Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 15-16. szám
Midőn Révai Miklós, a történeti magyar nyelvtudomány megteremtője 1802-ben elfoglalta katedráját a pesti egyetemen, első előadását ezekkel a szavakkal kezdte: «Nescimus hungarice loqui. Nem tudunk magyarul. Mert úgy beszélni magyarul, mint közönségesen beszélünk legtöbben, nem érdemli meg a tudás nevezetet». Révai beszélhetett így; mert akkor, a 18. és 19. század fordulóján a magyar nyelv nagy átalakuláson ment át; akkor vívta a magyar politikai és társadalmi élet és a magyar nyelv nagy felszabadító harcát a latin nyelv igája alól. S azóta ez a panasz, ez a szemrehányás folyton megismétlődik, csakhogy rendesen áttéve a 2. személybe: Nem tudtok magyarul. Mert a panaszkodó mindig tud.
Most, midőn a M. T. Akadémia nyelvművelő bizottsága megkezdte működését, ezzel a riasztó felkiáltással fordult a magyar közönséghez: «Veszélyben a magyar nyelv! Veszélyben van épsége, szépsége, eredeti zamatja!» Erre a jajkiáltásra nincs ok. Nincs veszélyben a magyar nyelv, sem épsége, sem szépsége, sem zamatja. Az elmúlt másfélszázad folyamán kifejező erőben, a szókincs gazdagságában hatalmasan fejlődött nyelvünk s a népnyelv megbecsülése és tanulmányozása színessé, szebbé és fordulatosabbá tette. A nyelvújítás mozgalma a 19. sz. elején hirtelen lendületet adott a nyelv gazdagodásának, az ezt követő új ortológus mozgalom azután a szükséges korlátok közé szorította a szókincs erőszakos gazdagítását s a kifejezések, fordulatok és szólások magyarosságát követelve, korlátokat állított az idegen nyelvek káros hatása elé.
Midőn Szarvas Gábor 1872-ben megindította a Magyar Nyelvőrt; szükség volt erre a tisztító mozgalomra, az ő erős kritikája még túlzásaiban is hasznos volt. Ha összehasonlítjuk az ujságok nyelvét 1872-ben a maival, senki sem mondhatja, hogy azóta romlott nyelvünk. Íme néhány mondat az akkori napilapok közleményeiből:
Idézzünk még néhány példát, hogy lássuk, milyen volt az orvosi nyelv a Nyelvőr megindulásakor:
Ezzel a néhány kikapott példával csak azt akarjuk bizonyítani, hogy a magyar nyelv nem romlott az elmúlt félszázad alatt. De azt sem mondhatjuk, hogy panaszra nincsen ok. A nyelv, melynek segítségével gondolatainkat ki akarjuk fejezni, olyan, mint egy hangszer. A legjobb Stradivarius is hamis hangokat hallat, ha kontár kezébe kerül; de nem mondjuk akkor, hogy a hangszer rossz, hanem a hegedűs nem művész, aki játszani akar rajta. A nyelvnek is vannak művészei és kontárjai, de ne kárhoztassuk, ne ítéljük el a nyelvet, ha az író nem tud vele bánni.
*
Van ok a panaszra és jogosult az a mozgalom, amely a magyar nyelv tisztaságának, szépségének védelmére ébreszti fel az írók és a közönség lelkiismeretét. Az ujságok és a szépirodalom nyelve erősen hat az olvasóközönségre; a rossz, a helytelen gyorsabban terjed, mint a szép és a jó. Ép ezért az írók lelkiismeretéhez kell fordulnunk első sorban, ha a stilus romlását meg akarjuk akadályozni. De különbséget kell tennünk a mindennapi beszéd és az író, a költő stilusa között. A mindennapi beszéd, a közhasználatú, nem művészi természetű írásművek stilusától nem kívánhatunk többet, mint hogy ne vétsen a magyar nyelv törvényei ellen, tartsa szem előtt a nyelv tisztaságát, mondja el közlendőjét értelmesen, világosan. Ebből a szempontból az iskolára hárul a legnagyobb feladat. De meg kell vallanunk, hogy a mi iskoláinkban a magyar nyelvi tanítás körében nem jut sem elég idő, sem elég gond a stilus tanítására.
De ha művészi stilusról van szó, az említetteknél sokkal nagyobb követelményeket támasztunk, de nagyobb szabadságot, önállóságot is kell engednünk. Az író, és még inkább a költő nem szolgája, hanem ura a nyelvnek; neki szabad újítani, szabad a nyelvtan rideg szabályaitól eltérni, ha ezáltal gondolatát világosabban, vagy szebben, színesebben tudja kifejezni. Az író teremti is, újítja is a nyelvet, ha ennek szükségét érzi. Kazinczy Ferencet is ez a gondolat vezette, midőn a magyar nyelv és stilus újítására törekedett. «Új nyelvet a sokaság teremte - írja -: a már készet nem a nép, hanem a jobb írók viszik azon tökéllet felé, ahová az felhághat; s az újonnan teremtett vagy származtatott szónak elfogadására mindig hajlandónak fogja magát mutatni a nép, ha az múlhatatlanul szükséges és széphangzású lészen és ha az író azzal gyakrabban nem él, mint illik s stiljével a füleket elbájolni tudja.» Arany vétett a nyelv szabálya ellen, midőn ezt írta: Az örömet, mely teli szivecskéjét
*
Mit kívánunk meg az írótól, hogy stílusa művészi legyen és irányítója lehessen a közönség ízlésének és nyelvérzékének? Első sorban világos gondolkodást. Amig a gondolat nem világos, amig az író lelkében nem áll tisztán az, amit ki akar fejezni, a nyelvi forma sem lehet világos, annál kevésbé művészi. A rossz hasonlatok, a ferde, ügyetlen szóképek oka mindig az, hogy nem alapulnak igazi szemléleten, valódi élményen. Az átélt gondolat jut legkönnyebben művészi kifejezéshez. A második követelmény, hogy az író stilusa egyéni legyen. Minden művészi alkotás csak akkor igazi művészet, ha megismerjük benne az alkotó művész egyéniségét. Az író érzéseinek, gondolkodásának, élményeinek, szóval egész egyéniségének visszatükrözését meg kell látnunk nyelvében, stilusában. A szavak, amelyeket szívesen használ, viszont a szavak, amelyeket sohasem használ, rávilágítanak emberi egyéniségére. A jelzők megválogatása, a képek, hasonlatok, amelyeket kedvel, összefüggenek lelki sajátosságaival.
De nemcsak az írónak, hanem a műfajnak is megvan a maga stilusa. Regényt vagy tudományos munkát, lírai költeményt vagy drámát, vígjátékot más-más stilusban kell írni. S a műfajokon belül is más a stilusa a történeti regénynek, mint a mai társadalmi életből vagy a nép köréből vett tárgyú regényé. A műfajok stilusának ezt a különbözőségét is érezte Kazinczy. «A stilisztika különböző nemeinek más meg más szavaik, más meg más frázisaik, más meg más nyelvek van, s ezeket nem szabad összetéveszteni. Más a poézis nyelve, más a prózáé, sőt a poézisé és poézisé, s a prózáé és prózáé is más s ami a templomi beszéd nyelvében nem jó, igen jó lehet a románokéban s a játék színében, s megfordítva.» (Gyakran idézem Kazinczy szavait. Egyrészt azért, mert ő volt az első magyar író, akinek érzéke volt a stilus művészi sajátságai iránt. Másrészt, hogy ráirányítsam a figyelmet Kazinczy egyéniségének igazi nagyságára, mert - szintén az iskolai tanítás hibájából - Kazincyban még az írók legnagyobb része sem lát mást, mint szenvedélyes szócsinálót, aki sok rossz és sok jó szóval gazdagította a magyar nyelvet.)
*
Mi rontja az író stilusát? Első sorban az, ha nem törődik a nyelv szabályaival és hanyagságból, gondatlanságból, néha eredetieskedésből lenézi a nyelvtan legegyszerűbb szabályait. Például: egy különben igen kiváló írónk elhatározta, hogy sok után többesszámot használ: «Hallgatta a
*
A stilusnak egyik fontos kérdése a szavak használata. Az új erőre kapott nyelvtisztító mozgalom az idegen szavak mellőzését állította a nyelvhelyességért folytatott harc előterébe. Pedig nem az egyes szavak használata a legfontosabb feltétele a stilus szépségének, művésziességének. Az idegen szavak használatáról szólva, helytelenítjük a túlzást mindkét irányban. Nem szabad ok nélkül használni idegen szavakat, ha van jó magyar szavunk, amellyel alkalmasan kifejezhetjük ugyanazt a fogalmat. De nem kárhoztathatunk, nem üldözhetünk minden idegen szót. Gyakran szükség van rá, mert új, határozott fogalmat jelöl, melyet magyar szóval nem tudunk pontosan ugyanavval a jelentésárnyalattal kifejezni. Például a
A művészi stilus szempontjából sokkal fontosabb a szavak helyes használata. Minden szó jelentésének megvan a maga köre, amely a nyelv története folyamán a használatban tágul vagy szűkül. Az író a maga művészi célja szerint néha merészen is bánhat a szó jelentésével; de nem juthat ellenkezésbe a közhasználattal. Megtörténik, hogy a szó jelentése a használatban elferdül, kétségre, ingadozásra ad okot, ekkor az írónak óvatosnak kell lennie, nehogy félreértsék szavait. Tudjuk, hogy az
Egy másik, szemünk előtt történő elferdülés a
Ha egy szónak kétféle jelentése van, a mondat ügyes szerkesztésével kell elhárítani a félreértés lehetőségét. A barát szó kétértelmű, ha azt írjuk:
*
A nyelv és stilus tisztasága, szépsége ellen sokkal súlyosabb vétségek az idegenből fordított kifejezések, a magyar nyelv eredeti kifejezésmódjával ellenkező nyelvtani alakok, szólások használata, mert ezek a nyelv szerkezetét, a benne megnyilatkozó gondolkozásmódot, a nyelv lelkét támadják meg. Aki azt írja:
Az igaz, hogy nem minden kifejezés, szerkezet rossz, amely egy idegen nyelv kifejezésével vagy szerkezetével egyezik. Gyakran a szemlélet vagy az észjárás közössége szül egyező szerkezeteket egymástól távolálló nyelvekben. De romboló hatással van az olyan idegen kifejezés átvétele, amely egy régi, jó magyar kifejezést szorít ki a használatból. Számtalanszor megrótt kifejezések:
A szavak használatáról szólva meg kell említenünk, hogy mennyire rontja a stilust a tájszavak, a népies kifejezések és régi, elavult szavak felesleges használata. Tájszavakat csak népies tárgyú írásműben használjon az író, ha velük jellemezni, színezni akar. Egy valamely vidék nyelvén csak akkor szólaltassa meg alakjait, ha igazán ismeri az illető vidék nyelvét. Ízléstelen stilustalanság, ha a szereplők különböző vidékek nyelvi sajátságait keverve csinált népies nyelven beszélnek.
*
A magyar szórend sajátos természete, hogy nem olyan kötött, mint pl. a németben s ez alkalmassá teszi a nyelvet a gondolat legfinomabb árnyalatainak kifejezésére. Ép ezért olyan a magyar szórend, mint egy finom műszer: a legkisebb szabálytalanság már nagy kilendülést, eltérést okoz. A magyar szórendnek egyik alapvető törvénye, hogy az állítmányhoz tartozó határozók aszerint sorakoznak az állítmány köré, hogy a beszélő mit akar kiemelni. S még finomabbá teszi a magyar szórendet, hogy különbséget tesz az állító, helyeslő, összefoglaló határozók helye és a tagadó, kirekesztő jelentésűekké között. Így mondjak: én is
A művészi stilus legnagyobb ellensége az egyhangúság, a sablónos stilus, a lomposság. Néha nehéz feladat előtt áll az író, midőn le kell küzdenie egy-egy nyelvi nehézséget: a
A sablónos stílus oka a gondolkodás renyhesége. A napilapok nyelve teremt egy-egy sablónt s ezt gondolkodás nélkül alkalmazzák akár jó, akár nem jó. Így terjednek a gyakran kérészéletű divatszavak. Az elmúlt évtized tőzsdeizgalmai vitték be a nyelvbe a
A lomposság, gondatlanság szüli az ilyen stílust: «Az elbocsátott munkások kénytelenek voltak
*
Mi védi meg a stilus szépségét, művésziességét? Elsősorban az íróművész írói készsége, tehetsége, stilusérzéke. Ezt támogassa, védje és fejlessze az a közelebbről meg nem határozható valami, amit