem.
Megvallom, kedvem ellenére szólok a kérdéshez a megszabott keretek közt. Pár lapon tegyem, holott pár száz is kevés volna? Így mi történik? Én azt mondom: fekete; más: fehér; a harmadik: szürke - mi sül ki ebből? Vajmi keserű vigasz, hogy elmondatlanul is és megcáfolhatatlanul tudom, amit tudok, látom, amit látok; mikor azt szeretném, hogy más is, mindenki, legalább annyit tudjon a dologról, mint én, aki benne élek, naponta kínlódom vele; s hogy bár odaadhatnám a tudásom mindenkinek; mert noha az én tudásom se teljes, éppen elég borzasztó ahhoz, hogy minden vitatkozó kedvet elcsapjon és segítségért kiáltson.
Röviden és szárazon, hogy' szól hát a vitás tétel? A magyar nép pusztúl s ha így megy tovább, belátható időn belül kipusztúl. Ne tessék könnyedén legyinteni: ez nem egy ember csodabogara, nem is néhányé, aki talán egymásnak, vagy valami «sötét szemléletű embernek» hatása alá kerül - ez
De ne tessék - mindjárt hozzáteszem ezt is - a tétel második felében se rajta érni akarni a sötéten látó prófétálkodás naivitását s azt mondani, no íme, itt a nyilvánvaló túlzás, mert ha tán igaz is, hogy a magyarság egyik-másik vidéken fogy, képtelenség olyat állítani, hogy kipusztúl, mikor más vidéken szaporodik. Így kell érteni: a magyarság a Dunántúl nagy területein pusztúl, ez a folyamat rohamosan terjed itt s ha így megy tovább, a magyarság számbeli aránya néhány évtized alatt oly kedvezőtlenre fordul, hogy más nemzet a vele egynyelvű nemzetiség tömege alapján jogot formálhat hozzá. Hol az a hatalom, mely akkor, a nemzeti összetartozás és öntudat világ-korszakában, amilyenben élünk, meg tudja tartani a Dunántúlt Magyarország számára? S ha elveszett, - milyen létalapja lehet a megmaradt országrésznek, a megmaradt magyarságnak az Alföldön s csekélyke Felföldön, milyen biztosítéka nemzeti önállóságának, történhet-e vele más, mint hogy a környező népek bekebelezik és beolvasztják? Ezekre a kérdésekre nem lehet azt felelni: képtelenség, lehetetlenség, - semmivel se lehetetlenebb, mint amit a háború csinált a megbonthatatlannak álmodott ezer éves Magyarországból, sőt mindössze a háború művének egyenes és logikus folytatása lenne.
Vegyük hát sorba a tétel két részét. A dunántúli magyarság - az ősi, erőteljes, rendkívül értelmes, felvilágosult, a nemzet létére, fönnmaradására szükséges magyar nép - pusztulásáról nem lehet vita. Ezt a folyamatot évtizedek óta láthatja mindenki, mértékéről azonban összefoglaló teljes táblázatunk máig sincs. A statisztikai hivatalnak az 1930. évi népszámlálás adatait közzétevő kiadványaiban természetszerűleg nincs ilyen kimutatás; ez általában ismerteti a magyarság s a nemzetiségek számát és arányát (s itt a magyarság helyzetét kedvező színben föltüntetni igyekvő szándék problematikussá teszi az anyanyelvi adatok helyességét), egyik vagy másik vidék viszonyainak részletezése nélkül; akik a népszámlálás eredményét eddig ismertették, szintén nem vizsgálták külön-külön ennek vagy amannak a területnek sajátos állapotát, úgy, hogy tudtommal nincs egyetlen olyan munkálat, mely a pusztuló területek magyarságáról, a pusztulás tempójáról pontosan és alaposan tájékoztat. A távol álló csak akkor formálhat róla véleményt, ha ilyen munkálat napvilágot látott. Ha lesz hozzá valahol helyem, közölni fogom egyik-másik területre vonatkozó összehasonlító táblázataimat néhány évtizedre visszamenőleg. Most csak fölmarkolok ide néhány adatot az egyke és egyse három legveszélyeztetettebb (borzasztó szó, alig tudom leírni) megyéjéből, Baranyából, Somogyból, Tolnából, - ne tessék azt mondani: csak három megye! Ez majdnem fele a Dunántúlnak s különben is a többi nyomukba hág már. Ismerve a bizalmatlanságot a statisztikák iránt, kijelentem: ezek feltétlenül megbízható adatok, bárki ellenőrizheti őket.
Egyik somogyi ref. egyházmegye területén az elemi iskolások száma 5 (öt) év alatt felére apad. - A felsőbaranyai ref. egyházmegye hat év előtti hivatalos jelentéséből idézek (azóta romlott a helyzet): «Egyházmegyénk lélekszáma 37.581. A feltüntetett szaporodási és fogyási számokat egybevetve, 148-ca1 kevesebb az előző évinél... ez a szám azt jelenti, hogy
Ismétlem: a statisztikai hivatal kiadványából ez így nem derül ki. A pusztulás nyomán három jelenség tűnik föl s a két utolsó ugyancsak szám gyanánt szerepel a statisztikában. A jelenségek: l. üres házak, üres uccák, vagy olyan házak, ahol egy-egy magányos öreg várja elmúlását - az etruszk necropolisok nem hirdetik különben egy nép elmúlását, mint ezek; 2. a kipusztulók számát sok helyen pótolják az ősi falusi lakosok közé beszívárgó zsellérek, béresek, napszámosok, munkanélküliek s a szám, mit a helyzetet nem ismerő lát a papiroson, elég tetszetős, csak aki a helyszínen él, tudja, mi van a számok mögött; ebben a néprétegben kétségkívül sok az érdemes, hasznos szapora család, de sok az olyan, mely csak a munkanélküliek számát dagasztja, rettenetes nyomoruságban, testi csenevészségben, szellemi elesettségben tengődik, minden reménye nélkül annak, hogy valaha emberi életet élhet, egészséges, munkás, a köznek is javára váló életet; akik hívei a szaporodás korlátozásának, súlyos érv gyanánt az ilyenekre mutatnak; most láttam ormánysági faluban, egy kilenc gyerekes szegény asszony bejött a községházára rongyos félig mezitelen gyerek-sereggel, kérve, ruházzák fel őket, mert nem járhatnak iskolába - megnyugtatom az olvasót azzal, ami engem is megnyugtatott, a jegyző fülem hallatára adta ki az utasítást, hogy öltöztessék fel őket, de elnézve az anyát s gyerekeit, ezeket a sápadt, angolkóros, bárgyú tekintetű szerencsétlen emberpalántákat, latolgattam, mi rosszabb, ilyen jövő, vagy a teljes elmúlás; nem egy esetet általánosítok, sokat tudok ilyet; 3. a kipusztulók számát sok helyen pótolják - a németek; de ez már más fejezetre tartozik.
A hivatalos statisztikusok s a nyomukban járók, kik csak a számokat látják, nem ilyen pesszimisták, sőt igyekeznek a magyarság helyzetét kedvező színben feltüntetni. Annál súlyosabban esik a latba, hogy az 1930-as népszámlálást követő időre
Mindenféle meddő vita helyett indítványozom: aki tájékozódni és meggyőződni akar, ne sajnálja a fáradságot, jöjjön el ide és nézzen szét! Felajánlom segítségemet, tájékozást, útbaigazítást adok s kezeskedem róla, hogy a tanulmányozót mindenütt szívesen látják, munkájában támogatják. Hisz itt mindenki örülne, ha segíthetne valamikép. Magyar írók, publicisták, politikusok vegyék kezükbe a dolgot, szánjanak rá bár egy hetet, bizonyosan ki fognak gyógyulni abból az optimizmusból, melynek gondtalanságában úgy múlhat el tőlünk a mentsd-ami-menthető kevéske ideje, hogy mire föleszmélünk, késő lesz.
A tétel második fele: a magyarság kipusztulása, illetőleg nemzeti önállóságának a Dunántúl bekövetkezhető elvesztésével fenyegető megsemmisülése s ilyen módon magának a népnek is elenyészése - a tétel első felének könnyen elgondolható következménye. Indokolásához részletes történelmi és politikai fejtegetés, Németország törekvéseinek tárgyalása volna szükséges. De figyelmeztetésül elég talán az is, ha a céltudatos tervszerűségre utalok, mellyel birodalmi németek (az ő saját Scotus Viatorjaik) a magyarországi németséget nemcsak szemmel tartják, hanem közte munkálkodnak. Mint különösen figyelemre méltót említem O. A. Isbert berlini egyetemi lektor «Das südwestliche ungarische Mittelgebirge. Bauernsiedlung u. Deutschtum» c. könyvét (1931), ugyanezen szerzőnek a Magyar Szemle 1932. évi 3. számában megjelent «A magyarországi németség birodalmi német szempontból» c. cikkét, - aki tud a sorok közt olvasni, az utóbbiból is (magyarok számára készült enyhített változat) sokat megérthet. Nem kevésbé tanulságos Mályusz Elemér egyetemi tanárnak Isberttel szemben a magyar álláspontot képviselő cikke a M. Sz. ugyanezen számában - a prófétai pesszimizmus gyanúja alá nem eső magyar nacionalista szerzőé. A nálunk szokásos, megyék szerint való szemlélet helyett a nemzetiségi tömegek összefüggésének szemléletével, mely oly természetes, de nálunk annyira újszerű, hogy egy németnek kell ráterelnie figyelmünket, Mályusz ezt írja: «A mi régtől fogva beidegződött látásunkra szokatlan, sőt megdöbbentő is lehet ez az új kép... Szokatlan... az új metódus, de tudomásul kell vennünk, mert erősebbnek és használhatóbbnak látszik a mai világ előtt, mint a régi, amelyhez mi szoktunk... Ha egyszer, bármi módon, arra kerülne a sor, hogy Magyarországon az eddigi, történetileg kialakult közigazgatási határok eltűnjenek s velük sírba szálljon az a társadalmi rétegünk, amely a megyékben s azokon kívül is a vezetőszerepet játszotta s ha az új közigazgatási és önkormányzati kerületek a népcsoportok szerint alakulnának ki, akkorra, íme, a németség már kidolgozta a maga északdunántúli kantonjainak területét és határait, amelyeken belül ő lesz az úr, az önkormányzat vezetője. Sokan azt mondhatják, hogy a fantázia játéka ez az elképzelés és az ördögöt festjük a falra. A könyv a maga felfogásával, módszerével az ellenkezőjét bizonyítja. Isbert pl. kertelés nélkül beszél a bakonyvidéki magyar Szentgál faluról úgy, mint a német tömbben lévő kisebbségi szigetről s általában a magyarság ott, ahol nincs többségben, csak a Minderheit nevet kapja. A mi megszokott kifejezéseinkről, mint «államalkotó nép» stb. nincs itt többé szó. Könnyű elképzelni, hogy egy bekövetkezhető változásnál a németség immár jobb helyzetben lesz, mint mi, mert Isbert könyvével kezében, a benne lévő ezernyi adattal támogathatja követeléseit. Nyilvánvaló, hogy erre a küzdelemre, vagy barátságos megbeszélésre nekünk is fel kell készülnünk, mert a mulasztással kihatásaiban kiszámíthatatlan veszteségek érhetnek bennünket. Mi ugyanis nagyon valószínűnek tartjuk, hogy ez az átalakulás bekövetkezhetik.» (Mi pedig - készülünk, vagy vitatkozunk?) Az asszimilálás ábrándosainak ugyanezen cikkből: «A felébredt német kultúrális nacionalizmus következtében... nem remélhetjük, hogy a németség ezután - noha eddig is, mint éppen Isbert könyve mutatja, csak leváló kis töredékeivel csatlakozott az államalkotó néphez - növelhetné a magyarság számát. Ilyen asszimilálás lehetősége már elmúlt»... Hozzáteszem: itt csak Észak-Dunántúlról van szó. A helyzet és az eredmény ugyanez Közép- és Dél-Dunántúlon.
Bethlen István - azt hiszem, szintén nem próféta: és pesszimistagyanús - tavaly megjelent ismert könyvében a nemzetiségi kérdés megoldása helyett jogi vitákban elpocsékolt 50 esztendőt teszi felelőssé a ránk szakadt katasztrófáért. Ez nem ujság, de fontos, hogy éppen ő mondja, aki míg uralmon volt, a dunántúli nemzetiségi kérdésről még csak nem is mukkanhattunk. S aztán - nem ugyanazt csináltuk-e a háború után, amit előtte? Nem írták, hirdették, tanították-e éveken keresztül, hogy Magyarországon nincs nemzetiség (quantité négligeable!) s ennélfogva nincs nemzetiségi kérdés? A mai Magyarországot Bethlen életre-képtelennek tartja - hogy élhessen, régi haraira van szükség. Ez se ujság, de fontos, hogy ő mondja, aki politikai és gazdasági tekintetben föltétlenül hivatott e kérdésben döntő ítéletet mondani. Kérdem: remélhetők a régi határok? és mikorra? megállunk addig, ha - a jelek szerint - a még meglévőt se tudjuk megtartani? És egyáltalán kérdés: elég tanulság-e nekünk a ránk szakadt katasztrófa, hogy most még, az utolsó pillanatban föleszméljünk? A veszedelem ma semmivel se kisebb, mint a háború idején volt. Sőt nagyobb, mert ha most vesztünk - az utolsót veszítjük.
Szándékosan hivatkozom másokra - és hivatkozhatnék még többre, - hogy ne én beszéljek, a «sötét szemlélet» gyanúja alatt álló.
A teendő? Illyés említi cikkében mindakettőt: az örökösödési törvény gyökeres módosítását s a telepítést. Az elsőre most gondolni se lehet, szó se esik róla. A másodikat annál sűrűbben emlegetik. Amit eddig valóra váltottak, a legteljesebb balsikerrel járt. Közben - múlik az idő, az idő, melynek minden perce élet.
Még 1929-ben cikksorozatot közöltem a Pesti Naplóban a magyarság veszedelméről és megmentésének föltételeiről. Tizenöt-húsz folytatásra volt tervezve, közzétettem belőle ötöt, a többit a fiókomban hagytam (hogy miért, nem tartozik ide). Célom különösen az volt, hogy a köztudatba belevigyem a jelszót - akkor még nagyban folyt a kivándorlás - «Magyarok, ne Kanadába, hanem Baranyába!» s a telepítést sürgessem. Azt hittem, adataimtól megdöbbennek, akik felelősek az ország és a nép sorsáért-jövőjéért, de szemük pillája se rezzent. Kaptam ellenben temérdek levelet az ország minden részéből, az elszakított területekről. (Csíkból! azt írják, hirlaptöredékből olvasták, a laphoz nem tudtak hozzájutni s gyors választ kérnek, hogy milyen a föld, mennyi, stb.!) Törökországból - kérnek, könyörögnek, hogy segítsek, mert jönni akarnak, van egy kis pénzük, földet, házat tudnának venni, ott, ahol vannak, nem lehet, indulnának azonnal! S míg vártam, hogy történik valami, gyötrődtem és szégyenkeztem, kétségbeestem s végül mindenről lemondtam. Amit azóta látok, tudok, olvasok, csüggedésemet fokozza. A rendszeres, céltudatos, nemcsak gazdasági, hanem nemzeti szempontból történő telepítés volna az élet kezdete - hol vagyunk még tőle? A szükséges előmunkálatok, előtanulmányok se indultak meg. Néhány derék, jószándékú gazdasági szakember cikkei eddig az egyetlen kézzelfogható valami; abban mind megegyeznek, hogy a telepítés halaszthatatlanul sürgős s a pénzügyi feltételei is meg vannak, a mostani nehéz körülmények közt is, sőt, ép a pénzügyi kérdés könnyen megoldható. (Kerék Mihály, Ihrig Károly, Matolcsy Mátyás a Magyar Szemle 1932. évi 3. és 1933. évi 2., 3. számában.) Ajánlom az érdeklődőnek, tanulságos olvasmányok. Aki még nem ismeri a magyarhoni telepítések múltját - és jelenét, sokat megtud belőlük. Azt hiszem, kevés ilyen szomorú fejezete van a magyar történelemnek.
Aki hisz, higyjen s ha hitét frázisok helyett komoly érvekkel tudja erősíteni, tegye, ámde - cselekedjen is. Hit és optimizmus magában elégtelen. Senkiét se akarom lohasztani, magam azonban, egyelőre, semmi okot se találok a hitre, temérdeket az ellenkezőjére.
Kölcsey szavaival zárom. Száz év előttiek, profécia helyett tényállítás van bennük, de akinek tetszik, felfoghatja őket próféciaként is, mely - még nem teljesült. Azért korán volna még hallelujázni. Amit egyik század nem tett teljessé, megteheti a következő. Népek végzete nem oly ütemben telik be, mint az egyéneké, mert életük évei a századok. A történelem néha lassít, néha gyorsít, néha nagyot szökik - 1914-ben a miénk bevágott a gyorstempóba. Hogy a háború, az más? kivétel? szerencsétlenség, mint mikor valakinek tégla esik a fejére? Ez a történelemszemlélet nálunk általánosan elterjedt, hivatalosan is elfogadott és kötelező; ez az a vakság mellyel az istenek megverik, akit el akarnak veszteni. A történelemben nincsenek ilyen véletlenek, «ha ez nem lett volna, akkor az nem lett volna» bölcsességek. Szervesen, szükségszerűen összenő benne minden. Sorsunk egy velünk; amíg ezt nem értettük meg, nem értettünk meg semmit. A háború utáni végzetünk tempója nem lassult, csak kevesebb zajjal, csöndben megy végbe. A magyarság most éppen úgy vérzik és elvérzik, de ez még rosszabb. Egyik része nem tud róla, a másik, a nép, nem törődik vele. Nyiltan mondja, hogy elpusztúl s nem bánja. Ami paradoxon az egyénről, hogy akkor hal meg, mikor belenyugszik, igazság a népről. Külső erőszak az ókorban elpusztíthatott népet, ma már (vagy ma még) nem; a halálba beletörődés: igen. Természetesen ehhez is idő kell. Nem úgy megy, hogy egyszerre mindenki öngyilkos. Hanem úgy, ahogy most szemmel láthatjuk, évről-évre, nemzedékről-nemzedékre. Kell-e jövendölnünk, kell-e tudnunk a jövőt? A jelent is elég tudnunk, benne azt, amit Kölcsey elveszni-akarásnak nevez s hogy ez száz év után nemcsak megvan még, hanem most arat legdúsabban. «Mondanám: imádkozzatok e népért, de ezért talán már imádság sem használ. Mert hiszen önmaga akar elveszni.»