Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 15-16. szám · / · FIGYELŐ

SCHÖPFLIN ALADÁR: IFJÚSÁG
Illyés Gyula verses elbeszélése - «Új írók» kiadása, Debrecen

Emlékeznek még erre a kis lírai elbeszélésre, mely a Nyugatban jelent meg? A jó ízére, arra a kedvességre, amely csak úgy árad belőle és megszeretteti az embert, aki leírta? Arra a hamvas tisztaságra, amely minden sorából sugárzik s olyan, mint nyári reggelen az esőmosta virágoskert, a természetnek és emberi eseményeknek ama szervi összetartozására, amelyben az ember is természeti jelenséggé válik? Az érzésben konzervált emlék frisseségére, amelynek nincs semmi konzervíze, olyan, mint a most leszakított friss gyümölcs?

Egy szakaszt olvas az ember ebből a versből és már teljesen érzi a beszéd közvetlenségét. Vers ez, nyolcsoros strófákra tagolt, soraiban szabad jambusok játszanak, a sorok vége néha rímbe, legtöbbször halk asszonáncba csendül össze, mindig érezni a ritmus pihegő játékát, - és mégis olyan kötetlennek, magától értetődőnek érzik a beszéd, mintha rögtönzés volna, kiszámítottság nélküli, csak a mondanivalótól függő. Ezt nem lehetett máskép elmondani, ezt természetes, hogy így kellett elmondani - így érzi az olvasó. A beszélő hang hitelessé teszi az első strófától kezdve, amit a költő elmond.

«Tizenhatéves forradalmár» bujkál, fut az üldözők elől, beáll a kaszások közé, ártatlan, gyermeki összeborulással szerelmesedik össze egy kis parasztlánnyal, aztán az üldözők hírére menekül tovább, míg haza nem ér. A képzelhető legegyszerűbb történet, de olyan gazdaggá, bővé válik az elbeszélésben, olyan feszültséget visz bele az előadás, annyi lírai asszociáció olvad bele, hogy olyan izgalommal olvassuk, mint egy drámát. A menekülés feszültsége, amelyben a felette szálló gólyák láttára sírva fakad, két összehajló virág láttára nevet a menekülő fiú: tiszta és biztos képe egy zaklatott lelkiállapotnak. S ahogy az izgalma elmúlik, amint a lánnyal találkozik, aki teljesen betölti valóját, elfeledtet vele minden mást, a hirtelen kisarjadó ifjúi érzés boldogsága ragadja magával - olyan bájos idill ez, amelyet öröm így olvasva is átélni.

Ebben a közvetlenségben minden tökéletesen őszintén hat, mert minden pontosan van adagolva; mindenből annyi, amennyi épen kell, epikából, természeti képből, lírából és humorból. Egy túlzott szótag nincs az egészben. Tiszta ösztön műve ez és ezért hat olyan pontosan. Emlékkép, amely a maga eredeti valójában, összes mellékzöngéivel került szavakba, a költő nem tett hozzá és nem vett el belőle semmit, csak azt a szomorkás, visszavágyó mosolyt, amely elbeszélés közben az ajkára ül. Különös: évek s a közben beállott férfikor distanciájából nézi a költő önmagát, tizenhat éves kora egy napját és mégis teljesen abban a hangulatban látja, ahogy megtörtént. A költői emlékezés ritka példája ez. Arra kell gondolni, hogy az elbeszélt esemény már akkor, történésekor, mint kész költemény raktározódott el a költő szívében, csak a szavakat válogatta hozzá később, a leíráskor. A lélek öntudatlanul dolgozik a költőben, megfogannak, csíráznak benne a versek s ő maga is csak akkor vesz róluk tudomást, mikor leírja őket.