Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 15-16. szám
- Semmit sem csinálhattam, - ismételte a kisebbik ember igen szomorún. S ide-oda repdesett a tekintete. Nyughatatlannak látszott a sötétben. Társa viszont épp ellenkezőleg olyan ember volt, aki még a sötétben is sokáig hagyta egy tárgyon függeni szemeit.
- No és? no és? - unszolta szóra megint.
- Mit és meg és? - felelte az szinte dühösen, már amennyire fáradtságától tellett. - Ötévi várfogság, - mondta ki megint a nagy szót. Úgy szokta volt ezt mindig kimondani, mint a testamentomi igéket. - S még utánszolgálat is, - vágta ki hozzá nagyon jelentősen. S aztán hirtelen felállt. Agyát, úgylátszik mégis csak elborította a vér.
- Tudod mit csinált az velem? - kiáltotta.
- S te most a szemébe nézel? - kérdezte a másik.
- Hiába nézek, - felelte az és nyögött egyet. S azzal le is ült megint. Oh, - hisz most már unszolás nélkül is beszélni akart ő, hosszan, egyfolytában, - belekerülvén örök-egyforma gondolatai sodrába
- Mert azt is ráhazudta ám, hogy be voltam rugva - kezdett el beszélni. - Igaz ittam is kicsit este a hideg miatt és annak a szaga megérzett rajtam. De meg is szagoltatott a cudar...
- Szagoljátok meg, - adta ki a parancsot a járőrnek. - Érzitek a pálinkát? Be mert rugni, a kutya itt az őrségen...
A másiknak alig jött már hang a torkán a rémülettől. Ő is őrségre megy ma éjszaka! A két állkapcsát úgy egymásba vágta, szinte koccant belé...
- Hogy volt az? - kérdezte végre.
A kis ember e vakkantásra kezdte jól érezni magát. Hogy a másik is már megremeg egy kicsit. Ez jól esett. Cifrázni kezdte tehát.
- Feleség, két kis gyerek otthon, most gondold el ezt testvér, - magyarázta néki. - Van neked otthon feleséged? - jutott eszébe.
- Nincsen nekem.
- Hát?
- Anyámnak egy fia vagyok, - mondotta ki keményen a legény s nagyot nyelt utána.
- Úgy? - S valamiféle gúnyos mosoly suhant el a kis ember arcán. - Hát akkor hallgass csak ide öcskös, - kezdte el megint jóságosan a kínzást. - Ujonc vagy te még itt, mit tudsz te erről-arról? és őrségre mégy. Mióta vagy te itt?
- Két hónapja.
- No látod, ugyanúgy voltam én is. Három hónapos katona. És őrségre küldtek. Mert itt az a szabály, Répás kapitány úr így akarja...
- Hogy is híjják? Répás?
- Még azt sem tudod? - ijjedezett nagy hangon a kis katona. - Ezt se kérdezd ám meg mástól. Mert ha megtudja valahogy, hogy a nevét sem tudod... Tanuld csak meg hamar a szót: - Répás Béni kapitány...
A másik igen-igen csendesen utána mondta tehát.
- Úgy, úgy! buzdította még. - Hát az úgy volt pajtás, - folytatta aztán könnyű sóhajtással, - éppen ilyen vad idő volt akkor is... Öt éve van éppen, - ujonc voltam, mint te, - ki is küldtek az őrségre s épp a lőporos torony mellé, akár most téged. Kitanítottak persze engem is, megmondtak mindent szépen tízszer is, mint kell, hogy kell, - milyen szigorú hely az... dehát, ha valami más adódik, amit nem mondanak meg, mit tegyen az ember akkor? Ez a baj minálunk. A magam eszére voltam hagyva - s nem volt elég eszem, mert bele kellett volna lőni testvér, amint megláttam, a cudart...
Elhallgatott, kicsit körülnézett a sötétben...
- Kinn vagyok, - folytatta, - járok, sötét van, rettenetes hideg, csak úgy pattog a jég a Dunán, - egyszer csak jön egy civil. Mindjárt láttam, dehát mért ne sétálhatna egy civil, ha hideg van is? Elég messze volt. De hogy nem megy el mégse, megunom. - Állj, ki vagy? - Nem felel. - Hasalj le, az anyád! - Nem mozdul. - Kapom le a fegyvert, - erre elneveti magát. - Jókor szólítasz meg! - mondja. Ellophattam volna már a nadrágodat is, - mondja. - Nem ismersz, te szamár?
- Szó ami szó, - hogy ne ismertem volna? Répás Béni kapitány úr! - mondom néki és tisztelgek előtte, előírás szerint. De ő egyre jött ezalatt közelebb. Most mit csinálok a kapitányommal? - Állítsd csak oda azt a fene puskát, - mondja nékem épp akkor, - de nem katonásan mondja ezt vezényszóval, csak úgy civilmódra. Odatámasztom hát a fegyvert is a falnak, tisztelgek előtte úgy is, de ő meg beszélgetni kezd. Hát jó. - Hideg van - mi? - kérdezi és a vállamra vereget. - Nagyon hideg - felelem én, - jelentem alásan. - Hogy hát hagyjam el most ezt a katonás beszédet, - mondja ő nekem, - mi a fenének az? nem vagyunk mi most szolgálatban, - mondja, - láthatom, ő most civilben van. - Pihenj! - mondja rá, hogy nem akarok a haptákból kiállni. Hát kiállok abból is, nevetek, mert ő vicceket mond... aztán kérdezi: van-e családom, miegymás, - hogy tetszik nékem ez a katonaság? Mindenre felelek... ő meg úgy tesz, mint aki épp menni akar, de aztán megfordul megint. - Hát jól van, - mondja, - jöttem kicsit megnézni, mit csináltok idekinn ti gyerekek, - mondja. - Ittunk egy kicsit, - mondja. - Nem kell egy cigaretta? - kérdezi. S már veszi is elő a tárcáját a cudar. - Hát ha olyan szíves lesz a kapitány úr, - mondom én. De neszet foghattam valahogy, mert nem mindjárt vettem cigarettát. - No! - kiált rám s azzal majd az orromba nyomja bele. S még tüzet is adott. De ő maga persze nem gyujtott rá.
- Alig szívok egyet-kettőt a cigarettán, veszi elő az óráját. - Hány óra van most? - kérdezi. - Sötét van itt, hozd azt a cigarettát, szíjjad, - mondja. Elmegyek a puskámtól... Csak az kellett neki. Oda megyek hozzá nézni az órát, erre megfogja a karomat, el nem ereszt. S akkor látom csak, hogy mit csinál. A kezében egy vörös zsinór, azon egy síp.
- Te disznó, - ordít a pofámba bele. - Cigarettázol a poros toronynál? Beszélgetsz, leteszed a puskát? - olvassa rám a bűneimet. - Ez határterület! - ordítja belém. És sipol vadul. - Hát a jelszóval mi van te disznó, - hát az állj, ki vagy? azt tréfából találták ki neked?
- Szó, ami szó, jött az őrjárat. Lefegyvereztek, lefogtak. Nem kegyelmezett nékem Répás kapitány úr. Minél jobban esengtem, annál vadabb lett. S hiába járt itt aztán a feleségem ötször is könyörögni. Hadbíróság elé vitt. S még azt is beadta nekik, hogy részeg voltam az őrségen.
*
Hogy a másik mindezek után nem nagy kedvvel ment az őrségre a torony alá, azt mondani sem kell. Ám odakinn minden máskép lett. Hogy mi tette? Az-e hogy lábai alatt jó puha, valódi havat érzett, amely olyan volt, mint a szőnyeg... hogy a csípős, kegyetlen hideg volt-e oka? amely mintha próbára akarná tenni: anyás gyerek-e még, vagy igazi katona? - tény az hogy odakinn jókedve kerekedett.
- Nem tól ki velem ez a tél, - mondotta ő magának és nevetett. Olykép, mintha csiklándozná az arcára hulló, cirogató puha hó.
- Őrségen vagyok, fontos dolog az! - mondotta magának. - Ez itt a torony, az ott a Duna, mögötte van az ellenség... Már ez is tetszett néki. S főként: hogy nincs az az élőlény, aki elmehetne itt a torony alatt, ha néki nem ad útjáról számadást.
- Semmi emberfajtát be nem eresztesz a közeledbe, - mondta néki a szakaszvezető. Hát úgy is lesz.
- Mi a jelszó? - kérdezte magától, illetve azon idegentől.
- Jebanyád.
- S mi a jelhang? - kérdezte megint.
- Jegesmedve... - Jól van.
- Jebanyád és jegesmedve! e fontos szókkal ajkán trappolt aztán jóideig s egész pontosan a torony alatt, egy méternyit sem tágítva falaitól. Mivelhogy az is fontos. Mivelhogy: «az őrhelyet elhagyni szigorúan tilos», - idézte vissza magában a parancsot. Hát hogy ő nem hagyja el, - itt a bizonyság, az a lábnyomán is tisztán látható.
Csak épp, hogy milyen szó ez: jebanyád? - gondolta kissé kedvetlenül. - Azt mondta az őrmester: községnév Torontálban. Nem igaz. Alighanem ebanyád lesz. Ebanyád! Még a jelszóban is, nem elég egész nap, - gondolta magában, - ilyet is csak cudar ember találhat ki. S ezen mégis egy csöppet elszomorodott. Mivelhogy az anyáknak nagy barátja volt ő mindenkor a lelke mélyén.
Egyébként nem volt semmi baj. Megnézte bakkancsait többször is a lámpa alatt s meg volt elégedve velök. Nagyokat toppintott, kipróbálta azokat, - jó bakkancsok voltak, nem lehetett kifogás. Aztán megvizsgálta köpenyét, - az is elég jól állja még a havat. Erről eszébe jutott valami. Hisz besétálhat ő a faköpeny alá is ha tetszik, hisz ahoz joga van, mit fagyoskodik ő idekinn...
Ám ott nem volt jó, nem volt kedve szerint való hely ama sötét kúp alatt. Nem szerette maga körül
S attól fogva megint járt fel-alá, nagy egyformasággal... nem igen gondolva többé semmire. Ekkor azonban nemsokára álmosság szállotta meg, de olyan, hogy majd elaludt jártában, egy pillantás alatt.
Ez furcsa volt. Akár a tűszúrás hatott be agyába az álom. S még azt is tudja, hogy mit gondolt azalatt? mert rögtön felébredt rá, még le sem húnyhatta szemét.
Egy bizonyos Márton állt eléje, bizonyos vendéglős, - az, akinél szolga volt valaha, még mint gyerek. Ez meghalt azóta. S most eléje állt a holt ember s azt kérdezte tőle: - Hány fogad van néked, Imre, tudod-e?
- Az Istenit! - fakadt ki erre megriadva. - Mit akar ez tőlem? - kérdezte magától. - Hiszen ma Márton napja van, - jutott eszébe hirtelen, - hiszen a Márton éjszakája van...
És ettől fogva se nyugta, se maradása többé.
Mintha egész bensejét elkapta volna magával a vihar s megkavarta volna. S a hó is az inge alá hullna, - úgy elhült az egész teste ettől a felfedezéstől.
Ó, hallott ő már ilyet épp eleget, hogy őrtálló szegény katonát a Duna jege mellett hogy és mint kisértett meg az
Hiszen eddig sem volt épp világos. De most, mintha ama rossz lámpa is kinn a sarkon, az is mintha megvakult volna a vihartól. Oly idő volt, mikor nagy a mozgalom az égen, földön egyaránt. Nagy széllökések után nagy csendek is lettek s akkor újra sűrűn megindult a havazás. Sötét is volt ilyenkor körülötte mindig, igaz, - no de ami most van, ilyen sötétséget ő még nem is látott eddig talán, egész életében sem.
- Állj, ki vagy! - kiáltott fel egyszerre. Mert valamelyes széles, fehér folt világlott fel előtte, messze benn a sötétségek mélyén. Akkorát ordított, azt hitte, beszakad a föld, - még a mája is megrendült belé. Ugy ordított, hogy félelme és iszonyata bátorságnak lássék
De szavára nem volt felelet. Még viszhang se volt. Némaság felelt reá... hangját felitta rögtön, betakarta puha kendőjével ama nagy és puha havazás.
Oly egyenletes-némán havazott most. A hó a Duna felől látszott jönni. Illetve: néha úgy látszott inkább, hogy a Duna jege felett voltakép mindig havazik - ott a vihar igazi fészke s csak ravaszságból táncikál ide is át, - ide-oda ódalog.
Csupa gyanú volt a lelke, fürkésző gyanú, aggodalom.
Már túl volt pedig az éji delelőn, a félelmes időn. A városban a templomok sorra kongatták el feje felett az éjfelet.
- Még csak egyetlen kis óra szenvedés, - nyögte maga elé. - Hogy van az, hogy nem jár itt soha senki, - panaszkodott magában, - hogy nem sétál senki egész éjjel?...
- Mi az Isten az ott? egy ház talán? Hiszen ez eddig nem állt ott... - kezdett el töprengeni felette. S merőn nézett s folyvást ama bizonyos fehér folt felé. - Csak nem egy ló? - kiáltott fel szinte. - Egy fehér ló és egyedül az ég alatt?...
És újfent megborzongott kicsit. - Mert egy ló magában és kinn az éjszakában, - ez is csak rossz fogalom. - Hátrafelé megy? - fürkészte szüntelen. Mi ez? a farka, vagy a feje? Vagy csak káprázat az egész? Van ilyen. - Lelhúnyta hát a szemét, próbakép... s újból rányitotta...
Semmi. Majd megint. Majd félrefordította kicsit a fejét s úgy nézett hirtelen
Mert amint odanéz... a ló hirtelen egyet hemperedik, mintha szél fújná, - majd illegve és billegve, mintha közelednék...
- Jézus, Szűz Mária ugyse jön! - mondotta ki a legény.
- Ez Márton lesz! - mondotta még. És szaladt, szaladt hanyatt-homlok visszafelé, egész a torony kiszögellése hegyéig, puskával a kezében.
- Mögöttem szalad valaki, üldöznek, - érezte még futása közben, mert valami nagy zúgást vagy zihálást hallott a háta mögött. Hogy kipróbálja megállt. Ám az üldöző is ravasz lehetett, mert az is megállt azon nyomban. Se látott, se hallott, újra futott tehát esze nélkül, behúnyva szemét - s nyomában az üldöző. - Jaj! - kiáltott fel egyszer, hogy valami palánknak nekiütődött. Itt megállt. Már majdnem összerogyott úgyis, a térde remegett... hallgatózott. S íme: mire jött rá a határtalan némaságban! Hogy az üldöző, tulajdon szívverése volt, - annak zúgását hallotta ő futása közben, attól menekült.
Ez kicsit megnyugtatta megint. Egy kis kenyérhajat is lelt a köpenye zsebében, - ezt nem vették észre motozáskor, - ez is jót tett, hogy rágcsálhatott valamit. Minden erejét összeszedte tehát s mégis odanézett...
A fehér folt még ott állt ugyan, de már nem mozdult.
- Rongy! - mondotta ekkor haragosan. - Ettől ijedtem én meg? és ha fehér is... Célbavette, - mi lesz? Ám a puskát le kellett ereszteni megint.
Ez megintcsak furcsa volt bizony. Se híre, se hamva egy pillanat alatt. Elnyelte a föld? Vagy lebukott a puskacső alatt? Nem volt sehol.
- Hát megkisértenek, - gondolta most. Ő ugyanis lopott ama Mártonnál, ezt be kell vallani. Hogy mit lopott, már nem emlékezik. Egy kanalat, ez biztos, no de még mást is, egyebet, - jónéhány csorba tányért elvitt ő az anyjának az inge alatt.
- Hát meg kell bűnhődni, - mondotta magának. És jobbra nézett, balra nézett, ártatlanul, mint a madár, lélekzet nélkül, esze nélkül.
S hogy így szemlélődik, egyszerre csak balra fut el szeme előtt s megint csak ugyanaz, - egészen ferdén fut és eltűnik. Már mozdulni sem tudott, nemhogy célba venni, lőni reá...
Már csak álldogált és várta, mi következik? Tán azt, hogy megegyék. Tunyán a végét várta s mintha aludt volna közben, agyonfázva, kimerülve. Forró lázat érzett néha, aztán jeges hideget a hátán... S mindez nem is volt már ellenére...
- Lám, a halál nem is rossz dolog, - gondolta most és békességet érzett a szíve körül.
S amikor a szemét újra felveti, - hát ott áll közvetlen előtte, alig öt lépésnyire egy nagy teremtmény. Hogy került oda? Ha szellem, könnyű néki. Mi az Isten ez? Hát medve? - Jegesmedve képében jött?...
- Ja-a-j! - szakadt ki lelkéből a nyögés, mialatt így szembe nézett ama szörnyeteggel. - Mit akar itt tőlem Márton úr? - kérdezte még, de oly igen halkan, se élve már, se halva, mintha szellem volna már maga is s a szél fújná ki hangjait a síri lyukakból...
Csakugyan egy jegesmedve állt előtte: fehér és nagy. S a mancsát enyhén lóbálgatta s kicsit csámcsogott.
*
- No igyál a nagy ijedtségre, - szólalt meg a jegesmedve iszonytató nevetéssel s odalépett egyenesen az orra alá. Egy butykost rázogatott. - No igyál! - mondta neki.
- Bizony ez nem a Márton, sose volt az, gondolta magában. - A jelszót! - jutott eszébe hamar. S azon pillanatban hidegség is futott át a szívén. De sokkal nagyobb az edigieknél.
- Jókor kéred azt, - mondá néki ama teremtmény. S úgy nevetett, mint az ördögök.
- Jókor kéred a jelszót, - kacagott egyre. - Még a nadrágod is lelophattam volna rólad, - mondta neki. - Ez az őrhely? - bámúlt a szemeibe.
Mert a medvefejet is már szépen hátravetette volt. S ott állt előtte egész mivoltában Répás Béni kapitány.
- No most mi lesz? - kérdi magától emberünk. S a szája furcsán elferdül, mintha mosolyogna. S a butykost is nyomban eltólja magától.
- Nem, a szentségit, én nem iszom, - feleli néki rögtön.
- Hogy nem iszol?
- Nem én Répás kapitány úr...
- Nem?
- De bizony nem.
- És mért nem iszol? Félsz talán?
- Mert őrségen nem szabad inni kapitány úr, - mondja neki.
- Nem-e? - S csodálkozni látszik. - Nem is őrség ez, - legyint a levegőbe. - Látod... itt mi beszélgetünk, elszaladtál...
- Gyáva vagy-e? - kiált be a pofájába, - Nem mersz inni, mikor én adom? - A fiú szeme nagyot villan erre.
- Inni nem, - mert az megérzik rajtam, - mondja néki, - De ha ád egy cigarettát, - mondja, - azt elszínám kapitány úr... Csodálkozik most a másik: - Mit beszélsz?
- Egy cigarettát akarsz? - kérdi tőle s kicsit ki is húzza magát. Megrándul a fiú válla is, míg szembenéznek.
- Cigarettát, itt a lőporos toronynál? - Van eszed? - Hát jó, én adok néked, csak épp baj ne legyen abból fiam, - mondja. - Mit csinálsz ha jön az őrjárat?
- Hát eldobom, - feleli néki.
- S engem, kapitányod kutyába se veszel, mondd?
- Ha nem úgy jött, mint kapitány...
- De beeresztettél?
- Mint medve jött.
- S egy medvét beeresztesz ide?
- Nem volt az parancsban, - csak az emberfajta, - próbálkozik elébb. - Azt hittem, hogy szellem, - mondja neki. Nagyot nevet erre Répás kapitány.
- Hát jól van, - mondja, - látom, bátor fiú vagy te, Imre. Csak ép egy kis hibát is csináltál, - mondja néki, - igaz ez?
- Azt beismerem én készséggel, kapitány úr...
- Látod, úgy-e, csakhogy ezért büntetés is jár ám, - mondja néki. - El kell viselni, mert jár, - folytatja. - Mit csináljunk? Kiköttetlek holnap, jó lesz az? no, megegyeztünk? - kiált reá keményen a búsan tünődőre.
- Megteheti, ha akarja, - hagyja végre rá. És mégis nagyon gondolkodik látszik. - Megteheti, kiállom azt. Csak épp be ne zárasson a kapitány úr, - mondja búsan. S szeme nagyon elborul. - Anyám van otthon, - mondja csendesen.
- Hát jól van, Imre, - mondja Répás kapitány úr. - Holnap magad jelentkezel, úgy illik az... S jelented, hogy elhagytad az őrhelyet, jó lesz az úgy?
- Igenis, kapitány úr, - mondja feszesen.
- Hogy elszaladtál, eldobtad a puskádat is...
- Itt a puskám...
- Beeresztettél egy idegent...
- De ha mint medve jött, - eseng a fiú.
- Cigarettát kértél, - olvassa rá Répás kapitány a bűneit. S nagyot nevet megint, csak úgy harsog bele a nagy havas semmiség.
De ádáz ember ez! - érzi most minden porcikájában. S hogy lázadni kezd vére tőle.
Be akar hát csapni? - kérdené. - Hogy be is zárat, ki is köttet?
- Nem jelentkezek én, kapitány úr, - mondja búsan.
- Mit? hát hazudni akarnál inkább, - nevet Répás kapitány. És úgy tetszik, hogy valósággal táncot jár a havon nevettében.
- Nem jelentkezel? tán megijedtél? - kezd el csúfolódni rajta. - Katona! Vagy cigarettát akarsz? adok én neked, ha kell, én adok neked, kell-e? - kérdi.
- Ha ad nekem, hát kell, - hagyja rá ő is keményen és érzi megint: mint borul el lassanként az agya...
Egy kis lámpa volt ott... annak ritkás sugárzása, mint az égi intelem hatolt a lelke mélyéig. - Vigyázz csak, Imre, - szólt az intelem. Mégegyszer megpróbálkozott hát:
- Be akar-e mószerolni? - kérdezi. Amire mint az ördögfiak, akik cigánykerekeket hánynak s úgy beszélnek, olyat művel kapitánya. Tótágast áll szinte, keze-lába kapálózik nevettében.
- Mószerolni? - kérdi. - Mószerolni? mit kell nekem mószerolni? Ej, te marha! - magyarázza néki. - Nézz csak ide, itt egy vörös zsinór, azon síp van, - mondja. - Egyet fúvok, itt az őrség. Meg se fúvom, látod, - mondja néki. - Minek az nekem? Hát hatalmas vagyok én, hallod-e? Itt az történik, amit én akarok, - mondja, néki.
- Nem biztos, - feleli Imre s előbb leteszi a puskáját a falhoz.
- Nem biztos? - kérdezi Répás kapitány. - Hát hallgass ide, barom. Mit kell nékem pálinka vagy mószerolás? - beszél hozzá. - Bezárnak ám holnap reggel, az a szentírás. De nem bezárnak; szét is fűrészelnek egyetlen egy intésemre...
- Nem biztos még az, - mormogta mégegyszer, de Répás kapitány már nem hallotta ezt, mert éppen sarkon fordult akkor. Imre pedig, aki lehajtotta fejét, úgy hallgatta, sötét szemmel méregetvén maga előtt álló sorsát, ellenségét...
- Elmegy? - hördült most utána s aztán, mint a tigris, egyet ugrott s ott csüngött a torkán két kezével. Ámde: rosszul számította ki az ugrást. Olyat ugrott, hogy felhemperedtek rögtön mind a ketten.
*
Rázuhant egész súlyával. S mégis, kapitánya, mint a csík, úgy tekergőzött ki alóla azon nyomban. Mintha medvebundájából kellett volna csak kibujni néki. Nagyot vágott hát utána fektében az öklével. El is találta. S nem is mozdult már az többé. Ott maradt. - Úgylátszik, eltörött a dereka, - gondolta Imre s hasmánt feltápászkodott kicsit. És ránézett. A kapitány úr ama vörös zsinórt, meg a sípot szorongatta most is, húnyt szemekkel. Ezt hát kihámozta kezeiből s elhajította, messze ki a bokrok közé.
S azzal fel is állt. - Ez meghalt, - úgylátszik, - mondotta magának. - Most mi lesz veled, Imre? - S álltóhelyéből nem tudott elmozdulni többé. S megint ama lámpa ritkás világába bámult bele, hátha attól megtudhatná megint, mit kell az embernek ily esetben tenni?
Menjen át a Duna jegén, álljon be az ellenséghez?
Ránézni a halott emberre már nem tudott, de nem is mert. Egy pillantás elég volt abból. Ott feküdt az felmagasztosulva, álla fel volt peckelődve s hallgatott. Hisz nagyot zuhant, igaz, mint a zsák. Amikor ráesett. Ez tisztán állt előtte még e percben is, e zuhanás. S még hozzá meg is vágta keményen. Megnézte hát az ökleit. Hisz mondták már neki elégszer, itt is, ott is, ne vagdosson velök annyit, rosszul járhat egy nap... s ime itt van, emberhalál lett belőle.
Hej, de megjárta ő, Isten! Hogy mégegyszer így be tudja csapni őt is, mint a másikat!
Hát ravasz ember volt, hát csodás ember volt a kapitány, azt meg kell hagyni. Most látja csak, milyen gyenge volt. Hogy egy ily gyenge, cingár ember ilyet merjen, hogy így kibabráljon mindenkivel, vitézség kell ahoz...
Vitéz ember volt, ezt meg kell hagyni néki. Ezt az akasztófa alatt is kihirdeti.
Az akasztófa, - gondolta. Már holnap felakasztják, úgy lehet. De hogy egy levelet megírjon, azt csak megengedik néki, nem oly embertelenek talán...
- Huszonegy éves voltam s lányt még nem ismertem, - fogja bevallani szülőjének. Majd az anyja nagyon sírni fog, ez biztos, tán a szegény szemét is kisírja érte...
- Nem jól csináltam ezt, anyám, mért nem hagytam menni, hadd ment volna s mikor lőtávolba kerül, golyót néki, semmi baj sincs akkor, - panaszolta szülőjének képzeletben.
- Ez az ördög maga volt a kapitányunk, - fogja írni néki. - S vegye úgy anyám, hogy elvitt magával az ördög engem is.
És amint így tünődik... mintha neszezést hallana háta megett. Gyorsan megfordul tehát a sarka körül...
S íme, - mintha csak a menyország nyílt volna meg előtte minden seregével, - ott mászik a kapitány a puska felé, kezén-lábán... Él a kapitány! - kiáltaná ki örömét az ég alá...
- No most megdöglesz ám, de másként, - ezt is rögtön kimondotta, azon nyomban.
S odaugrott, lenyomta a talpraszökkenőt. Mert zajt is hallott éppen máshonnan is, kemény talpalás lett hallható a dombok felől.
- Meg ne mukkanjon, - susogta néki, térde közé nyomva kapitánya fejét.
Éppen akkor fordult be az őrjárat ide. Mit volt: mit tenni? Várt tehát. A térde közt a kapitány. S hogy mukkanni akart az megnyomta a nyakát úgy, hogy roppantak a csigolyái... S mikor kapálózni kezdett, tán a puska felé, sarkát felemelte kicsit, - ennyi elég is volt annak, mindjárt csendesebb lett. Odakoppanhatott az a sarok valahova, jó keményen.
Állt és várt. Ha idejönnek, akkor várfogság, vagy akármi más... ha pedig nem, jó Isten, hisz akkor majd csak megsegítesz, puska elé kapom, - jegesmedve volt, mit tudtam én, hogy kapitány? - gondolta s valósággal ugrált benn a szíve...
S szerencséjére csakugyan nem jöttek el idáig. Csak épp a tizedes szólt oda néki hetykén:
- Van-e valami?
- Nincs semmi, - válaszolta gyomorhangon a nagy lelki erőfeszítéstől.
- Mit szorongatsz ott, te Miska? - kérdezte még valaki.
- Te Miska, te Pista, - kiáltott egy másik is.
- A nagyanyádat, - válaszolta kedélyesen nekik, hogy gyanút ne keltsen. Meg is nyugodtak a fiúk ebben, úgy látszik, ha nem is nevetett odaát senki.
Elvonultak tehát. Mikor pedig már a zajuk sem hallatszott, Imre így szólt síri hangokon a kapitányához a térde közé:
- Látja, mért oly cudar ember maga? - mondta neki. - Látja, ilyen gyenge maga s kikezd mindenkivel. Nincsen lelke? Anyám is van, nem is éltem még és becsukatna. Oly nagy bűnt én nem követtem el. Ha egyszer becsapott, ha medve-ruhát vett fel. Paraszt is van a világon, beláthatja, buták vagyunk mi, de mit tehet az ember arról?
S majdhogy sírva nem fakadt, oly igen szíve szerint szólott. Nem is így akarta ő ezt.
Mire felelt néki Répás kapitány:
- Eressz el Imre, - nyögte. - Eressz el, az Isten áldjon. Megbűnhödtem, látod. Vitéz gyerek vagy te, elismerem én azt készséggel, legyőztél, Imre.
- Látja, - mondta Imre nagyon búsan. S azt gondolta rögtön: mit csinálhatok most véle? Végezzem ki? Nem vagyok én hóhér...
- Hallod-e te, Imre, - szólt a másik újra.
- Hallom.
- Legyőztél, - mondotta újra. - Vitéz gyerek vagy te. Csak épp nem vagy elég vitéz mégsem. Látod, gyáva vagy te. Mért nem böktél belém, mikor láttad már, hogy én vagyok az... ha már tudod, milyen cudar ember vagyok...
- Haj, - sóhajtott emberünk, - még bizgat is...
- Ha közelharc, hát közelharc, - biztatta kapitánya, minthacsak a gondolatait olvasná. - Mit félsz tőle? Olyan is van, Imre... Hátha beoson az ellenség? Aminthogy itt a példa rá, minek van akkor szuronyod a puskádon? - oktatta őt. - No eressz hát el, - mondta végül.
- Dehogy eresztem én kapitány úr, - kesergett még, - tanultam én, nem eresztem én el...
- Nem? hát mit csinálsz itt velem? Itt tartasz az őrváltásig? Nem is bírod addig, szegény Imre. Kifáradsz te addig...
- Kifáradok, igaz, - jegyezte meg búsan. - De ha eleresztem, mószerol. - Nagy csend lett erre. - Igaz-e, hogy mószerolni akar megint? - kérdi tőle.
- Persze, fiam, - mondja néki, - reglama, hát reglama, feljelentelek én, az a dolgom, - válaszolja térde közt a kapitány.
- Úristenem, - jajdul fel erre s megszorítja megint egész bivalyerejével.
- Nem enged, hát nem enged, - kiált fel, öklét kivágva az ég felé és egyre csak szorítja, pedig hallja már, hogy lent a másik hörögni kezd el a térde közt. De akkor elengedi hirtelen.
- No menjen, elengedem, - mondja néki csendesen. - Ha öröme telik a kínzatásomban, hát jelentsen fel, azt sem bánom, - mondja néki. - Nem is bántom, nyugodtan mehet az útján. Hogy megöljem, nem veszem magamra, - mondja.
- Itt a batyuja is, meg ne fázzon... s felsegíti még a medvebundát is rá.
- De most menjen ám, ha jót akar a kapitány úr, - mondja néki. S szeme bús és vad, akár az éjszaka, mely körülveszi őket...
*
Aztán elbúsulta magát nagyon. - Lőjem-e le? - kérdi mégis, hogy a dombok, vagy a töltés felett meglátta még ama fehér foltot, ama jegesmedvét imbolyogni. - Becsapott, - gondolta fájdalmasan, - nagyon becsapott. És fel is emelte rá fegyverét. De leengedte újra.
- Nem veszem a lelkemre, - susogta maga elé.
Akkor bánatában, hogy ő ilyen nyavalyás és így ereszti el a madarát, a butykosnak esett. Azt ugyanis otthagyta volt Répás kapitány úr, vígaszúl talán. És rengeteget ivott abból. Majd a felét egyhúzásra.
S azzal szomorún és rögtön részegen leült a falnak dőlve. Még dalolt is kicsit. Aztán elaludt a fagyban. Nem érzett ő semmi kínt...
Csak épp, hogy történetesen még el is felejtették leváltani szegényt... s mire letellett a másik őrség ideje is, - mire három óra tájban költögetni kezdte társa, nem volt már benne élet. - Ültében megfagyott.