Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 15-16. szám · / · FIGYELŐ

KÁRPÁTI AURÉL: NAGY ENDRE: ÖREGEK KALAUZA
Nyugat-kiadás

1. A jó könyv mindig egyszerű. Közvetlen és természetes. A szó szoros értelmében nyitott könyv. Mindenkihez, sőt mindenkiről szól s olyan magától értetődő, akár a Kolumbusz tojása. Amíg az ember olvassa, állandóan arra gondol: hogy is nem írták meg előbb?

Ilyen a Nagy Endre új könyve is. Egyszerű, közvetlen és természetes, szinte magától értetődő. Nincs olvasó, aki meg ne találná magát benne, kivált ha közel jár az ötvenedik esztendőhöz. Jó könyv. És szép, mert igaz, érdekes, mert őszinte, értékes, mert mindenkinek ad valamit.

2. Igazságra vezérlő kalauz. Célzatában vigasztalásra törekvő, anyagában izgalmasan újszerű, formájában artisztikusan könnyed, friss és eleven, helyenként költői emelkedettségű. Végeredményében éppoly élvezetes, mint bölcs elmélkedés az élet utolsó, búcsúzó szakaszáról. Arról a kollektív végzetről, amely előbb-utóbb mindnyájunkat utolér s amelynek inkább népszerűtlen, mint népszerű neve: öregség.

Műfaját tekintve majdnem meghatározhatatlan írás. Értekezésnek nem elég unalmas, csevegésnek nem elég igénytelen. Lirizmussal és drámaisággal egykép átitatott gyónás, amelyben a mosolygó humor felvillanásait nyomon követi a tragikus leszámolás, az objektív szemlélet általánosítását a szubjektív tapasztalat egyéni vallomása. Egyszerre több műfaj előnyös tulajdonságait egyesíti magában. S nem egyetlen paradoxona, hogy mennél elválaszthatatlanabbnak érezzük írója személyétől, annál inkább saját érzelem- és gondolat-világunk tükörképét ismerjük föl benne.

3. Modern könyv - a legöregebb témáról. Különös, hogy ez az ősi, örök téma irodalmilag mennyire kiaknázatlan. Cicero De senectute-ján, néhány egyházatya pesszimisztikus figyelmeztetésén és France egyik posthumus töredékén kívül alig jut eszembe hirtelenében valami ebből a tárgykörből. Még regényt se tudok, amely a megöregedés folyamatának beható analizisével foglalkoznék. Egyedül a lírai költészet gazdagodott vele. Holott, ha van téma, amely minden vonatkozásában «egyetemes emberi»: ez igazán az. Hiszen mindannyian átéljük, föltéve, hogy megérjük S az irodalom mégis hallgat róla. Azzal a szégyenlős, furcsa álszeméremmel, amellyel - mint Nagy Endre találóan mondja - a panoptikum titkos, hátsó szobájáról hallgatunk, jóllehet mindannyian jártunk benne.

Öreg ember maga sem szívesen beszél a jelenről. Sokkal többet emlegeti a multat. A «nyűgös öregség» emlékezetének lapján a «gondtalan ifjúság» távolodó színei ragyognak a legcsábítóbb varázzsal, - ezeknek dícséretében válik ékesszólóvá az aggok ajka. Viszont Nagy Endre az öregség dícséretét zengi, ha nem is a fiatalság rovására, majdnem olyan meggyőző hévvel, mint Nothnagel professzor, aki ismert könyvében szinte gusztust csinál a meghaláshoz. Szavát a közvetlen tapasztalat, a befelé forduló szemlélet, az önmegfigyelés ereje teszi határozottá. Ő nem másokon tanulta és próbálta ki tudományát, hanem sajátmagán. Többek közt ebben is különbözik az orvosoktól.

4. Valóban, semmi «orvosi» vonása sincs, bár egyáltalán nem süket a vén test lerongyolt szerveinek panaszai iránt. Sorra szemügyre veszi megmeszesedett, kemény ereket, amelyek «olyan közömbösen folyatják a vért, mint a vízvezeték ólomcsövei», a kétszeresére széternyedt szívet és fáradt izomnyalábjait, a közéjük ékelődő zsírtömegekkel együtt, a kitágult tüdő bordafeszítő erejét, ahogy «az emberi törzs kecses háromszögét trapézzá formátlanítja» s a lomha vizenyővel megtelt könnyű léggömböcskék mozgékony fürtjét, a fűszerek erős marásában szétfoszlott, vagy az «elzúgott életáradat homokjával betömött» vese spongyaszűrő szerkezetét és finom likacsait, a helyéből kidagadó májat, ezt a «túlerjedt lepényt» és az izületeket, az «eszterga-művészet hibátlan remekeit, amelyek eléktelenedtek és csikorogva csuklanak a lerakódott sók bütykeiben», - de mondanivalóinak hangsúlyát egyáltalán nem «az elhasznált rongyok e megrendítő zsibvásárjára» veti. Sokkal jobban érdeklik a lélek belső szekrécióinak elváltozásai, a szellemi átalakulásnak azok az imponderabiliái, amelyek mint fanyar, keserű hangulatok, bosszús és írigy érzések, elégedetlen zsörtölődések nyilatkoznak meg az öregedő ember mindennapi életében.

Az író ezen a meglehetősen kikutatlan területen érzi igazán jól magát. Itt kedvére bolyonghat, minden előzetes terv, vagy éppen korlátozó «rendszer» nélkül. Ahhoz az utazóhoz hasonlít, aki otthon-hagyva a térképet és a busszólát, az esetleg, a véletlen, a kaland izgalmas szeszélyére bízza magát. Így minden pillanatban váratlan meglepetések érhetik. Az új fordulóknál egyre változó, új táj-alakulatokra nyílik kilátás. Még akkor sincs különösebb baj, ha közben a vándor - irányt vesztve - vissza-visszatér a már bejárt helyekre, mert ilyenkor leírás helyett azokról a kedélyhullámzásokról számol be, amelyeket a látvány megismétlődése kelt benne. Egyformán bízik az eléje táruló részletek és saját reflektáló kedve kifogyhatatlanságában. S e tekintetben nem is éri csalódás. Sem őt, sem olvasóit. Mozgékony, fürge szelleme mindenre élénken reagál és a «kilátóknál» az eredeti ötletek, világító példák és elmés hasonlatok magával ragadó, színes tűzijátékát sziporkáztatja fel. Könnyed iróniája és hajlékony dialektikus-készsége mindig résen áll s egyetlen kínálkozó alkalmat sem hagy kihasználatlanul. Könyvének épp ezek a legélvezetesebb, legszebb, legértékesebb részei.

Milyen megkapó például a második fejezet szellemes dupla-képe az öregség jellemző jegyeiről. («Öregek társaságában úgy érzi magát az ember, mintha rég letünt nagyságok karrikatúráit látná.» - «Öreg ember arcából úgy ragyog ki a szem, mint bizánci képen a drágakő a megkopott aranyozásból.» - «Bizony csúnya az öregség, mint egy elnyűtt ruha, mint egy leégett ház, mint egy kicsépelt kalász.» - «Az én szobrom az embert nem a kuporgó Vénusz, sem a diszkoszvető atléta mozgalmas attitüdjében ábrázolná; ülőszobor volna, boldogult anyámhoz hasonlítana és véglegesen beilleszkedett nyugalommal ülne a tűnődések, emlékezések, mesék karosszékében. Nézzétek megilletődött gyönyörűséggel a Szépségnek ezt a szobrát. Pihenése a beérkezett ember megmozdíthatatlan nyugalma. Minden egyes tagja, ruhájának minden egyes redője megbékélve, ellentállás nélkül engedelmeskedik a föld vonzóerejének. A haja hófehér és ne tünődjetek rajta: szőkeség, vörösség, szög-barnaság vagy holló-feketeség van-e eltemetve alatta? Az öregség ezüstfényű egyenruhája az, - tisztelegjünk némán előtte...») Úgy emlékezem erre a mesteri fejezetre, mint egy elégiára, vagy szonátára, amelynek hol andalgó, hol pajkos, hol elérzékenyítő ütemei elhangzásuk után is sokáig vissza-rezegnek bennem.

5. Igazában a könyvnek ehhez hasonló «elméleti» részeit szeretem a legjobban. Mint kezdő öreg ember nyilván nem tudom még kellőkép méltányolni «gyakorlati» tanácsait, ha különben el is ismerem azok helyességét. Innen van, hogy - túl minden utilitárius vonatkozásán - elsősorban az írói és művészi teljesítmény jelentős értékét becsülöm meg benne.

Mit mondjak többet róla: időálló könyv. S mennél gyorsabb tempóban húznak el fölöttem az évek, annál többször és szívesebben nyúlok majd utána, hogy újra fellapozzam, egyszerre találva benne vigasztaló enyhülést és kárpótló gyönyörűséget - cserébe az elszállott fiatalságért.

Az ilyen ritka ajándékot pedig illik hálásan megköszönni a szerzőnek.