Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 15-16. szám · / · FIGYELŐ · / · ILLÉS ENDRE: TÖRÖK SOPHIE NOVELLÁI
Ennek a háromszáztizenhatoldalas, öreg betűkkel szedett munkának, mely az új történeti iskola szellemében (tehát az iskolai tanítástól s a még közkézen forgó régibb keltezésű monográfiáktól minden tekintetben elütő szellemben) foglalja össze a hazai történetet, igen nagy sikere volt a könyvnapon. S méltán. Szerzője elismerten jeles tudós s ahogy e munkájából ítélem, nevelőnek is kiváló lehet, mert kitűnően ért ahhoz, ami tudománya továbbadásában a legnehezebb: összefüggéseket állapít meg bonyolult történeti jelenségek között, anélkül, hogy az avatatlanban azt a hítet keltené, hogy e formulázással már ki is merítette minden tartalmukat. Előadása szabatos és világos, rokonszenves módon tömör. Eltökélten hűvös olyankor is, amikor a tárgyalt szituáció mást talán bőbeszédűségre csábítana; ábrázolásának architektonikus korrektsége mindvégig egyenletes és szenvtelen.
Az a publikum, amelynek a számára ez a történet íródott s amely általánosságban nem igen ismerheti a történetírás új útjait, nemcsak haszonnal forgathatja, de érdekesnek és újszerűnek kell hogy találja a magyar múlt fényes és borús napjainak e szűkszavú kompendiumát. Az öregebb nemzedéket talán dezorientálja ez a könyv, mert nem követi az uralkodók egymásutánjának kilométerköveit, közkedvelt eseménycsoportokat elsikkaszt (elsősorban az akadémiai tragédiaírók többszörösen jambusokba tördelt konfliktusait), s ehelyett olyan tényeket állít előtérbe, miket a régibb történetírás teljesen elhanyagolt. Vagyonról és jövedelmekről több szó esik benne, mint ármányokról és ütközetekről; a gazdasági megrázkódtatások s a termelésnek, vagy a kereskedelemnek egy-egy korszakban lezajló, lassú ütemű átalakulásai több elmélyedéssel tárgyaltatnak, mint a pártütő főurak bonyolult intrikái. A lelkes történetíráson nevelkedett olvasó ilyen megállapításokat találhat Eckhart történetében: «Az a körülmény, hogy (az utolsó Árpádok alatt) a földnek az értékét rendesen úgy állapították meg, hogy jövedelmét tízzel megszorozták, mutatja, hogy a birtokkezelés és a jövedelem egyforma lehetett és a föld értéke meglehetősen állandó maradhatott. Ez az állandó földjáradék, amely nem a birtokos gazdasági közreműködése mellett jön létre, teszi lehetővé nemcsak rokonoknak, unokatestvéreknek, hanem egymástól távol álló személyeknek is közös birtoklását: egyiknek sem volt személyes vonatkozása a földhöz. Így lesz a jobbágytelek a gazdagoknak «úgyszólván használatos valutája» és társadalmi harcainak tárgya... Ez a birtokszervezet, a jobbágytelekből, mint jövedelmi egységből húzott biztos járadék magyarázza meg, hogy a nemes nyugodtan élvezhette a tulajdonában levő telkek jövedelmét, ha azok nem, egy helyen, hanem szétszórt falvakban is voltak.» (102. old.)
Mindez nem értelmezendő úgy, mintha a szerző a történelmi materializmus alapjára helyezkedve erőszakosan feszegetné az államfentartó nemzetségek meggyarapodásának dessous-it. Mindez azt jelenti csak, hogy az új oknyomozó történetírás legfontosabb és legnélkülözhetetlenebb segédtudománya a gazdaságtörténelem, melynek szempontjait immár a legkonzervativabb lelkületű történetíró sem hagyhatja figyelmen kívül, sőt előtérbe kell hogy állítsa, mert bizonyos jelenségeket nélkülük megmagyarázni egyáltalán nem lehet. Eckhart sem tesz mást, mint hogy a társadalom magas szintjén lejátszódó dekorativ eseményeket a termelés és a kereskedelem mély rétegeiben lezajló hol kevesebb, hol alig észlelhető eltolódásokból igyekszik megérteni és megértetni, Módszeréből korántsem következik még, hogy az állam életét magát e gazdasági alapzat ornamentumának tekinti: de tudja és mutatja a korrelációt. S hogy a múlt-ábrázolás e helyesnek felismert módszere mellett erősen veszítenek jelentőségükből az oromzatokat díszítő gipszfigurák, ez az új történetírás módszeréből oly kényszerítően következik, hogy azt a legtekintélytisztelőbb auktor sem kerülheti el.