Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 15-16. szám · / · FIGYELŐ · / · ILLÉS ENDRE: TÖRÖK SOPHIE NOVELLÁI
Ezek a fűzetek egy nagyvonalúan elgondolt munka tekintélyes tárgyi tudással kidolgozott fejezetei azokról a nemzetekről, amelyek a közelmultban különösen foglalkoztatták a közvéleményt. Svájc tárgyalását a népszövetség, Olaszországét a fasizmus, Japánét Imperialista politikája, Ausztráliáét az agrártermelés válsága, Spanyolországét a forradalom tette időszerűvé. A füzetek egymásutánját tehát a tárgyi aktualitás szabta meg; de a szerző módszeres hangja mentes minden zsurnalisztikától. Ezt hangsúlyozni kell, mivel a be nem avatott könnyen azt hihetné, hogy e tanulmányokat a szorgalom fércelte össze s hogy tartalmuk tárcává ízesített geográfia, statisztikai adatok több-kevesebb szerencsével kommentált tömkelege, vagy más akribia. De nem így áll a dolog. A füzetek minden lapja magán viseli a szerző miszticizmusra hajló szellemének személyes bélyegét. Ez a szemlélet kétségkívül megnehezíti számára a feldolgozandó tárgy némely aspektusának megértését, másutt azonban olyan összefüggésekre vezeti rá, amiket racionalista gondolkodó észre sem vehet.
Juhász Vilmos szemléletét német terminológiával «Wesensschau»-nak nevezik. E módszer hívei nem az egymástól gondosan szétkülönített részletjelenségek elemzéséből és egymásra vonatkoztatásából igyekeznek megérteni a jelenségeket, hanem azokat a maguk totalitásában háborítatlanul hagyva, abból, ahogy funkcionálnak, olvassák le a gondolatot, törvényt, vagy lényegiséget, ami formálóerőként bennük működik, ami belülről kifelé hat s a maga képére bomlik részleteiben. E módszerben intuició és önkény egybeolvad. Mint ilyen, felettébb alkalmas a legellentétesebb elfogultságok áltudományos propagálására, tehát a komoly ismeretszerzés szemszögéből nem annyira módszertani újítás, mint kórtünet. Ám e fenntartás mellett el kell ismernünk, lenyügöző metódus. Mert bármennyire kérdéses, lehet-e a társadalom legkülönbözőbb jelenségeit egy vis formativum közös megnyilvánulásának tekinteni, belevonva a történelem minőségeket-akaró folyamatába magát az élettelen természetet is, a szellemnek mindenesetre joga van e játékhoz s minden azon fordul meg, magával tudja-e hurcolni xerxesi diadalmenetében a tényeket, rá tudja-e erőszakolni az olvasóra akaratát olyan eredménnyel, mintha a valóság maga vetkőznék ki előtte inkognitójából?
Míg a komoly tudományosság valósággal retteg az elsietett összegezéstől, ez a módszer csak az intuició illusztrálására használja fel a részleteket. Tulajdonképpen a művészet módszere ez. Az okfejtés minden paránya titkos agitátor, mely a centrumból meríti erejét. Nem fokozatosan győzi meg, hanem rohammal veszi be az olvasót. Nem véletlen, hanem a módszerből következik, hogy alkalmazói a kifejezés művészei.
Juhász Vilmos Japánról és Ausztráliáról írott füzetében közelíti meg a legjobban a maga elé kitűzött eszményt. Ha ezekben a tanulmányokban egybekomponálja a hagyományt a természettel a multat a jelennel, ezt annál inkább megteheti, mert tárgyismeretünk elégtelensége megnehezíti az akadékoskodást. Olaszországra, vagy Svájcra alkalmazva a megoldás lényegesen nehezebb. Akármilyen szélesen kezeli szintéziseit s bárha három-négy, vagy még több interpretációt fest egymásfölé, e két kultúrterülethez való vonatkozásunk olyan sokszerü, hogy az összehangolásból érezhetően kimaradnak igen lényeges életjelenségek. A Spanyolországot tárgyaló füzetben viszont az a törekvése keveri ellentmondásba önmagával a szerzőt, amikor mindenképpen igazolni akarja hajdani ideológiák históriai jogosultságát. Az inkvizicióról írott fejezetre gondolok, amelyben a modern ember érzékeny lelkiismerete erősebbnek bizonyul az eltökélten mindentigazolni akarásnál s ennek következtében interpretációja - mint a vetitett kép a vásznon néha - vibrál, rezeg és irritálja ítéletét. Ezek azonban apró szépséghibák. Külön-külön és együtt a munka szép teljesítmény; remélhetőleg nem marad töredék.