Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 17-18. szám · / · DISPUTA · / · A MAI AMERIKA
A Nyugat szerkesztősége azzal a megtisztelő kérdéssel fordult hozzám: foglalkozzék-e a Nyugat Steiner tanár úr levelével? Én ezt a levelet rendkívül érdekesnek és egész hangjában nagyon tiszteletreméltónak tartom, bár személyemre vonatkozóan kisebb tárgyi tévedések vannak benne.
Elvégre én Amerikáról igen súlyos ítéletet formáltam és ha ezzel a véleményemmel nem is állok egyedül, Magyarországon is sokan vannak, akik nem értenek egyet velem. Többek között csak Ravasz püspököt említem, akit pedig a magyar kultúra ékkövének tartok.
De különben is, eltekintve a tárgyilagosságtól, Steiner Árpádnak éppenúgy hazája Amerika, mint énnékem Magyarország, vagy Európa. Ha a tanár úr használta volna ezt a hangot az én hazámmal szemben, nagyon valószínű, hogy én még keményebben, a tárgyilagosságot még jobban elveszítve válaszoltam volna.
Sokat vitatkoztam erről a kérdésről Nicolas Roosevelttel, a volt budapesti amerikai követtel, akinek mindenképpen több oka volt szembeszállni velem és ha szabad ezt mondanom: mélyebb érzelmi és tárgyi felkészültséggel is rendelkezett, még sem talált ennyi védőpontot Amerika mellett, mint Steiner Árpád, - ez viszont a tanár úr mellett szól.
Essünk túl a jelentéktelen személyi kérdéseken. Steiner tanár úr úgy állít be engem, mint aki pár hetet töltöttem Amerikában, sőt amögé a barátja mögé helyez, aki olyan gyámoltalanul mozgott odakint, hogy legfeljebb szivart tudott vásárolni. Ez tévedés. Én három ízben voltam odakint, közel két esztendőt töltöttem az Egyesült Államok különböző pontjain és amikor először érkeztem New Yorkba, már akkor is beszéltem angolul. Tévedés az is, hogy csupán a hollywoodi operettvilágon keresztül ismerem Amerikát. Legmélyebb benyomásaimat legutóbbi utamon szereztem, amikor nem is jártam Hollywoodban. Ellenben az amerikai pénzvilág, politika és tudomány olyan szalonjai nyíltak meg számomra, ami egyrészt élménynek valóban felejthetetlen, másrészt ami az irodalmat rendkívül tisztelő Amerikában egy, mindig nagy füsttel járó new yorki premier kapcsán minden európai írónak kijár. Csak meghatottsággal tudom elkönyvelni, hogy meghívót kaptam olyan nevekhez amiket éppen nagyságuknál fogva szerénytelenség volna leírnom, csupán azért, mert olvasták egyik-másik regényemet, pedig hogy őszinte legyek, könyveimből odakint kevés példány fogyott el.
Ez természetesen még mindig édeskevés ahhoz, hogy Amerikáról véleményt formálhassak. Ha jól emlékszem, Molnár Ferenctől származik a mondás: Amerikáról csak az mondhat véleményt, aki legalább negyven napig, vagy negyven - esztendeig volt Amerikában. Félek, hogy ezen az alapon sem engemet, sem a tanár urat nem illeti meg a jog, hogy Amerikáról olyan határozott hangnemben nyilatkozzunk, mint ahogy mindketten tettük. De nekem eszem ágában sincs, hogy pápa legyek ebben a kérdésben, viszont írói jogomnak vallom, hogy benyomásaimat úgy és azon a hőfokon hozzam nyilvánosságra, ahogy azok bennem megfogamzottak. Goethe sóhaja bennünk, e pusztuló világ iródeákjaiban fájdalmas ordítássá nőtt, - erre különben még visszatérek.
Sajnos nincs hely és nincs idő, hogy mindent el tudjak mondani, minden alatt azt értve, ami csak legszorosabban tartozik e vita keretébe. Így tehát megmaradok a Steiner Árpád által felvetett ellenérvek mellett, persze azokat is csak futólag érintve, hiszen az amerikai irodalmat igazán nem lehet néhány szóval elintézni.
Azt írja Steiner tanár úr rólam: kérem szépen, íme egy literátus ember, aki még nem hallott Longfellowról... és a többiekről.
Tanár úr ez nem szép dolog. Egész tanévben egyszer sem szólított ki a padból, egyszer sem feleltem és most mégis beszekundáztat. Honnan tudja ön, hogy én nem ismerem Longfellowt és hogy teljesen tájékozatlan vagyok az amerikai irodalomban?
Nem tetszett például elolvasni, (ami persze nagyon könnyen érthető) Walt Whitmanról írt írásbeli dolgozatomat. Ami pedig az élő irodalmat illeti, ennek jeleseit nemcsak műveikből, hanem nagyobbrészt személyesen is ismertem. Más kérdés persze, hogy Theodore Dreisert, nem beszélve a regényirodalom orosz és francia csúcsairól, mai szemmel is nézve, egészen másodrendű írónak tartom, ennélfogva nem tudom helyeselni, hogy Dreiser, affeletti dührohamában, hogy nem ő kapta a Nobel-díjat, Sinclair Lewist azon a nyilvános banketten rettentően felpofozta. (Notabene: amerikai lélekről és durvaságról lévén szó, el tudja ön képzelni ezt a jelenetet John Galsworthyval vagy Jules Romains-szel a főszerepben? Tudom, tudom kérem, nem tartozik ide, emberi tévedés, idegrendszer dolga, semmi köze az irodalomhoz, nem is lett volna szabad említenem, de én e jelenet benyomása alól annál kevésbbé szabadulhatok, mert magam is láttam - igaz, hogy Hollywoodban - összetört írói arccsontokat és letépett nyakkendőket és ilyenkor erre a szegény, szomorú kis pesti Otthon-körre úgy gondoltam, mint egy kápolnára.)
Egyébként e pofon kritikai, hogy úgy mondjam eszmei tartalmát sem helyeslem. Sinclair Lewist mindenképpen megillette a Nobel-díj, a világ összes élő íróit beleszámítva, mert az
Amerikának voltak és vannak is igen nagy írói (sajnos O'Neillt nem tartom annak) - írói felhőkarcolókat azonban nem tudok Amerikában felfedezni. A Bernard Shaw ádáz fehér szakállában nagyobb szellem villanyossága serceg, mint az egész... különben hagyjuk ezt az irodalmi vitát, mert sohsem érünk a végére.
Én nem azt mondtam, hogy az amerikai irodalom alacsonyabb rangú, mint a bolgár, vagy új-görög, vagy szlovén. Én az európai irodalomról beszéltem, nem tagadom, Petőfit, Aranyt, Madáchot, Jókait és Adyt is beleértve.
Azt méltóztatik mondani, hogy nyilvánvalóan semmit sem hallottam az amerikai egyetemekről, könyvtárakról és többek között a new yorki operáról. A Metropolitain operáról közvetlen és igen jó forrásból nagyon sokat hallottam. Így például azt is tudom, hogy a new yorki opera az idén csak néhány hétig fog játszani, ugyanakkor Csonkamagyarország operája az egész évadban nyitva lesz. Los Angelesnek másfélmillió lakosa van, a világnak talán leggazdagabb, de mindenesetre legmodernebb városa, az arany és olaj székhelye, Kalifornia szíve, és egyetlen színháza sincs. Ugyanakkor Budapesten a gazdasági válság koromsötétségében egy szinte érthetetlen hit lángvetőivel hét színház indul most a harcba.
Judit Andersontól, a nagy amerikai drámai színésznőtől, aki éppen O'Neill Strange interlude-jének főszerepét játszotta, azt kérdeztem az ősszel:
- Mennyi ideig járnak most egy sikeres darabbal a «road»-on?
Legyintett.
- Vége, vége! Még csak Csikágóba se megyünk át. Mindent megölt a film.
Amerikai pedagógia? Le a kalappal előtte. De éppen önnek kellene tudnia tanár úr, hogy az amerikai népet (és sajnos az egész világot) ma már nem a katedra neveli igazi hatással, hanem a film. Ha netalán az amerikai filmet illetőleg különvéleményen volnánk, amit nem hiszek, kérem olvassa el honfitársának, Eastman professzornak, a nagy pedagógusnak kétségbeesett vádiratait.
Amerikai népkönyvtárak? Megint le a kalappal. De én tudnék mutatni önnek a magyar alföld legmélyéről írt leveleket, amikben eldobott, rongyos könyveket kérnek kis, falusi olvasókörök számára - ha nekünk annyi pénzünk lett volna, mint Amerikának, nekünk is lettek volna olyan könyvtáraink. Számítsuk ki, hogy az utolsó ötven esztendőben mennyi volt az amerikai nép vagyona és jövedelme és ebből mennyi jutott könyvtárakra és kultúrintézményekre. Az aránylagos átszámítás után még Magyarország sem fog alulmaradni. Ezt természetesen nem Amerika ellen, hanem a mi védelmünkre említem.
Ezt írja később a tanár úr: «A konferenciának egyik különben igen józanul és higgadtan gondolkozó tagja annyira a vitát vezető úr befolyása alá kerül, hogy egy igen ismert nevű volt new yorki polgármestert is gangsternek nevez ki: ez a könnyelmű kijelentés egyenesen megrágalmazása New York városának.»
Itt álljunk meg egy pillanatra. Jimmy Walker - mert hiszen róla van szó - Budapesten is megfordult. Ez a szikár fiatalember nem hagyott jó benyomást nálunk. Rekedten beszélt, kalapját a tarkóján viselte és állandóan tökrészeg volt. A pestiek nem így képzelték el a világ első városának főpolgármesterét, összenéztek és azt gondolták magukban: ez az ember sohasem lehetett volna Budapesten polgármester.
Ez persze csak külsőség. Azonban Walker bukása nemsokára belsőleg is igazolta ezt a benyomást. Amint mi európaiak éppen az amerikai lapokból értesültünk, a vizsgálat igen sötét dolgokat derített ki a vidám Jimmy életéből.
Mult novemberben egy estélyen voltam New Yorkban, olyan emberek között, akik nagyon közel állottak Jimmy Walkerhez. Egyszer csak egy úr a vállamra tette a kezét és így szólt hozzám:
- Tudom, hogy ön európai író, nem szeretném, ha ezekkel a benyomásokkal menne haza. Kérem, amit most maga körül lát, ez nem Amerika. Ezek nem «mi» vagyunk.
Ugyanezzel az úrral hajnalig sétáltam New York csendes utcáin, sok mindenről beszélgetve. Séta közben megálltam az egyik téren egy szép, hatalmas szobor előtt és azt kérdeztem:
- Ki ez?
Legnagyobb meglepetésemre így felelt:
- Az apám.
Mindezt csak azért említem, mert azt méltóztatott mondani: hatezer kilométer távolságból a jó öreg Sue és Gutzkow ponyvaregényeinek hatása alatt szemlélem Amerikát.
Vaknak és bolondnak kellene lennem, ha azt merném állítani, hogy Amerikában mindenki gangster. De hogy Amerika erkölcsi tőkéje, a honalapítók, a nagyot és szépet álmodók, a Mayflower örök utasai ma már kisebbségben maradtak, azt Amerika mai súlyos állapota mutatja.
Ami az alvilág kérdését illeti, előadásomban pontosan követtem William G. Shepherd tanulmányát:
«A vitavezető tájékozatlansága azonban nem csupán negative, hanem a legpozitivebb formában is megnyilatkozik. Ő nem lát különbséget a demokrata és republikánus párt között. Ahelyett azonban, hogy érdeklődött volna a két nagy történelmi párt históriát alkotó programmja iránt, egy francia államférfiut idéz...»
Bocsánat, nem én idéztem, hanem Norman Thomas, Amerika egyik legnagyobb politikai koponyája, aki a legutóbbi választáson elnökjelölt is volt. Ismerem James Bryce
Viszont igazán meglep, hogy nem ismeri Darwin gondolatmenetét az amerikai faj keletkezéséről. Én még magyar fordításban olvastam: «A fajok eredete a természeti kiválás útján.»
És végül, az öregedő Goethe sóhaja.
Önben nagyon érthetően felvetődik a kérdés, hogy az európai írók, légyen az Deval, Duhamel, Woodhouse, vagy akár csekélységem, miért ilyen keserűek, miért ilyen igazságtalanok Amerikával szemben?
Tanár úr, ez Goethe sóhaja bennünk. De Goethe csak elképzelte, mi pedig
És ez fáj!
[+]