Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 15-16. szám
Egy időben rávetette magát a falura a táltosló. Vannak jó táltosok is, ámbátor a táltos mind veszedelmes, mert valamikor embernek szánta őket a teremtő hatalom s csak mivel pörbe kezdtek, hogyhát a madárnak szárnya van, az embernek meg nincsen, parancsolta az Isten lóba a lelkeiket, miért is éppen úgy beszélnek, mint az ember, magyarul s szeretnének emberek lenni, azért böstörködnek. Mert leginkább tusakodó lelkek. No nem mondom, vannak jó táltosok is, akik fejet hajtva viselik a sorsukat és jószívvel szolgálnak az embernek, hogy a lótesttől megszabaduljanak, mert ha ezer évig jóakarattal szolgálnak, fölvehetik az embertestet, hanem a jó táltos ritkaság. Tusakodó szellem s kártékony az csaknem valamennyi, ellensége az embernek bosszúból, holott a saját fejét kellene a falba verni, de ez mindegy. S ez a táltos is csak rosszlélek volt, amelyik nekivetette magát a falunak.
No megjött minden éjszaka, akár eső vert, akár holdvilág volt, akár csak csillagos ég, pontosan éjfélben mindig berúgtatott, akkora patája volt, mint a Szügyi gyerek kalapja, pedig az ugyancsak nagy, mert vízfejű szegény, csattogtatta a körmit az utcákon s hányta a szikrát a kemény köröm kegyetlenül, mert keményebb a táltos körme a legkeményebb acélnál, rázta a farát, hogy a vaszorája csak úgy kortyogott, mintha a kút nyelne vizet s nyerített förtelmesen, hogy azt lehetett gondolni, ezer csikó röhög valahol a falu közepén. Gyönyörűszép testű táltos lehetett, de ezt csak úgy gondolta mindenki a nagy fényről, aki a lábanyomát követte, mert kinézni nem mert senkisem s jó lett volna befogni ménnek, mint a jó táltosokat szokták hajdanában, mert csuda csikók vannak tőlle, hanem nem merte volna senkise fejibe akasztani a kötőféket, mert rossz táltos volt és háborgós szellem, mint a rosszlélek.
Hű rázta hát magát a táltos - a Bögiék felől jött, mert azok faluszélen laktak, minden este - nagy, gyönyörű ménló s nagy toporzékolás közben egyre azt kiabálta:
- Ki ne merjen ember jönni elém, mert aki embert látok, azt az ördögnek viszem! Én vagyok az ördög ordonánca!
Azzal szétrúgta a kerítéseket a két hátsó lábával egy rúgással, mint a kártyát, beszaladt az udvarra, kitaposta a kertben a veteményeket, kirúgta az istálló ajtaját, mint a semmit s a kancák akkor már nyihogtak mert csodaszép gyönyörű mén volt; megbolondultak utána a kancák egy szemvillanás alatt s nyihogtak. Akkor a táltos berontott az istállóba, kiválasztotta a legjobb kancalovat, elharapta a kötőfékjét egyetlen harapással, mint a zabszárat s megindult elől dohogva és a körmeit szikráztatva s úgy ringott a háta, mint a bársony.
A kanca meg utána reszketve, de vissza nem fordulva, mert mennie kellett. Reggel aztán úgy találtak rá a falu határában egy utolsó fa alatt csupa tátongó seb a farától a hasáig s a szügyén a táltos patkójának a nyoma belerúgva, mert szügyön rúgta a táltos s a kanca menten megveszekedett.
No így ment ez tizenkét napnak tizenkét éjszakáján. A táltos mindennap eljött s mindennap elvitte a legszebb kancalovat, de csak nem szünt meg az odajárással. Már csaknem minden szép kancaló odavolt a faluból, valamit tenni kellett hát, mert ha így megyen, egyetlen kancalova nem marad a falunak s jövő esztendőre nem leszen egyetlen csikó sem.
Vigné, az öregasszony, aki a bíró pajtája mellett való fészerben lakott, azt tanácsolta, hogy egy férfiember gyónjék és áldozzék meg másnapon nyomban reggeli harangszó után, szerelje föl magát a szent kereszttel, ami a sekrestyében van s a pap szokta vinni temetésekre s a balkeze ujjára kössön gyűrűt a szentségtartó kendőjének rojtjából, de ki ne mozduljon a templomból mind éjfélig, míg csak meg nem hallja a táltosló patáinak csattogását. Akkor ugorjon ki a táltos elébe, tartsa föl a keresztet s kérdezze meg tőle, mit kíván. De óvakodjék, mert éppen csak öt miatyánknyi ideje van mindössze, addig tart a kereszt ereje a táltossal szemben s míg beszél vele, meg ne szűnjék figyelni balkeze gyűrűs ujján a szentségtartó kendőjének rojtjából font fehér gyűrűt s ahogy az elkezdene feketedni az ujján, siessen csak a templomba vissza, mert szünőben a szent kereszt ereje a táltos felett.
No úgy is lett.
Besze Mátyás meggyónt, megáldozott, megőrízte a templomot éjfélig s mikor meghallotta a táltosló körmeinek csattogását, a szent erő jeleivel fölszerelve, kiugrott a templomból s eléje a lónak a keresztúton. De megfogyatkozott az erő a térdeiben, mikor a táltost megpillantotta, mert olyan gyönyörű paripát még életében se látott, de még csak nem is álmodott róla, s a száját nem is nézte. Már csaknem erőt vett rajta a táltos rossz ereje, mikor észbekapott, magosra tartotta a keresztet s azt kiáltotta:
- A templomi kereszt erejénél fogva kérdezlek, táltosló, mit kívánsz?
Erre a ló megtorpant, két hátsó lábára felágaskodott, hogy nekimegyen Besze Mátyásnak, hanem még le kellett hunyászkodnia a kereszt előtt, hát fújt mérgesen s azt mondta:
- Siess, míg tart a kereszted ereje, azt mondom, mert rossz véged leszen, Besze Mátyás. (Így megismerte!) Hozzatok ki ide tizenkét zsák zabot a keresztútra holnap, mert szörnyen éhes vagyok s békén hagylak benneteket.
Ahogy ezt mondta, látta ám Besze Mátyás, hogy bal kezének újján feketedni kezd a szentségtartó kendőjének rojtjából font gyűrű, nosza szaladt hát s éppen csak be tudta vágni maga mögött a templomajtót, mikor már ott volt a táltos s levágta volna talán, vagy elevenen vitte volna az ördögnek.
Másnap hát kitették a tizenkét zsák zabot, mint megparancsolta volt a táltosló s az meg is ette mind egy cseppig a nagy étvágyával, de aztán berontott a faluba s megint elvitt egy kancát, mert becsapta őket.
Másnap tizenkét zsák rozsot vittek ki neki, de azonképpen jártak.
Harmadnap tizenkét zsák búzát, de azzal se különben.
Akkor maga a bíró állt ki, Csapó Döme, első ember a faluban s két szép kancáját síratta mán a táltoslótól. Ellátta magát az egyházi erővel, hasonlóképpen Besze Mátyáshoz s mikor éjfélben legjobban zengett a táltosló körme a keresztúton, kitoppant eléje. De neki is csaknem a szíve megállt, olyan gyönyörű volt a táltosparipa, hanem a száját ő se látta, mert az orrlyukából fényt fújt s erre nézni nem lehetett. A keresztet azonban magosra tartotta. No kapálni kezdett lábával erre a táltos s rákiáltott mérgesen:
- Mit kívánsz tőlem, Csapó Döme?
Őt is megismerte.
S Csapó Döme nagy hangon, mert első ember volt és bátor, hogy az egész falúban visszhangzott, így válaszolt:
- Azt kívánom tőled, táltosló, mondd meg igazán a váltságot s eriggy innét. Harminchat zsák gabonánk az étvágyadat bánja.
Akkor megállt a toporzékolásban a táltosló, olyan gyönyörű lett testében, mint egy álom s azt mondta, de olyan szomorú hangon, ahogyan csak ember beszélhet:
- Megmondom neked az igazat, Csapó Döme, ide hallgass! Tudod, hogy én is lélek vagyok, mint te, csak elkárhozott, hát halld meg: nekem a nyakamban a sörényem között egy színarany szál van, ez a jelem. Táltosló vagyok, tudod mi az, hát a lovaitok között egy olyan kancát keresek, akinek egy színarany szál van a sörényében, mert az az én párom. Ha ezt a kancát kikeresitek és idehozzátok nekem holnapra, elmegyek vele és semmi bántódástok nem leszen!
Ezt mondta a táltosló igen bús emberi hangon, mert hiszen emberi lélek volt benne, mint a táltosokban mindben s Csapó Döme még meg is sajnálta, mert a lovat is igen szerette s az embert is igen.
- Itt leszen a kanca, - mondta neki barátságosan - itt leszen, ha a mieink közt van, holnap éjfélben s megnyugodhatsz!
De ahogy ezt kimondta, látta ám, hogy a gyűrű feketedni kezd az újján, nosza elugrott s időben tette, mert alig bevágta a templomajtót, ott volt nyihogva a táltos, még a körme nyoma is ottmaradt az ajtón.
De a váltság megvolt s másnap kezdték keresni a kancát, akinek egy arany szál van a sörényében. Hanem nem találták. Minden kancalovat átvizsgáltak a faluban, de egynek se volt egyetlen aranyszőre se s így nem mentek semmire.
- Mi lesz már most? - kérdezte nagybúsan Csapó Döme, a bíró, aki immáron két kancáját siratta, mert érezte, hogy nem múlik így el a veszedelem.
Akkor azt mondta Szabó Finta, aki púpos volt és bádogos és a templomtorony golyóját szokta aranyozni:
- Fössük meg egy kanca egyszál sörényit aranyra s az legyen a táltosló párja! Én mondom, pedig értem a mesterséget s meg is föstöm.
Hát előhoztak egy gyönyörű pejkancát, nem is volt két éves még egészen és mént még nem ízlelt. Szabó Finta hát nekiállt, kikeresett egyetlen szál szőrt a sörényéből s föstötte arannyal reggeltől este egészen addig, míg csak le nem ment a nap. No de ezidő alatt meg is föstötte úgy; hogy az éppen olyan volt, mintha valóságos színaranyból lett volna, még az órás is azt mondta rá, pedig az értett hozzá, mert az volt a mestersége neki.
Este hát kötőfékre vették a föstöttszőrű kancát, Csapó Döme kivezette a keresztútra s hosszú száron kikötötte egy fához, hogy az árokszélen legelhessen, mert hosszú volt még az idő éjfélig s a ló mindig eszik. Maga meg hazament, lefeküdt szépen s várta, hogy mi leszen. De nemcsak ő várta, hanem várta az egész falú, mert az adó nagy teher, hanem a táltosló még nagyobb teher volt rajtuk.
No meg is jött az éjfél s föl is hallatszott nyomban az útról a táltosló körmeinek a zengése s hallani lehetett, hogy úgy jön kényesen táncolva, mint a vőlegény, mert hogy megígérték neki az aranyszőrű kancát s házasodni jött. Végig is vágtatott a táltosló a falún, mint a szélvész s utána a festett szőrű kanca fényesen és testében áradozva, mint a menyasszony, de csak éppen a falú határáig vágtattak s ott hallatszott, hogy a táltosló nagyot ordít, egy szörnyűt dobbant, a föstött szőrű kanca meg olyat sikított, hogy tudták, vége van neki s nyomban vágtatott vissza a táltosló rettentő haraggal a falúba. Egy rúgással rapítjára törte Csapó Döme kerítését, mintha csak a villám törte volna szét, kirúgdosta a kertben a virágokat, vágta a port, hogy a csillagok is elsötétedtek tőle, aztán bezúzta lángoló orrával az ablakot s bekiáltott a házba, de olyan hangon, amilyet még ember nem hallott:
- Becsaptál, Csapó Döme, de azt mondom neked, hogyha a lovaitok közt nem találtátok meg az aranyszőrű kancát, akkor a leányaitok közt kell lennie az én páromnak, mert lélek vagyok én is és csak annyit tudok, hogy ebben a faluban kell lennie! Holnapra hát készítsétek el mennyekzőre a leányzót, akinek a hajában egy szál színarany hajat találtok s hozzátok ki nekem éjfélre a keresztútra, mert feleségül veszem. Csak annyit mondok neked, Csapó Döme, ha ki nem hozzátok, elpusztítom az egész falút! S most már a kereszt se használ, azt mondhatom!
Ezzel megfordult és elvágtatott. A körme még jó tíz perc múlva is csattogott utána.
Reggel hát kimentek az emberek megkeresni a föstött szőrű kancát s meg is találták a falú határában az utolsó magányos fa alatt, hanem fejitől a faráig egészen ketté volt hasadva, mintha fejszével vágták volna el s a friss húsát nagy rajban ették a legyek.
Akkor visszamentek az emberek a falúba s elkezdték keresni a leányzót, akinek egyetlen szál aranyhaj van a hajában, vagyis a táltosló párját. Reggeltől késő délutánig keresték, teméntelen leányhajat átvizsgáltak s már éppen fáradni kezdtek, mikor megtalálták a szál aranyhajat a Bögi Juli hajában, aki a falúvégen lakott s mondhatni, a környéken is talán a legszebb leányzó volt.
- No - mondta nagy szomorúan Csapó Döme, a bíró és még a könny is kiesett a szeméből, mert hogy a legszebb lány volt a Bögi Juli s ilyen sorsra adatott szegény, - no, vess magadra körösztöt, leányom s készülj el, hogy a táltosló máma éjfélben feleségül veszen.
- Jaj - azt mondta Bögi Juli s a szép orcája elsápadt, mint a viola - jaj, hogy megszülettem, én táltosló felesége nem leszek!
Leesett térdre ott, a könnyeivel kezdte áztatni az orcáját s olyan sírásba fogott, hogy az egész falú hangos lett tőle. Úgy sirt, hogy a hátán megszakadt még az inge is s az aszonyok és leányok is mind vele sírtak.
Az emberek is sajnálták, mert a legszebb lány volt, de nem lehetett mit csinálni, mert a táltosló elpusztította volna az egész falút.
Így hát elkezdték szépen megmosdatni a leányt szagos szappanokkal, a haját is bezsírozták, tiszta gyolcsüngöt adtak rája, fehér selyemruhát, kezébe éppen rozmaringot tettek, hajára a menyasszonyi fátyolt, mikor megjött Majdán Jóska a mezőről, aki mátkája volt a lánynak, éppen három esztendei katonaságból jött meg s azon volt, hogy hamarost megházasodik és aki semmit se tudott a dologról. Hát amint meglátta a mátkáját, hogy éppen esküvőre öltöztetik, csak elsápadt ám s azt kérdezte:
- Kinek öltöztetik menyasszonyi ruhába ezt a leányt?
- Bizony, a táltoslónak - felelt igen szomorúan Csapó Döme, mert a szíve nehéz volt a bánattól. - A táltoslónak, fiam, aki ma éjszaka feleségül veszi és ez ellen semmit se tehetünk.
- No - azt mondja a legény s erre akkorát ordított, hogy a felhők is megremegtek tőle - barmok maguk, de nem emberek, ha ijet csinálnak s megíjednek egy koszos lótól, mégha táltos is! Hát csak vezessék ezt a leányt oda, de annyit mondok, én is ott leszek s megfogom én azt a táltost s elverem, mint a dögöt, ha az ördög lelke is van benne! Kantárt aggyanak nekem, fejszerszámot, meg zablát!
De senkise adott neki semmit, mert senkise meri már akkor a táltosló ellen cselekedni. Azért hát bement a szíjgyártóhoz, maga vágta ki a kantárt meg a fejszerszámot, aztán bement a kovácshoz és zablát kalapált, de olyan erőset, amilyent ló szájába még nem adtak. Késő estig hallatszott a kalapácsa csengése s éppen besötétedett, mire elkészült a munkával s a szörnyű zablát beleszíjjazta a fejszerszámba.
Akkor kiment, megmosdott, tiszta ruhát vett, áldást kért a paptól s éppen sós vízben áztatta a kezét, hogy erős legyen és meg ne csússzon benne a szíj, mikor hét asszony talpig feketében vitte a mátkáját nagy sirás közt a keresztút felé, hogy a táltosló feleségül vehesse. Akkor kilépett a kapun, kezében az újonan készült szerszám s elindult mellettük. A szíve csaknem megszakadt, de egy szót se szólt, míg csak meg nem látta a leány. Az mikor meglátta, fölzokogott keservesen:
- Isten veled, édes mátkám - mondta -, sirassál meg! Hű feleséged lettem volna, de immár a táltosló vesz engem feleségül.
Erre a szóra a legény elkezdte szörnyűségesen csikorgatni a fogát.
- Ne féljél, édes mátkám, - azt mondta - ne féljél! A fák gyökerinek ereje nagy, de mind a karomban van, a hegyeknek ereje még nagyobb, de az is az én karomé, az egész világ ereje óriási, de az is az enyim; elvégzek érted a táltoslóval!
Többet nem szóltak, csak szívükből nézték egymást, míg ki nem értek a keresztútra. Ott az asszonyok lágy selyemszövetből készült kötéllel kézenfogvást egy fához kötözték a leányt, akinek a táltoslóhoz kellett feleségül menni, de hosszú kötelet hagytak, hogy szépen lefeküdhessék. Akkor mind a heten hétszer keresztet vetettek rája, megcsókolták az orcáját, elbúcsúztak tőle és visszamentek a falúba, ne hogy itt érje őket még a táltosló. A legény meg ott volt a leánnyal, gyenge fűből ágyat tépett neki, lefektette, a feje alá párnát kakukfűből hozott, hogy szép szagos legyen, hasonlóképpen a szerelemhez, amit érzett iránta, el is altatta szépen, lapulevéllel legyezte, mert verejtékes volt a homloka szegénykének s szentjánosbogarat tett a feje mellé, hogy fényes álma legyen, mintha az égi bárányfelhők ereszkedtek volna köréje. És az ujjával csak az ujját érintette a mátkájának gyöngén, hogy úgy érezzék csak egymást, mint az összehajló virágok.
Így voltak ottan ketten az éjszaka csöndessége alatt, a fűvek áradozva illatoztak körülöttük, a csillagok meg mentek iszonyú halkan a fejük felett, mintha bogarak vándorolnának nagy menetben valahová messze a firmamentomon.
Ám nem sokáig lehettek így, mert éjfélt jeleztek a csillagok s akkor egyszerre megzendültek az úton a táltosló körmei. Úgy zengtek mintha ezer fejsze csapná a követ s a leánynak alig volt annyi ideje, hogy felálljon s lesimítsa lábán a menyasszonyi szoknyát, ami meggyűrődött kicsit a fekvésben s a legénynek, hogy a szerszámmal s a zablával a bokor mögé ugorjon, mikor már megjelent toporzékolva a táltosló és olyan szép volt, amilyen még sohase, talán még szebb az embernél is, amilyen csak táltosló lehet, a szőre vakított és a dereka ringott; gyönyörű szép volt: mennyegzőre jött. Fekete volt, mint a korom, de fényes, mint a csillag s a nyaka sörényiben úgy villogott az aranyszál, mint az eleven gyémánt. Ahogy meglátta a leányt menyasszonyi ruhában, odament eléje, de csöndesen csak, hogy meg ne ijedjen, kímélte, csak a szeme volt olyan, mint az égő parázs.
- Eljöttem, szép menyasszonyom - mondotta olyan megpróbált és olyan emberi hangon, hogy a fák is megreszkettek tőle - a születésem óta kerestelek. Ülj fel a hátamra és gyere velem, boldogok leszünk!
De akkor a leány megmerevedett egész testében, mint a kő-Mária, falfehér lett, hogy nem lehetett az arcát a ruhájától megkülönböztetni s azt monda fennhangon, mintha esküdne, csak a szál aranyhaja ragyogott ki a fátyol alól:
- Az Isten nekem életet ne adjon, ha táltosló felesége leszek!
A táltosló erre sírni kezdett s azt mondta:
- Ezer éve és három hónapja, hogy kereslek a világ térségein, lélek van bennem jól tudod, hisz lám sírok is, ami a lélek jele s szépen kérlek, légy a feleségem. Hiszen lélekből indul a szerelem.
- Nem leszek! - mondta a leány mereven, mint a kő-Mária. - Csak a halott testemen léphetsz által, mert kést hoztam magammal és a szívembe mártom, hogyha csak hozzám is érsz!
A táltosló akkor megremegett, fény lövelt ki a szemiből s akkorát ordított, hogy az egész határ megremegett tőle és nekirontott a lánynak, hogy talán a hátára dobja, de akkor kiugrott a legény a bokorból, kezében a szörnyű szerszámmal s odarohant rettentő bátran.
- Megállj te táltosló - kiáltott szörnyű nagyot -, megfoglak én, fejedbe vágom a kantárt s elverlek, mint a dögöt, de a mátkám el nem viszed.
Nyomban eléje is ugrott, hogy a fejébe vágja a kantárt és szájába nyomja az iszonyú kemény zablát, akit délután kovácsolt, de akkor rémülve látta, hogy nincsen alsó szájaszéle a táltoslónak. Csak orra van, meg felső szájaszéle, az alsó szájaszéle nincs sehol és nem megy a zablával, akit délután kovácsolt vastag acélból, semmire. Abban a szempillantásban tudta, hogy elveszett s alig volt annyi ideje, hogy felkiáltson:
- Uram Jézus, a kezedbe ajánlom magamat!
Már levágta a táltolsó. Vére szétfreccsent, derék húsa elegyedett a porral a kantár meg a hatalmas zablával beleröpült a szomszéd vetésbe.
Akkor a táltosló a leány elé dobbant, akinek a kés rémültében kiesett a kezéből, ráfújt s akkor a Bögi Juli egyszerre szépséges szép kancává változott, de olyan széppé, amilyent még nem látott a világ, hogy a fűvek is meghajoltak előtte s elindult szépen a táltosló után. Az emberek, akik bent a házakban virrasztottak, csak annyit láttak, hogy a táltosló habos testtel vágtat végig a falún, akkorákat nyerít, mintha ezer csikó röhögne, vagy a felhőket verné ostorral valaki s a nyomában egy gyönyörű szép fekete kancacsikó vágtat szélnél sebesebben, aki valamikor a Majdán Jóska mátkája lehetett, mert gyönyörű szemeiből minden lépésnél nagy könnycseppek hullanak az ucca porába. Olyan nagy és fényes könnyek, mint a régi egyforintos.
Biztosan a mátkáját siratta.
Az emberek aztán el is indultak hajnalban a könnyek nyomán, amiket a gyönyörű kancacsikó sírt, míg szélvészt vágtatott a táltosmén után, hogy lássák a dolgok végét, mert a harmatos porban igen jól meglátszottak a könnyek nyomai, de aztán délelőtt tíz óra felé eltűntek a nyomok. Lehet, hogy a nap szárította fel őket, de az is lehet, hogy már nem sírt tovább Majdán Jóska volt mátkája, aki kancacsikóvá változott.
Hogy hová szaladtak, meg nem lehetett tudni, de több mint bizonyos, hogy a földről kiszállottak. Hol lehet országuk, senkise tudja. Hát így vitte el magával nagy csudálatosképen Bögi Julit a táltosló.