Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 15-16. szám

TERSÁNSZKY J. JENŐ: AZ AMERIKAI ÖRÖKSÉG
Kakuk Marcinak, a csavargónak, további kalandjai (6)

Azzal elvisz engemet Kasos valami hivatalba. Nagy cégér az ajtóján: A Málnási szárnyvasút tervező bizottsága.

Hát mikor elolvasom a táblát hangosan Kasos előtt, csak azzal nincs kibékülve, hogy: micsoda az, hogy szárny-vasút?

Megmondanám neki, ha én is tudnám. De hogy faggat egyre, hát azt mondom:

- Talán az, hogy majd ez a vonat sebesebben fog menni mint a madár repül a szárnyával! Azért hívják így. Na persze, hiszen látja, hogy itt a városban a másik állomástól a vasutasoknak mind szárny van a sapkáján és a kerekeken is.

Hát ebbe belegyőződtünk volna Kasossal mind a ketten. Hiába, én csak mókából kezdtem mondani.

Dehát egy úrféle, a hátunk megett, kacagni kezdett rajtunk és azt mondja a társának:

- Ha csak úgy repülne ez a vonat, mint egy hízott liba, már az sem volna baj. De azt hiszem leugorhat róla az ember a kalapja után, ha leejti. Utoléri bízvást!

Na, Kasos erre nagyon boldog volt.

- Lássa! - mondja nekem: - Más is tartja a vasútról, nem csak én, hogy két jó csikót le nem pipál.

Hát mit osztozzak itt vele! Nem szóltam.

*

Na, bent a hivatalban az egyik irnok már ismerte Kasost és egy nyomtatott írást adott neki.

Ezt hozta oda nekem Kasos, hogy olvassam el neki.

Megint meg voltam akadva. Mert hiába olvastam el az írás elejét, nem értettem:

Részvényjegyzési projektus.

Szerencse Kasos nem kérdezett ki szórul-szóra, csak azt akarta tudni: mi van az írásban?

Hát azt jól megértettem, mikor elolvastam. Az volt benne: hogy aki a vasúttársaságtól részvényeket akar venni, azt kötelezőleg bejelentheti és akkor mindenféle kedvezménye lesz a szállításnál és osztaléknál.

- Jól van, jól van, akkor jól van! - bólogatott egyre Kasos is, mikor magyaráztam neki, hogy az irnok nem csapta be.

Már abban is megegyeztek előzetesen, hogy Kasos mennyi részvényt vállal el és fizet ki itten. Csak alá kellett volna írjam Kasos helyett keze keresztvonásával a kontraktust.

Dehát ez a Kasos rettentő gyanakvó volt. Mikor már az irnok elibénk tette az írást és egy tanut is hozott, hát Kasos mégis megváltoztatta a szándékát.

Azt mondta az irnoknak, hogy tegye félre neki az írást, mert holnapig mégis gondolkozni kell rajta.

Azt hittem, amilyen veres lett erre az irnok kopasz feje is, mint egy kerti üveggolyó, a méregtől, most rögtön leköpi Kasost a szómásitásáért.

De csak kurtán-furcsán szólt:

- Hát barátom nekem nincs időm egyedül csak magával foglalkozni. A maga kára, ha nem vett részt az előzetes részvényjegyzésben és holnapra nem tehetek félre magának semmit. Nézze csak: hányan várnak rám maga után!

Csakugyan sokan csapkodták a hivatal ajtóját és vagy öt ember állt már ennek az irnoknak a faketrece előtt is.

Micsoda? Mikor Kasos imget-ümget, tanakszik magában, mit csináljon és az irnok kinyitja a ketrece ajtóját, hát ki van a várakozók közt? Akkor látjuk jobban.

A Kasos édes bátyja, a másik Kasos, az olajtörős, az én volt gazdám.

De úgy látom, csak húzódna félre az olajos Kasos, hogy ne vegyük észre. És mellettem ez a szekeres Kasos is csak bújna a hátam mellé, láttam.

Ahán! Én tudtam rögtön mi a bibi ezek közt. Biztosan egymásközt egyik jobban szidta, átkozta és fenyegette ezt a vasutat és tán a keresztre és öreganyjukra is megesküdtek egymásnak, hogy csak az árvizet és a vereskakast engednék a vasútra valaha... és itt, most itt van a két jó testvér, mint a kurta kutya, a vasút irodájában.

Hiába! Muszáj volt észrevegyék egymást:

- Adjon Isten!... Adjon Isten!... Hogy vagy?... Hogy vagy?

- Már eljöttem, körülnézek itten, gondoltam! - mondja az egyik Kasos.

- Csakúgy én is! - a másik.

Így, szórul-szó, kerülgeti egymást a két Kasos, mint a potyka a horgot.

Utoljára is már én nem állom szó nélkül:

- Lássa, Kasos úr, én akartam mondani magának a reggel a kocsin, hogy még az édes bátyja is inkább fog bízni a vonatban, hogy olcsóbb és sebesebb az igásfuvarnál, ha olajpogácsát szállít. Szégyellik tán egymás előtt, hogy suttyomban idejöttek? Tán el is mennének?

Hát erre aztán a két Kasos-testvér is lélekhez jött.

- Igaz! - mondta a városi Kasos: - Mit farizeuskodjunk egymással! Én is azért jöttem, hogy részvényt jegyezzek. Te is csak abban jársz öcskös!

Mi lett a vége? Benn már egymásra licitált a két testvér, melyik vegyen több részvényt. Az irnok csak nézett, mi ütött ezekbe?

Pedig csak én csináltam az egészet.

Mit? Úgy belejött az én gazdám az irodázásba bátyjostul együtt, hogy még vagy hét ilyen ketreces, kalamárisos hivatalt jártunk meg aznap, hogy az állomásról való fuvarozás dolgát elegyengessék maguknak.

*

Na a végin, mikor már megint az Elefántkebelben ittuk meg a sok lótás-futás áldomását, azt mondja az én szekeres-Kasosom:

- Csak dicsérem az eszemet, hogy lekötöttem a fuvarozást magamnak két állomásra ezzel a vasúttal, és a várossal, ha ez még a kincstári szállítmányozásnál is többet hoz nekem. Most már csak dicsérem az eszemet!

- Csak dicsérje! - mondom: - Mert én, ha emlékszik, az úton, ahogy a városba jöttünk, fel akartam perzselni minden bakterházat ennél az új vasútnál.

Még a másik Kasos, az olajos is elértett rögtön és elkezdett kacagni. Úgy hogy aztán az én gazdám is elismerte, hogy én adtam neki a jótanácsot.

Már azt hittem; hogy ezért nekem is legalább egy forinttal szúrja ki a szemem, mint Somának. De rögtön azt mondta:

- Na-na! Azért csak várjuk a végit. Mert eddig még csak költöttem, a szép reménység fejében. Majd ha be is hozza a kamatját a pénzem, akkor füttyentsünk.

Kupori egy mokány volt ez a Kasos. De azért a forint csak nem maradt a zsebében.

Mert mikor már menőfélben voltunk ott, hát az olajos Kasos azt mondja ám a másiknak:

- Csakis bánom már kegyetlen, hogy eleresztettem magamtól ezt a fiút. Azóta, hogy elment, én is úgy ráfizetek az olajmalmomra, mint te a bérföldedre a segédjegyzővel. Itt látja az ember, hogy a törvény semmise. Ez a fiú hűségesebb volt a más feleségéhez pap nélkül és a munkájához szerződés nélkül. Ez a Soma hites ura a feleségének, akivel nálam van és szerződésem van vele a malomban, de csak akkor találkozom vele, ha én is pálinkásbutikba megyek. Gyé meg a fene őtet!

- Lássa! - mondom: - Somának mégis az elébb szúrt le két forintot a gazdám, semmi haszon fejében. Én mindig a szekeret tolom, más ül benne.

- Hát visszajönnél tán inkább hozzám az olajtörőbe? - kérdi a gazdám bátyja.

Persze eszemágában sem volt ez. Hogy Soma megint kilökjön, ha újra kedve szottyan a hites feleségével állni össze lotyók helyett.

De azért azt mondom:

- Hát bizony, nem tudom!...

Na erre a szekeres Kasos:

- Hohohó! Olyan már nincs!

Így és úgy. A szegődvény és az, és ez! Majd összeveszett rajtam a két testvér.

Utoljára is a szekeres Kasos azt mondja:

- Na, ha csak az a bánatja, hogy maga nem kapott semmit tőlem, mert fiskálisom volt máma, hát tarsa a markát!

Még elébb azt hittem, hogy bagót akarja markomba ütni ki a pipájából. Hát csakis úgy kaptam el a markomat, mintha a parázs sütötte volna meg, mikor láttam, hogy a gazdám két forintot nyomott bele.

Ez már igen!... Kapós ember vagy Marci!... örültem nagyon!

*

De már kezdjem arról, hogy mikor visszamentünk a kocsihoz, hát Gábor, a kocsis úgy bámult rám, mintha kísértetet látna.

Míg Kasos félrement a kerék mellé, nem álltam, hogy meg ne kérdjem:

- Hát mit néztél akkorát rajtam, te Gábor?

- Hát hogy csak hazahozlak téged is? - mondja.

Erre most már ketten néztünk maflán egymásra. Mit beszél ez?

De nem érkeztem kérdezni tőle jobban, mert Kasos maga mellé ültetett megint, hátra, a kocsiba.

Hanem mikor már megérkezünk Málnásra, a Kasos udvarára, hát ott, a Kasos egyik lánya, ahogy meglát a kapuból, az se az apjára tapsol, viháncol, mint máskor először, hanem énrám mereszti a szemét.

Jön a többi lány, a kocsisnék, mind énrám vág pofát és néz össze.

Már Kasosné nem is csak bámul rám, ahogy kijön az ura elé, de csap egy pofont a levegőnek és mondja is rám:

- Hát ez csak visszajön! Hogy a kórság!...

De Kasos a hátamra üt és kacsint:

- Jól van minden! Mehet magának! Majd hivatom, ha kell!

Hát megyek is a kocsival a szín felé. Ott mondja aztán Gábor:

- Hát itt az egész ház már azt hitte, hogy viszi az úr be magát a városba. Mert hogy minek egye itt a kenyeret ingyen?

Zöldülj meg! - gondolom. Nem szólok rá semmit.

De Gábor, ahogy a bakon ottfelejtette a lábtól tett himmi-hummit, amit a városból hoztunk és bevitte... hát mikor visszajön, jön egyenesen hozzám újra.

Én már éppen lehevertem a szalmazsákomra a szénahászján. Ott ugrál a kocsis előttem és fujtatja, nagy hű-hóval:

- Hallja csak! Maga itt nagy zavart csinál a háznál. A ténsasszony benn a házban két pofont kapott az úrtól, magáért.

Erre már felülök.

- Itt vakuljak meg, ha a szememmel nem láttam ezt és a fülemmel nem hallottam mindent! - mondja a kocsis.

És azzal elmondja nekem, hogy Kasosné elkezdett visítozni az urának, hogy: minek hozott vissza engem?

És miket mondott rólam!

Hogy én ingyen eszem itt a kenyeret. Minek? Hogy a répabetakarításnak már idestova vége, még a többi napszámost is elbocsássák, hát: minek kellek én itt? Ő nem ad nekem munkát a ház körül. Azt nem tűri, hogy a cselédjeit elrontsam én. Beszélik már, hogy két napszámos lotyó is mászott fel hozzám a hászjára éjszaka és a kocsisnéknak is azt beszélem, hogy a városban minden asszony a más urával él, ha nem jut neki legény a lányoktól.

(Hát nem tagadom. Nem vagyok szent.)

De tovább Kasosné:

Hogy ha az ura kancellistának tart engem, hát tán nem elég egy kancellista, a segédjegyző? Nem tette tán az rendbe mindig eddig a számadást? A segédjegyző!?... Hát csak aludni tartsanak engem a szénapadláson? Nincs már arra nekik egy Jánoska? Tán még dajkát is fogadjanak nekem, mint annak.

Így Kasosné!

Tán ő dajkáljon engem! - Még ezt is mondta. - És hogy ha én tovább leszek itt a háznál, hát ő megy el! Máma elmegy!

Erre kapta az urától a két nagy csárdást. Olyat, hogy nem hogy elment volna, de most is ott fekszik az ágyon, ahová a pofonoktól esett és csak a sírástól ráng.

De már nem pisszen. Mert az ura megfenyegette, hogy a bottal is kap, csak még egy szó neki!

Ezeket nekem a kocsis! És még azt, hogy Kasos már el is ment a répahordás után nézni.

Hüm! Hüm! Hát ez már nagyon bántott engem!

Azt mondom a kocsisnak:

- Te Gábor, hallod, erre már nekem nincs szívem, hogy a ténsasszonyotokat verje értem az uratok. Hiszen én elmennék, ha a gazdátok nem tartana.

- Hát a te dolgod, hogy maradj, ha marasztanak, az ő dolguk, hogy veszekedjenek rajtad, ha akarnak! - szól a kocsis.

- Ezt nem szeretem! - mondtam. - Eridj és kérd meg az asszonyodat, hogy hallgasson meg engem is. Eredj kérd meg; meghallgat?

De Gábor:

- Látni se akar téged. Kilök engem is.

- Próbáld csak meg! - biztattam.

Hát ment. És mindjárt visszajött Gábor.

- Na? - kérdem.

- Ott ül még az ágyon. A lányai körülötte. De azt mondta: ha akarsz, jöhetsz. Csak vigyázz a szemed ne bánja meg, ha kiüti egy laskanyujtóval. Mert ugyan most szelíd. De az asszonyok... Tudod te!

Ezt Gábor.

De én kelek fel és megyek be.

*

Nahát először nem mondom, még az inam is megrettyent, mikor benyitok és ott néz rám négy lány és az anyjok az ágyról.

- Kezét csókolom ténsasszony! - így köszönök.

De Kasosné csak bólint és kérdi:

- Na, mi beszédje lenne velem?

- Hát volna! - mondom. De a lányokra nézek.

Elérti Kasosné és int a lányoknak:

- Na végezzétek Zsuzsikám, Katikám a dolgotokat.

Erre elmennek a lányok. Én meg rögtön kezdem:

- Hát a ténsasszony nem igazságos hozzám! - mondom.

- Még mit is nem! - ráz magán egyet mérgesen Kasosné az ágyon és az a szép két fekete szeme rám, mint a villámcika.

- Mert én elmennék maguktól szívesen, még ma, ha tudom, hogy útban vagyok a ténsasszonynak. A ténsúr tanum lehet, bár kérdezze meg tőle, hogy a bátyja is szívesen venne vissza az olajtörőbe. Hát én nem vagyok hibás, ha a ténsúr itt tart mégis erőszakkal. Most meg éppen mennék, hogy tudom, még bántotta is a ténsúr értem a ténsasszonyt.

Jaj! Jaj! Erre látom, hogy a könny folyni kezd a Kasosné szeméből.

Hát én olyan vagyok, hogy ha ilyen szép asszonyt keseregni látok, pláne miattam, hát a lelkemet is kitenném neki. Csakhogy én is csuklani nem kezdek ottan!

De Kasosné töröl egyet azon a csattanós, szép arcán, csak így visszafelé kézzel, mint a légynek hessintne és így szól:

- Csak ezt akarta mondani nekem?

- Csak ezt! - mondom: - Hogy én nem vagyok hibás.

- Jól van! - szól erre Kasosné. - De így kezdhette volna nekem. Aminek parasztasszony vagyok.

Hüjj! Csak forogni kezd velem a ház, mintha malomkerékre állítattak volna. És topogok ottan, mintha egyik lapátról a másikra kellene ugráljak.

Hát ez az asszony azt várta tőlem, hogy a szépet tegyem egy kicsit tán neki? Mert hallhatta tán a kocsisnéktól, hogy az apám végrehajtó volt és látja, hogy írást tudok. Hüjj, haj!

Na de akkor is! Én hibáztam? Hiszen legelébb letegezett, mint ahogy piaci tekergőket szokás és mindjárt a coki tolvajon kezdte velem.

Már mindegy! Azért rögtön észre jöttem és tán hajnalban a fecskefiókok csiripoltak úgy az anyjok körül a hajzásgerendánál, mint az öröm fészkelődött már bennem, hogy így fordult itt a dolgom.

Nem is birtam megállni, hogy ezt ne mondjam:

- Úgy lehet, tán még arra is rájön a ténsasszony, hogy több hasznomat vették itt a háznál nekem, mintha répát terhelnék.

Már csak a nyelvem hegyén volt, hogy a segédjegyzőt és a számadását kikottyantsam, bárha szentül megfogadtam Kasosnak, hogy erről a falnak se szólok, magamban.

Szerencse, hogy mégis vártam, hátha tán Kasosné fordítja erre a szót. Mert máskülönben Kasostól szorulok, hogy kitálaltam a felesége előtt a dolgunkat.

Elég az, hogy szerencsémre Kasosné mindjárt a szavamba vágott:

- Hát hogy mi hasznát veszi az uram az ő külön cselédeinek, azt én nem tudom. Csak azt tudom, hogy nekem semmiről sem szabad tudni a saját házamban.

Erre megint elfúlt a pityergésbe a Kasosné hangja. Dehát tudtam, hogy se rajta, se magamon nem segítek, ha kikotyogom a segédjegyzője dolgát neki. Hát azt mondom:

- Én nem beszélhetek, ténsasszony, ha a ténsúr nem beszél magának. Én csak arra akartam kérni, hogy engem ne hibáztasson, hogy itt a nyakán vagyok.

- Jól van, jól! - intett Kasosné, hogy hagyjam ezt, megengedett már!

Arra én:

- Már nem zavarom! Kezét csókolom!

Odamentem és kezet csókoltam neki. Hiába dolgozott annyit, olyan puha volt, fínom volt a kis keze, mint egy tengelice, ahogy megfogtam. És láttam, szívesen hagyta nekem. Talán már meg is bocsátott mindenért, hogy így megadom neki a tiszteletet.

*

Persze, itt a házban nem történhetett valami, hogy rögtön dobra ne verődjék.

Már jött a posta hozzám, az egyik kocsisné, még vacsora előtt, ujságolni hogy mit mondott rám a ténsasszony.

Hát persze Kasosné a kocsisnéknak azt mondta: hogy én összetett kézzel rimánkodtam előtte, hogy ne kergessen el a háztól és a kezét csókoltam neki.

Ráhagytam a kocsisnéra. Nem akartam visszahordatni vele pletykát Kasosnénak. Rimánkodtam? Hát rimánkodtam! Legyen neki!

Erre tovább. Márhogy Kasosné azt mondta, hogy ő most már engem megszánt, mert tudja, nincsen senkim a városban, hát maradjak meg a háznál, nem bánja! Jobb is lett volna, ha a rimánkodáson kezdtem volna vele, nem a hánykolódáson!...

De így most már a kocsisoknak és kocsisnéknak ki lett adva, hogy ne ingerkedjenek velem.

Pűha! - gondoltam: - A végén még annyira megbocsát nekem Kasosné, hogy megengedi, hogy telesózzák a nyakamat a ház körül való munkával.

Hát pedig, annyi haragja bár mindig maradna rám ennek a szép kis gazdasszonyomnak, hogy eltiltson a dologtól! - gondoltam.

Mert már az úgy van, hogy az ember legkönnyebben szokja meg a tétlenkedést. Én is úgy elkutyultam már a kari munkától, hogy büdös volt a szaga is.

Nade a kocsisné tovább.

Hogy most már Kasosné nem iratja be ismétlő-iskolába a legkisebb lányát. Az örül legjobban, hogy én a háznál maradok.

Mert az úgy volt itt ebben a faluban, hogy két iskola is volt, mégsem tudtak írni-olvasni, csak a kisgyerekek. Mert a kisgyerekekért most már a kisbírók jártak el, ha nem mentek iskolába.

De egy-két éve még csak az járt iskolába, aki akart. Akarni pedig egy falusi se akarja a serdült gyermekeket iskolába küldeni, ha hasznát veszi a háznál.

Hát így, itt Kasoséknál is, a legnagyobb lány és az utána következő még semmit se konyított az íráshoz. Az azután következő is csak éppen a nevét tudta leírni. A legkisebb lány tudott csak írni és olvasni, hogyha volt ideje valakinek elvárni egy órát, amíg egyik betűt a másik után nyögte és énekelte mint a kántor.

Nahát igen, hogy mondjam még, ez a falu nagyon nagy volt. Egyik fele, ez az alvég, a kohóval másfél óra járás volt a felvégtől, benn a hegyekben Alvégen pedig, a kincstári iskolában, csak a kincstári emberek gyermekei járhattak, azoknak is szűk volt és ott nem volt ismétlő-iskola.

Hát a legkisebb Kasos-lánynak a felvégi iskolába kellett volna járni, az esti ismétlők órájára. Az anyja parancsolta így neki, csak azért, hogy megmutassa, hogy rám nem lesz szüksége a háznál Kasosnak. Ha nem a segédjegyző, hát majd a kislánya elvégzi az írásmunkát az apjának.

A kislány pedig sírt. Únta esténként a felvégre sétálni és félt egyedül. Azért örült most, hogy az anyja megengedett nekem.

Hát itt ilyen dolgok folytak ebben a házban.

*

Elég az, hogy én aztán nyugodtan lapítottam magamnak a ház körül.

Trágyát hordani már nem ajánlkoztam, meg egyebet se. Mert most már megengedték volna ezek a mokányok, hogy segítsek nekik.

Eszembe se volt. Vagy hevertem, vagy sétáltam a faluban. Botot faragtam magamnak az erdőből. Ezt egyik kocsistól tanultam. Az csuda, hogy még egy lakodalmat is ki tudott faragni egy botra. Persze, én csak báránykákat, madarat és egy török basát faragtam az én botomra. De így is szép volt.

Aztán a Kasos irodájában leltem egy csomó kalandáriumot, imakönyvet, meg képes újságokat is. A kemence padkán kátrányos vászonnal voltak leterítve. Ültek rajtok. Erre használták itt ezeket. Kasos bánta is, csak vigyem!

Hát olvastam belőlük fenn a hászján.

Meg játszottam Jánoskával.

Az már úgy hozzám szokott, hogy csak ott ült mellettem, ha a hászján voltam, mint a kutya.

Még én ilyen hülyét nem láttam. Abba tán a sok verés zápította bele azt a kevés eszét. Tán annyi volt neki, mint egy bivalyborjúnak. Csak mintha félt volna mutatni azt is.

Elébb, mondtam, semmihez se nyúlt, ha valaki nézte. Már most, hogy látta: nem bántom és elébe rakok ezt, azt, hát már előttem is játszott kártyával, pipával, ujsággal. De azt inkább eltépte, mint a képet nézte rajta és mindent megnyalt.

Hanem az ordítást, ha rákezdte, hát már meg se kellett szúrjam a tűvel. Még mutatni se kellett neki a tűt, nekem. Csak így, a mutatóujjamat összefogtam a hüvelyekujjammal, ahogy a tűt tartják és mutattam neki a kezemet, vagy így hozzá értem tű nélkül, már elhallgatott.

Arra voltam már kíváncsi, hogy: hát ha azt akarom, hogy most ordítson, azt hogy csináljam?

Hát csakis rájöttem. De jó sokára. Előbb sokat vesződtem vele. Döföltem, mutattam neki, hogy ordítson. Úgy előre ordítottam neki, mint a főénekes kiált a búcsúsok közt, hogy utánam ordítson. De a füle bojtját sem mozgatta rá.

Mégis aztán rájöttem, mondom, hogy ha így előre, persze csendesen, tátogattam a számat előtte ordításra, akkor vagy úgy félóra-negyedóra mulva kezdte ő is. Rögtön nem. De negyedórára mindig.

Így mókáztam ezzel a lükével. De sohse bántottam. Csak cibáltam, paskoltam, játszottam vele, mint a kutyával teszi az ember.

Lassan már mégis úgy megértett, hogy jött velem, ha hívtam. Leült, ha csak mutattam neki. Tartotta a kezében, szájában, amit beleadtam, mint a kutya. Nem eresztette el világért másnak, csak ha én vettem el tőle.

Már tudták ezt a napszámosok, kocsisok is. Ezt is csudára beszélték rólam egymás közt, hogy én egy-két hete csak, mégis jobban észhez hoztam ezt a hülye Jánoskát, mint az a vén kocsisné, aki nyolc éve mosdatja, fekteti, eteti. - Annak a vén kocsisnénak semmit se fogad meg ez a hülye, csak ha rugdossa, rángatja, hömbörgeti a földön, mint egy zsákot! - mondták.

Csakis így volt, én is láttam.

De sohse tudja azt az ember, hogy minek veszi hasznát.

Majd sorjában mondom el.

*

Én azt a hatarasz segédjegyzőt csak messziről láttam többször, találkozni csak vagy kétszer találkoztam vele.

Ő megnézett jól engemet, erről-arról, de én a kalapom szélét sem billentettem meg neki.

A baj sírjon rád, pukkancsa! - gondoltam.

Mert én úgy utáltam ezt a kopasz majmot, hogy netovább! Na persze, hogy nem a Kasos forintjaiért, amivel megcsalta őtet. Hanem megmondhatom, mert ott láttam Kasosné és a lányai körül, hogy vihogtatja őket és különösen Kasosné körül teszi a szépet.

Tudja a penész miért, az ember már ilyen. Hiszen én attól olyan messze álltam itten, hogy én legyeskedhettem volna Kasosné körül, a segédjegyző helyett, mint a varangy a madártól. Csak tudták itten rólam, hogy rongyos piaci tekergők közül hozott a házához Kasos. Hát hogy merhettem volna a szemem emelni Kasosnéra és a lányaira, mikor ezek már kisasszonyoknak hivatták magukat és Kasosné ténsasszonynak.

Mégis mindig azon kaptam rajta magamat, hogy lenn jár az eszem a házban kivált is Kasosné körül, mert ő jobban tetszett nekem, mint a legszebb lánya is. Az tetszett rajta, hogy olyan kis pöttön, begyes volt és eleven. Majd hogy egy helyen tartotta magában mindig a kacagást a sírással. Egy kezével megsímogatott, de a másikkal már egy pofont várhattál tőle. Olyan volt. Láttam. És itt ni, mellette az ura, ez a vén, deres lócsiszár, alig törődött vele, ezzel a kis aranymadárral.

Alig is volt itthon Kasos. Akkor is csak mindig a gazdasággal vesződött: mi hogy van, hogy mi van? Járt mint az Orbán lelke, mindig vizslatott, mindig matatott valami után.

Utóbbat éppen többet volt velem Kasos, ha hazajött, mint a családjával. Rögtön hivatott, ahogy a kapun betette a lábát és: na mit szólok ehhez, mit mondok ahhoz? Már azt is velem beszélte meg, ha egy lánya összekoccant a vőlegényével.

Persze, az árendásföld, a répa volt a legtöbbet a Kasos szájában. Mit fog tenni az elszámolásnál gazdatársaival, meg a segédjegyzővel?

Ha erről beszélt ez a Kasos, mindig féltem, hogy egyszer úgy kipattan a nyaka, mint a disznóhólyag, ha túlfújják. Mert rettentően tetszett ennek a Kasosnak az, hogy: nem fog ő veszekedni, törvénykezni ezekkel a tolvaj társaival és a jegyzősegéddel. Nem! Még ugyan szépen hizelkedik nekik. Még áldomást is ő fizet nekik. Csak mikor eléteszi a segédjegyző a számadást, akkor ő sorban, szépen itt is, ott is megmutatja, hogy hiba van és csak ezt és azt tartozik fizetni. Arra a gazdatársai biztosan megverik a segédjegyzőt, ha előre kifizették neki a sápot, a Kasostól csalt hányadrészek áráért.

Csak egy szót kellett kezdjen erről nekem Kasos, a nyaka már veres is volt, mint a ministránsposztó és a kacagástól a köhögés, fuldoklás, könnyezés vette elé.

- Tudja-e Marci fiam! - mondta nekem Kasos: - Tudja-e? Már az is megéri nekem, hogy elengedjem nekik, amivel a tavaly megcsaltak, ha az idén majd a hosszú pofájukat látom. Kivált majd a Pecekét, ha visszaszámolok az ő számadására.

Peceknek hívták a segédjegyzőt. Nem is tudom ez volt-e a rendes neve, vagy úgy kapta, mert olyan húzd ki magad formán járt kis pukkancs létére.

Elég hozzá, hogy egyszer már nem állhattam meg, hogy így ne szóljak Kasosnak:

- De már az nem tudom megéri-e Kasos úrnak, hogy ez a Pecek rögtön a ténsasszony körül sórál, mihelyt Kasos úr kihúzza hazul a lábát?

Legjobban én csudálkoztam magamon, hogy ez kifordult a számból. Mert nem szeretem az ilyen pletykálkodást. Meg aztán meg is szeppentem, hogyha Kasos nagyon tüdőre szippantja a dolgot, hát az én lecspecs számért abriktolja meg a feleségét. Pedig érte inkább a nyelvem téptem volna ki, hogy meg is karcolják ezt a kis asszonyt.

De az én Kasosom vállát vonja és bólint:

- Tudom én! Nagyon jól van az! Tudom én!

De persze már aztán, ha nem is szóltam erre, csak ahogy a pofámon látta Kasos a csudálkozást, arra is kellett szóljon:

- Hiszen maga tudja, hogy a segédjegyző a felvégen lakik, hát este nem ülhet nálam, ha csak nappal nem.

- Ahaha? - feleltem erre: - Nappal is jöhet olyankor, mikor Kasos úr is itthon van. De inkább az utcán várja meg míg elmegy.

- Szóval maga azt akarja mondani nekem, hogy ez a Pecek elszédíti egy olyan vén dögnek a fiatal feleségét, mint én vagyok? Hát csak beszéljen nyíltan velem.

- Hát mást mondtam. - kérdem.

Erre Kasos csavarintja és rángatja a bajuszát, ahogy szokta és így szól:

- Hát nézze csak, ha az én feleségem el is szédül neki, itt annyi szem van mindig körülötte, hogy egyebet így se tehet Pecek, mint ide-oda farkol a feleségem után. Na! Az, hogy egy asszony fejében mi jár és ki jár, arról úgy is az Isten krétáz, akár öreg az ura, akár fiatal. Na! Elszökteti tán tőlem? Vigye! Akad más! Na! Mit akar még mondani? He? Mi?

- Hát hogy cégér Kasos úrnak, ha pusmognak a feleségéről! - mondom.

- Attyarattyatyatyatya! - legyint Kasos: - Tudja mit mondok magának! Még ha a feleségem kezdené most kergetni magától ezt a majmot, én mondanám neki, hogy csak a szebb szemével kacsinson rá és szorítson a hámján, el ne hányja.

- Na ezt már nem hiszem! - mondom.

- Mi? - rántja Kasos a bajuszát. - Hát hiszen most majd az égig ugrik Pecek, ha rájött, hogy nem fejhet meg engem az elszámolásnál. Majd még ürügyet is keres, hogy belém vesszen. Hát ne legyen senkim, aki megszelidítse? Mire való akkor az embernek a felesége?

Pűha! - gondoltam: - Ez aztán a lelki üdvösségét is elporciózná és bérbeadná, csak a bankóit szaporítsa.

*

De már nem beszélem azt, hogy mi lett csakugyan azzal az elszámolással.

Hát Pecek, a segédjegyző is úgy csinálta a számadást Kasosnak, mint én. Ő is elnyögött neki egy-egy napot öt-hat számon, mint én. Csakhogy megérdemelje a fizetséget. Vagy tán azon törje jobban a fejét, hogy szipolyozzon többet Kasoson.

Most aztán így Kasos, mikor már a répa a zsidó udvarán volt és elkezdték az osztást, hát napról-napra jött hozzám a könyvvel, hogy számítsam ki: mi jár melyik hányadosának?

Este aztán, néha már aludtam, úgy zavartatott fel álmomból Kasos, hogy elmesélje nekem, hogyan ejtette plűre a segédjegyzőt az illető gazdájával.

- Tudja! - mondta Kasos: - Ő mondta ennyi!... Én nem csináltam lármát, csak ahogy maga kiszámította, szépen eléjük tálaltam: ennyi hányadra ennyi nekem, ennyi neked. Tessék! Hahahahihihihi!

Erre a rettentő kacagás. Még én sem birtam megállani, hogy ne kacagjak, mikor Kasos magyarázta, hogy tavaly őtet hívták áldomásra a gazdatársai Pecekkel, most ő hívta őket és dupla áldomást fizetett nekik.

Futotta abból a harminc-negyven-ötven pengőből, amivel többet nyert a répán, a tavalyi számadáshoz képest.

- Ajjaj! - röhögött Kasos nekem. - A finom óbort úgy itták velem hallja, mint az ecetet. Olyan savanyú pofákat vágtak. De egy mukk nincs.

Hát tulajdonképpen ennek a Kasosnak sem volt senkije. Ő is csak a pénzt szerette, őtet is csak a pénzéért szerették. Tán még az édes lányai is.

Senkije se volt, akinek elmondja a bánatát-örömét. Csak én.

Hát nem csuda, hogy még az istálló hászjára is feljött hozzám, hogy kibeszélje és kikacagja magát velem ez a Kasos.

Ott poharaztunk egy-egy éjszaka ketten, az istállólámpa mellett, mint a gonosz lelkek, úgy néztünk ki ott, aki messziről nézett volna, minket.

De nekem is sokszor a kacagás majd kiette a hasamat ezen a répaosztáson.

Mert hát az a sok tolvaj gazda, a segédjegyzővel együtt, mind megtudták, hogy Kasos mellett ki a bajszerző. Hát olyan dühösek voltak rám, mint a farkasok a karám körül.

De mit tehettek? Csak azon rágódhattak, Kasosnénak, a lányainak, a vőlegényeiknek, a cselédségnek, hogy én ingyen élek a Kasos házán. Persze csak késztethették ezeket rám. El nem mondhatták nekik, hogy azért marnának el engem Kasos mellől, hogy meglophassák.

Igy jött néha Gábor és a többi kocsis és kocsisné hozzám kíváncsin:

- Ugyan már mondja, hogy tehettem úgy az ellenségemmé ezt meg ezt a gazdát? Csak én rám szájal és kérdez és ócsmál és akarna elzsuppoltatni a faluból, mint városi tolvajtekergőt.

Dehát azért ez tréfa nem volt. Nem mertem kitenni sem a lábam a háztól, csak ha két kocsissal nem. Egyedül sokszor a hászján is vacogtam, hogy valamelyik mokány felszökik a szállásomra és kiontja a belemet a kacorjával, vagy befokasztja a fejemet a fokosával.

Most már, hogy a répaosztásnak vége volt, ezt sírtam egyre a Kasos fülébe is:

- Hallja Kasos úr! A maga másfélszáz pengőjéért rostát csinálnak itt a földijei az én bőrömből. Jobb volna, ha kereket oldanék innen. Magának most már úgy sincsen szüksége rám. A szegődményre kap más embert. Megköszönném, ha adna egypár forintot, ahogy a segédjegyzőt is kifizette a számadásért és elresztene engemet.

De Kasos erre:

- Ugyan-ugyan! Ne fázzon, ha engem lát! Mi baja van itt? Megéri nekem, ha munka nélkül is itt tartom magát. Üljön nyugton!

Még, hogy a hűvös őszi és téli időkről beszéltem neki, hogy a hászján töltsem, arra is azt mondta Kasos, hogy: majd ő gondoskodik nekem meleg szállásról. Ne pofázzak!

*

Ne is mondjam a szállást! Mert mi történt ezért?

Volt a nagy házban vagy öt, ha nem hat kamra. Volt ezekben minden a világon. Egyikben ruhanemű. Esztováta, háziszőttesnek. Véggel a varrottas holmi, amit a kocsisnék és Kasos-lányok együtt csináltak. Még orsók is voltak, ahogy régen fontak és faggyúgyertyakoppantók, meg kovatapló tűzszerszám.

A másik kamrában a bécsi töktől a szőlőig minden. A harmadikban szilvaízes fazekak és túrós bödönyök és befőttes üveg százszámra.

A negyedik kamrában zsíros bödönyök és oldalszalonnák, sonkák, kolbászkarikák.

Az Isten tudná elsorolni, hogy mijök volt ezeknek.

Kasos első felesége híres gazdaszony volt. A csuhás papoknál volt főgazdasszony előbb. Az szerzett össze a ház számára egy regimentnek való himmi-hummit.

Elég hozzá, hogy Kasos azt mondta nekem, hogy a télre vagy a ruháskamrában, vagy a gabonásban csinálhatok magamnak szállást. Egyikben volt egy kis kemence is, a másiknak a fala meleg volt a nagyházbeli nagy búbostól.

Csakhát ott a hegyek közt olyan időjárás van, hogy egyszer elkezd a zegernye nyavalyodni még szeptemberben. Másszor fürödni lehet akár februárban. Mert a bérc elfogja a szelet éjszakról meg napkeletről és van olyan domb ottan, amelyiket úgy tűz a déli nap, hogy mindig aszúszőllőt szednek róla és mandulafa van százával. Még fügefa is termett egy helyt. A gesztenyefából erdők vannak, szedhet aki akar. Szednek is a szegények. De a hegy másik oldala csupa omlás, szikla, szurdék, hideg, sötét, hogy még júniusban is találsz havat, ahol az avarlevelet rásepri a szél a szurdékokban.

Ilyen bolond hely az ottan, mintha egy kezével megáldotta volna az Isten, a másikkal megverte volna.

De már a kamráról beszéljek.

Hát mondom, jön egy idő a bércről havasesővel, darával, a szél úgy dudál, mint az átkozottak, úgy egy estefelé.

Tán szombat este volt éppen, onnan vélekszem rá, mert a tolvaj kocsisok lenn a kisistállóban erre a nótára járták a rúgdelabocskort és kurjogattak:

- Héjj-héjj-héjj!
Esik eső, hull a dara.
Ázik a vénasszony fara.
Ahol ázik betakarjuk,
Ahol viszked megvakarjuk!
Héjj, héjj, héjj!

Ezeknek könnyű volt a jó, meleg istállóban és annak a padlásán.

Dehát nekem a nagyistálló hászján a szél majd levitte a pokrócot rólam, az ágyon. Dudál és visít a szél, recseg a hajzás, még a hó is behúz, ahol nagyobbak a zsindelyen a hasadások.

Azt a büdös nemjóját! Vacogj Marci! Akár a városban télvíz idején, mikor tekergőben voltam sokszor.

Alig tudtam magamnak szénából egy fészket, csinálni. Még abban is fáztam.

Hát aznap reggel én voltam fenn az első a háznál, még a nehány napszámos közt is, amelyik még maradt Kasosnak.

Megyek is és mondom neki: hát ne akarja, hogy én itt a szegődvényben meggémberedjek neki a hászján, mint Jánoska!

Mert, hogy mondjam: erről az árváról is megfelejtkezett mindenki a padláson. Elmászott a vackáról is és ott leltem, dideregve, az árvát. Prüszkölt, köhögött, a hideg rázta. A vén szajha kocsisnéja, aki gondozta, az vitte le aztán a kisistállóba a tűz mellé, hogy kiengedjen belőle a nyavalya.

Elég az, hogy Kasos mindjárt kiadta az ordrét a házban, hogy: én a kisistállóban nem férek a cselédekkel, hát egyik kamrában kell szállást csinálni nekem.

*

Na jó! Kasos elmegy.

Láttam, hogy Kasosné nem nagyon szívelte a dolgot, hogy én a házba költözzem. De a lányai, azok meg miattam éppen összesúgtak-mógtak, zúgolódtak az apjok ellen. Persze Kasosnak nyelvelni nem nagyon lehetett, mert könnyű helyt állt neki a szájbavágás.

Hát bánomisén! Ülök magamnak a kocsisok közt a kisistállóban tova délfeléig. Mert akkorra mondta Kasosné, hogy helyet néznek nekem a házban, ha takarítottak.

Tova délfele megyek be a nagyszobába.

Na Kasosné szó nélkül jön elém és mondja, hogy a ruhás kamrába a legjobb, ha lehozom a szalmazsákomat. Csinált helyet nekem, ahol a fal meleg.

Úgy mondja ezt nekem, mint aki se mérges, se szíves hozzám. Az ura parancsolja, hát tessék, ő megteszi.

Éppen benn vagyok a ruháskamrában és nézem meg magamnak a helyemet: mit hova rakjak majd, ha hozom a hászjáról?

Kasosné vár az ajtóban. És felel nekem, amit kérdek tőle: ezt lehet, ezt nem lehet.

Egyszerre ki áll a kamra ajtójában Kasosné mellett? Hát Pecek, a segédjegyző.

És hallom, hogy megette a Kasos lányai serte-pertélnek. Kivált a legnagyobb, az a savanyúmári, aki miatt a többi is pártát hordott még.

Elég az, hogy Pecek csak éppen jóreggelt köszön Kasosnénak, azzal megáll és énfelém, a lányoknak az ajtóban így:

- Ez itten? Ez a zsebrák?

Erre a lányok vihognak és szaladnak el az ajtótól.

Kasosné pedig a segédjegyzőnek szépen:

- De segéd úr! Segéd úr!

De az én Pecekem jön oda egyenesen hozzám. Micsoda? Emeli rám a kezét, így:

- Hát neked van pofád, te városi zsebvágó, benyalni itten magad és betolakodni ide, egy becsületes házba?

Nahát én azt sem tudom még: hányadán álljak erre?

Mert úgy, ha alacsony is volt, azért jó zömök, markos volt ez a segédjegyző. Hát én ahogy rámjött, először csak azt tudtam, hogy az asztal mellé ugrottam és odalöktem egy széket közém és Pecek közé.

De még csak tátogok:

- Mi, mi, mi baja velem?

Már Pecek löki el a széket és ront rám ottan:

- Hát te azt hiszed, hogy nem lesz itt, aki megtanítson téged, ebben a faluban? Mi?

Erre én persze lököm már a másik széket Pecek elé. De már hova sincs, se té, se tova, az asztal megett, ahol állok. Mert ott vagyok a szegletben.

Csak Kasosné jön Pecek után és rántja az ujjasát:

- Na, na, na segéd úr! Mi dolog ez? Az uram cselédje ő. Ne törvénykezzék itt magának!

De Pecek:

- Hagyja csak rám! Tudom én mit teszek. Hagyja csak!

Hát ezalatt én mégis lélekre kaptam a szegletben. Ott volt éppen a vastag falban egy ablak. A párkánya mint egy fél asztal. Azon álltak olyan régi gyertyatartók és koppantók, csak úgy lomnak lökve össze.

Felkapok én is egy olyan nehéz, ólomtalpú gyertyatartót és azzal Kasosnénak:

- Hagyja most már csak ténsasszony. Ide jöjjön csak hozzám ez a tolvaj, aki magukat, az urát a tavaly százhetven pengővel lopta meg Én vizsgáltam meg a számadását. Ezért támadna most itt rám.

Tyüha! Erre látom, Pecek egyszerre színét váltja. Most már akár én az elébb, Peceknek retyeg az ina. És csak habogja:

- Miiiiiit beszélsz?

- Azt ami igaz! - kiáltom én.

Kasosné pedig:

- Hát ez aztán szép!

Erre én:

- Na gyere hát ide rám, te tolvaj! Mert majd a csendőrök költenek fel a lepedőről, ahová én teszlek, ha a kopasz fejedre vágok ezzel.

Arra már én megyek nekifelé Peceknek a gyertyatartóval. Még a másik kezembe is fogok egy koppantót, hogy az orrát csípem le ennek a pukkancsnak.

Most már Pecek hátrál tőlem, kifelé az ajtón.

- Na megállj csak! - onnan fenyeget: - Majd elrántatom én a nótádat.

- Rántatod az öreganyádét! - kiáltom én utána.

Dehát mégis azt meggondoltam, hogy utána menjek a nagy szobába is és megcsapjam ezt a Peceket. Ámbár nagy kedvem lett volna. Megálltam a kamra ajtójában, úgy, hogy ki se néztem.

Csak így hallottam, amint ott künn Pecek mondja Kasosnénak és lányainak, ahogy kísérik:

- Hát lássák, ilyen zagyva beszédekkel vette ez bele magát a Kasos komám kegyébe. De én majd elegyengetem az útját neki, csak bízzák rám.

Így, már a többit nem hallottam, mit beszéltek Pecekkel, mert már a tornácon jártak.

Hanem azt megint hallottam, amint Kasosnénak azt mondja a legnagyobb lány:

- Maga tán ennek a csavargónak hisz?

Mármint nekem.

De bizony Kasosné erre:

- Pissz, pissz! Ide gyertek hozzám! Nem kell az egész világnak tudni, mi történik a házunknál. De bizony, én is úgy vélekszem, mintha az apátok azt mondta volna nekem is, hogy ennek a segédnek a keze nem tiszta. Majd most jobban megkérdjük ettől a Marcitól.

Nahát erre bejöttek a kamrába hozzám és Kasosné kikérdezett a lányai előtt.

Én aztán elmondtam nekik az egész számadást. Most már mindegy volt!

Hűha! Nagy sáppogás! A lányok is, Kasosné is, most már egyre-másra kezdték elévenni, hogy mit hallottak ők is a segédjegyző sok más manipulációjáról, a faluban, járlatokkal és egyebekkel.

Persze én aztán elmondtam nekik azt is: mitől tart Kasos! Miben jártunk Somával. Hogy parancsolta meg Kasos nekem, hogy a számat betartsam a segédjegyzőről.

Hát csak arra kértem Kasosnét is a lányaival, hogy ki ne adjanak engem Kasosnak, mert megütöm vele a bokámat.

Meg is igérték.

Micsoda? Kasosné pálinkát hozott. Még a legnagyobb lánya, a savanyúmári is kínált diósszilvával. Így ültek le velem ott a kamraasztalnál.

Én meg, hogy láttam, hogy ilyen nagy emberük lettem egyszerre, hát lódítottam itt-ott a sulykon.

Mondom:

- Szen' ha nem néztem volna imént is Kasos úrékat, a kincstári földdel, hát innen nem ment volna ki a lábán ez a pukkancs. És most is a csendőrök őriznék a hűvösön, a tavalyi számadásért.

De Kasosné erre rögtön:

- Nem, nem, nem! Maga csak tegyen Marci az uram szerint! Ő tudja jobban a dolgunkat.

És aztán a lányok is egyre intettek, hogy ettől a Pecektől óvakodjak, mert ez jóba van itt a csendőrökkel. Meg minden úrfélével puszipajtás, kikkel együtt van a kezük benne mindenféle tolvajlásokban itt a községnél és a kincstárnál.

(Folyt. köv.)