Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 17-18. szám

KASSÁK LAJOS: UJ REGÉNYEM ELSŐ MONDATÁIG

Úgy gondolok az írásra, mintha hosszú expediciós utazásra készülnék. Vadító nyugtalanság van bennem. Így tart már napok óta. Napok, amik esztendőknek tűnnek. Jól kötözzétek össze a málhákat, legények, mondhatnám, vigyázzatok az állatokra, adjatok nekik elegendő abrakot, a tömlőket töltsétek meg friss vízzel s aztán gyerünk. A nagy belső izgalmakhoz mérten így rendelkezhetnék vagy elmehetnék valamelyik orvos ismerősömhöz, akit a kávéházi asztaltól ismerek és megkérhetném, írjon nekem alkalmas receptet, mert meg akarok halni. Utazni vagy meghalni, most nagyon is egyet jelentene a számomra. Szeretek élni és nem szeretek utazni. Valami kis rést keresek, hogy kibújhassak magamból és állandóan csak ezt a két lehetőséget látom. Bár, jól tudom, a harmadikat fogom választani, ami elől menekülni szeretnék. Nem akarom, hogy más is észre vegye ezeket a kínlódásaimat, keveset megyek emberek közé. A háromszobás lakás is éppen elég nagy dzsungel most ahhoz, hogy halálos fáradtságig elcsavarogjak benne.

Üldögélek a dolgozó szobámban, mint valami rideg, ablaktalan siralomházban. Más ember talán örülne neki, ha ilyen meghitt otthona lenne, én sehogy sem találom benne a helyemet. Minden szöglete, minden bútordarabkája elmúlt jelenetekre, bizonyos személyekre, szagokra és színekre emlékeztet. Ezen az asztalon írtam a könyveimet, abban a nagy karosszékben szokott ülni a feleségem, ha úgy néha jóban voltunk és belátogatott hozzám. - Nem zavarlak? - kérdezte. - Persze, hogy nem - feleltem -, hogyan is gondolhatsz ilyesmire! - Bizonyára valami különös oka volt rá, hogy bejöjjön hozzám s most semmi érdekesebb mondanivalója nincsen.

Ő a nagy karosszékben ül, én a modern acéltámlájú széken és az íróasztal közöttünk van. Úgy beszélek át hozzá, mint valami sánctöltés fölött. Így barátkozhattak egymással a világháború utolsó évében az ellenséges katonák. Nem tudunk közelebb jutni, egyikünk sem meri megtenni az első lépést, kimondani az első szót, amely leszerelné gyávaságunkat, ami idegenek előtt otromba gőgnek, beteges hiúságnak is látszhatna. Pedig ő szeret engem és tudja, hogy én is szeretem őt. De ezekről az érzéseinkről soha sem tudtunk beszélni egymásnak. Lehet, hogy azért lettünk ilyen félénkek és óvatosak, mert nagyon is szabadon, egymás felügyelete nélkül akartuk élni az életünket. Mindegyikünk a maga sajátos életét. Az éjszakáink rapszodikusak voltak, mint két ideges gyerek játszódélutánjai. Hol örültünk egymásnak, hol meg elszomorodtunk és ízetlenül lehültünk. Hosszú évekig elkísért bennünket érzéseinknek ez a szeszélyes váltakozása. Minden a véletlenen múlott. Talán valamely harmadik személy, valami láthatatlan hatalom játszott velünk, egymáshoz dobott és szétkergetett bennünket. Ő korán kelő volt, én szeretek sokáig az ágyban maradni. Félálomban ringatózni, ilyenkor élem ki azokat a kalandos érzéseimet, amiket nappal és ébren még soha sem mertem megvalósítani. Ő hangos léptekkel járt fel-alá a szobákban, megitatta a virágait és a kis kannája oda-oda ütődött a cserepekhez, a parkett megcsikordult a léptei alatt. Fejfájással ébredtem, mint aki részegség után ébred. Morózus, rosszkedvű vagyok és ő sehogyan se tudja megérteni az okát. Durva támadásnak veszi, ha nem közeledem hozzá hizelgő gyöngédséggel. Egyszer egy ilyen délelőttön odajött hozzám a divánhoz, fölémhajolt, nyilván meg akart csókolni, de én még mindig az álom vízein úsztam, a szememet se nyitottam ki a közeledésére. Fölállt, szinte éreztem, hogy sértődötten ellökött magától, kiment s többé nem kísérelte meg, hogy ilyentájban közeledjen hozzám. Furcsa természete van, még furcsább, mint az enyém.

- Van valami programod estére? - kérdezte, hogy most itt ült velem szemben az íróasztal másik oldalán, a hatalmas karosszékben.

- Semmi.

- Mostanában keveset dolgozol. Jó lenne, ha csak néhány napra is elutaznánk valahova.

Milyen haszontalan beszéd, gondolom. Nagyon jól tudja, hogy nem szeretek utazni és újból és újból kísérletet tesz, hogy rávegyen erre a buta önkínzó műveletre. Ő szeret utazni, de ha beülünk a vonat kocsijába, mintha a léghuzat, a beáradó füst, a többi emberek jelenléte egyszeriben kioltaná az élete lámpását. Alighogy elhelyezkedtünk a helyünkön, vállamra hajtja a fejét és elalszik. Alszik órákon át. A vonat állomásokra érkezik be, füstfelhőkben dohogva, kattogva tovább rohan, újabb és újabb vidékek tűnnek fel, templomtornyok keresztjei csillognak a napfényben, vagy éjszaka a hold előbujik a hegyek mögül, sárga ábrázatával fönt jár a fellegek között és elkísér bennünket a legközelebbi kanyarodóig, a vándorló emberek az országutakon, a legelésző állatok a mezőkön és ő csak alszik és mindebből semmit sem tud. De utazni azért szeret, mondja. Én nem szeretek, annyira nem szeretek, hogy az utazás szó hallatára is elfog a keserűség. Nagyon jól tudja, hogy ez így van, de szikrája sincs meg benne a másik iránti figyelemnek.

- Nem érzem, hogy éppen az utazás örömei után vágyakoznék. Én, sajnos, magam is észrevettem, hogy mostanában keveset dolgozom.

Föláll a székből és úgy látszik rajta, mintha valamire elhatározta volna magát. Szép magas, még egészen fiatalos alakja van. Jól áll neki a fekete trikóruha, vállán a kis színes kendővel, csuklóján a csillogó fémkarikával. Nemcsak nekem, aki minden eltakargatott értékét ismerem, hanem más férfinek is kívánatos nő lehet. Olyan, mintha most lépett volna ki a fürdőből és olyan, mintha érintetlen lenne így teljes asszonyiságában is. Elindul, megkerüli az asztalt, hogy hozzám érkezhessen. Előttem áll, olyan közel áll hozzám, hogy a ruháján át is megérzem a vére izgatottságát. Játszani akarok vele, de nem nyulok felé, várom, hogy a maga olthatatlan kivánkozásával egészen rámomoljon. Várok.

- Milyen különös vagy - mondja hirtelen.

- Különös vagyok?

- Mért nézel rám mostanában ilyen gyűlölködőn?

- Hogy érted ezt? Mért mondod azt, hogy gyűlölködőn nézek rád?

- Mert érzem! És látom, hogy tele vagy gyűlölettel.

Én is olyan vagyok, mint a többi emberek, gyarló és alapjában véve gonosz természetű. De valamiben föltétlenül elkülönbözöm a többiektől és ez az, hogy nincsen bennem gyűlöletérzés. Riválisaimat a művészetben iparkodom átlépni és a politikai ellenfeleim legyőzésére törekszem, de senkit nem gyűlölök. Ha most azt mondta volna ez az asszony, hogy akaratlan pillantással elárultam, hogy gonosztevő rejtőzködik bennem s hogy egyszer majd gyilkosságra vetemedem, nyugodtan azt válaszolnám neki hogy: lehetséges. Mit tudhatjuk előre, milyen jó és rossz cselekedeteket követünk el még az életben. De, Istenem, ő, aki a legközelebb áll hozzám, látott már vidámságban és szomoruságban, incselkedett velem világos nappal és megfigyelhetett alvó állapotomban, ő most minden átmenet nélkül és éppen akkor, mikor kívánkozom utána, azt mondja, hogy tele vagyok gyűlölettel irányában. Mit válaszolhattam volna egyebet:

- Igen! - mondtam. - Halálosan únom a szavaid is és a mozdulataid is. Most éppen itt lenne az alkalom, hogy megbeszéljük: ha beleegyeznél, szívesen elválnék tőled.

- Miattam, akár holnap megindíthatjuk a válópert. Nem mondhatnám, hogy csalódtam benned, de azért fáj, hogy így kell elválnunk.

Nem én, hanem ő költözött ki a lakásból. Azóta nem találkoztam vele. Eléggé gyakran gondolok rá, de érzem, hogy egyre messzebb kerül tőlem, mintha ködökön át emlékeznék. Dolgozni, dolgozni, mondogatom magamnak, de a folytatólagos, egyöntetű munkába belezökkenni nem olyan könnyű, mint ahogyan arról fecsegni szoktak.

Átmegyek a másik szobába és a harmadikba. Egyszerűen bútorozott szobák, nem is nagyok, mégis most úgy érzem, el tudnék tévedni bennük. Becsöngetem Faragónét, a gazdasszonyom. Trampli nőszemély, megáll a nyitott ajtóban, hogy a rést egészen betölti a testével. Ezt a figurát jól kikerestem magamnak. Nem kell félnem tőle, hogy kísértésbe ejt. Ennek, bizonyára, sohasem leszek a kiszolgáltatottja. És jól bírja a munkát és úgy vigyáz a házamra, mint valami komondor. A koldusok félnek tőle s a fűszeressegéd tálcán hozza föl hozzá azokat a holmikat, amiket reggel a boltban megrendelni kegyeskedett. Ha nem érezném rajta a konyhaszagot, akkor azt gondolhatnám, íme, egy jól fejlett lélek a falu titokzatos világából. Ha Zola szemeivel tudnék látni, akkor azt mondanám, hogy ez a személy közvetlenül a tavasszal fölszántott földből bújt elő, mint valami csodálatos növény s az Isten napocskája formálta meg ilyen idomtalan tuskóvá. A koldusok félnek tőle, a fűszeres segédje megalázkodik előtte, de énhozzám olyan, mint maga a megtestesült áldás. Ahogyan ott áll az ajtónyílásban, a szemei élénk kíváncsisággal ragyognak, az ajkai mosolyognak és alig várják, hogy válaszolhassanak a kérdésemre, vagy jóságosan igent mondhassanak a kívánságomra.

- Csináljon fürdőt, - mondom. - Tetőtől-talpig meg szeretnék mosakodni.

- Tessék vigyázni az úrnak, hiszen most is meg tetszik hűlve lenni.

Nézek rá, aztán azt kérdezem:

- Mondja csak maga, Mária Magdaléna, mért félti úgy az életemet?

- Hát ki vigyázzon a Nagyságos úr életére? Hiszen úgy tetszik élni, mint akinek senkije sincs ezen a világon.

- Hát a kedd esti vendégek? Azokat maga kutyáknak se nézi, Mária Magdaléna?

- Nem mondom én, hogy kutyák, de nem is épeszű emberek azok. Bocsásson meg a Nagysádos úr, de ha itt voltak, olyan marad utánuk a lakás, mint a disznóól. Úgy látom, hogy részeg korhelyek, ingyenélők valamennyien.

- Arról persze megfeledkezik maga, hogy azok az urak és hölgyek az én vendégeim.

- A Nagyságos úr is alighanem csak kényszerűségből engedi be őket a lakásba. Mi értelme van az ilyen népségnek, semmi, éppen semmit A Nagyságos asszonyt nem ismertem, de...

- No jól van, lelkem. Menjen és csinálja meg a fürdőt.

Úgy vettem észre, mintha kajánul rámnevetett volna, mielőtt kifordult az ajtón. Valószínüleg ennek a nagy hústömegnek is agyvelő van a fejében. Észrevette, hogy nem akarok a feleségemről beszélni s ki tudja, hogy mi mindent vesz még észre a házban? Mit gondol felőlem, mi mindenről okoskodik nappal és mi mindent álmodhatik össze éjszakánként? Hallom, hogy a léptei zuholnak kint az előszobában, ajtók nyílnak ki előtte és ajtók csapódnak be mögötte.

Leülök abban a szobában, amelyik a feleségem hálója volt. Cigarettára gyújtok és egy könyvben lapozgatok. Nincs türelmem az olvasáshoz. Annyira nincs türelmem az olvasáshoz, mint amennyire a turistának nem lehet türelme a reggeli elfogyasztásához, ha kint már hasad a hajnal. De a turista mégis csak megreggelizik és én is szemelgetek a fekete betűsorok között. Néhány sort elolvasok elől a könyvben, aztán messzire tovább lapozok, valahol a közepe táján megint megakadok néhány pillanatra. Lapos, szürke mondatok s csak úgy szagra érzem, hogy a történet sem lehet nagyon érdekes. Szemüveg nélkül olvasok, a könyvet egész közel emelem az arcomhoz s most érzem, az ujjaim kegyetlenül dohányszagúak. A jobb kezem nagyujja és mutatóujja sárga a nikotintól. A körmeim se valami nagyon gondozottak. Ha így megy, nemsokára olyan leszek, mint a megrögzött agglegények. Kicsit piperkőc, kicsit állandóan lezüllött. Ha valamennyire kialakul az új témám, mindjárt dolgozni kezdek s ez alatt az idő alatt a külsőmet is kicsit rendbe hozom. Érdekes, ha dolgozik az ember, mindenre több ideje jut, mint ebben a léha, tehetetlen periódusban. Azok a szegény munkások, akik elvesztik a foglalkozásukat, úgy züllenek lefelé erkölcsileg és fizikailag, mintha valami hegyről ereszkednének neki egészen a pokol fenekére. Kevesen értik meg ezeket az ártatlan halálraítélteket, mint ahogyan a kenyértelenség áldozatait és a börtönbe vetett gonosztevőket is nagyon kevesen értik meg. Pedig nem is olyan utolsófajta ez a népség. Ha egyszer szóba állnánk velük és ők hajlandók lennének őszintén megnyilatkozni, akkor zománcozott intelligenciánkkal és szagtalanított előkelőségünkkel bizony hogy szégyenkezhetnénk előttük. Leteszem a könyvet, mert nem bírom el az ujjaim savanyú dohányillatát. Végre bejön Faragóné és jelenti, hogy készen van a fürdő.

Nem tudom, mért kívánkozom úgy a langyos víz után, mikor ma, alig néhány órával ezelőtt már egyszer megfürödtem. Úgy látszik, nagyon terhes lehetek önmagamnak. A fürdőszobában kölniszag van, gyönge párák szállnak föl a kádba eresztett vízből. Ha kinyitnám a szám, akár orvosi rendeletnek megfelelőn, inhalálhatnék. De, hála Istennek, egészséges vagyok, mint a makk. Hova akasszam a ruhámat addig, amig fürdeni fogok? Helyesebb lenne, ha az a nagydarab test gyatra okoskodásai helyett inkább ezeknek a vacakoknak a rendbentartásával foglalkozna. A fogason öreg holmik vannak, úgy látszik, női ruhanemű, nem is tudom, honnan kerülhettek ide?! Nem alsó, hanem felső ruha. Mindegy, ha már így vagyunk, összebékülök az idegen holmikkal. Becsöngethetném Faragónét, de inkább magam csinálok rendet. A tükör üvege tele van párával, a törülközővel letörülöm. Az erős vászontörülköző nedves lesz vagy inkább nyirkos s ez nagyon idegesítő. Az ember kegyetlenül ügyetlen és bizalmatlan így magárahagyatottságában. De végre valamivel meg lehetek elégedve. A tükör előtt állok, majdnem mezítelenül és látom, fizikailag nagyszerűen konzerválódtam. A bőröm férfiasan barna, a mellem keresztalakban hajjal van benőve s az izmok a karjaimon, ha nem is sportolok már évek óta, nem löttyedtek le. Először az egyik, azután a másik karomat hajlítom be és megtapogatom a muszklimat. - Jól van barátom! - mondom magamnak. - Holnap még nem kell a sírba feküdnöd. - Tenyeremet végig húzom az arcomon, kissé alább száll a magamról vallott jó véleményem. Puha az arcom s a bőr, mintha kissé megbővült volna rajta. Ha egyenesen tartom a nyakam, akkor toka dudorodik ki az állam alatt. A szemeim körül szarkalábak sötétednek. De alig hogy láthatók, csak akkor fedezhetők föl, ha vizsgálódón megkeresi őket az ember. Az idegen szem észrevétlenül elsiklik fölöttük. A gyakori borotválkozás sokat árt az idősebb férfi arcbőrének, de, sajnos, ezen nem lehet változtatni. Csak nem mehetek ki szakállal, mint az erdőből szabadult őslény. Megállapítom, hogy a gyakori borotválkozás árt az arcbőrnek s már fenem is a borotvát.

Jó illatú a szappan, amivel bekenem magam. A puha, langyos hab betakarja az állam, az ajkam fölső részét s most olyan vagyok a tükör előtt, mint valami mikulás. Kár, hogy a tarkómon már erősen kopaszodom. A bibliai mesében forró vizet öntöttek a kopasz zarándok fejére. Köszönöm. Az ilyen tréfákat nem nagyon szeretem. Jobb arcomra ráteszem a kést s kissé megdöntötten, ügyesen húzom lefelé. Az elnyesett szakállszőrök harsognak a kés alatt. Úgy harsognak, olyan mélyről szólnak, mintha panaszló zsoltárokat énekelnének. Most átteszem a kést az arcom másik oldalára. Az ajkaim körül időzöm a legtovább. Aztán lekaparom a bajuszom helyét. Már eltünt a fehér hab s vele együtt az előbbi gyűrődések is a bőrömről. Fiatalos, üde, szinte rózsaszínű vagyok.

Mária Magdaléna ért a fürdő készítéséhez. Elnyújtózom a kád fenekén, a fejem kissé magasabban fekszik s a lábszáraim, az ágyékom, a hasam és a mellem egy része áttetszik a vízen. Milyen jó annak, akinek legalább ennyi élvezet jut az életben. Fürdőszoba, csempézett falakkal, fehérre zománcozott káddal, benne néhány liter langyosvízzel. De, hogy a dolgokat élvezni tudjuk, annak is meg vannak a maguk előfeltételei. Sajnos, az emberiség tulnyomó része még odáig sem fejlődött, hogy élvezni tudná azt, ami adva van a számára. Egy építész barátom mesélte, hogy nagy fáradsággal összehozott egy társaságot és komoly áldozatkészséggel megépítettek egy úgynevezett kollektiv munkásházat. Egy-kétszobás lakásokkal és fürdőszobával. A ház elkészült, a lakók beköltözködtek s az építész barátom nagyon büszke volt a teljesítményére. Két hónap múlva elment, hogy körülnézzen az új házban. Úgy lépett be a kapun, mint a győztes hadvezér s nemsokára úgy jött ki a házból, mint akinek megtépték a haját, összetörték a bordáit s végül, mint egy érdemtelen lim-lomot kidobták az uccára. A lakók beköltöztek a házba, magukkal hurcolták jól táplált poloskáikat, a konyhákba köteleket feszítettek keresztül-kasul, teledobálták megsárgult pelenkákkal, rongyos alsószoknyákkal és még rongyosabb fuszeklikkel és majdnem minden lakásban a fürdőszobát az ócskaságok raktárával és a piszok lerakodóhelyével tévesztették össze. A zsidóknál a fürdőkádban tömésrefogott libákat, a keresztényeknél pedig szenet, fát, vagy hasznavehetetlen vacakokat tartottak ugyanúgy, mint más helyeken a szemétládában szokás, amit azonban esténként kiürítenek. Az építész az első pillanatokban azt hitte, elérkezett annak az ideje, hogy nyugodtan főbe lőjje magát. De lassan mégis csak megnyugodott, hazament és tetőtől-talpig lemosta magát azután a sok szemét után, amit a szemei láttak. Néhány nap múlva nekifogott egy másik kollektiv ház tervezésének. Mit csinálhatott volna egyebet? Valamennyien azt az utat járjuk be, ami a részünkre kijelöltetett.

Kilépek a vízből és úgy érzem, mintha ujjászülettem volna. Vége a nyavalygásoknak. Semmi kétség hamarosan nekiülök a munkának. Sejtem, két-három hét mulva elérek odáig, hogy a témát a kezemben tartom, mint egy nagy csomó színes pamut-, selyem- és fémszálat. Csak neki kell kezdeni a tervbe vett figurák kialakításának. Ez alatt a két-három hét alatt sokat fogok aludni és sokat fogok egyedül csavarogni.

Kellemesen langyosak a szobák, félig öltözötten járkálok ide-oda. Olyan boldog vagyok, amilyen már régen nem voltam. Megnézem, hogy van-e elegendő papiros az íróasztalom fiókjában. Van. Szép, tejfehér lapok, a felületük kissé recés, jól esik, ahogy az ujjammal megérintem. Szeretem a friss, tiszta anyagot. Úgy tudom ízlelni a tapintásommal, mint az inyemmel az ételt, a szemeimmel a formákat és színeket. A selyem érintése passzivvá tesz, a bársony megcsiklandoz, a fém érintése bátorságot és elszántságot vált ki belőlem.

Két-három hét múlva ideülök ezek elé a papirosok elé, föléjűk hajolok és apró, kis betűkkel elkezdek dolgozni. Két-három hét, már alig rőfnyi idő. Gondolom, miközben leülök az asztalhoz, benyúlok a fiókba és egy csomó papirost teszek magam elé. Nézem, nézem, mintha még sohse láttam volna ilyen papirost. Még két-három hét, gondolom újból és előveszem a töltőtollamat s mint aki egyszerre hazatalált, leírom az új regényem első mondatát:

Füredi Mihály lebicegett az emeletről, a lépcsőházból még egyszer visszatekintett, aztán bevágta maga mögött a kaput.