Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 15-16. szám · / · VAN-E JOBBOLDALI ÉS BALOLDALI IRODALOM?
Nem vitatkozni akarok, még csak tovább élesíteni sem akarom a vita fegyvereit, mint Illyés, csak folytatni akarok egy gondolatsort, amelyet Illyés elindított és a maga kitűzött célja szerint be is fejezett, de én egy más irányba kívánom eltéríteni.
Előljáróban megjegyzem, hogy Rédey Tivadarral csak egy dologban nem értek teljesen egyet. A Nyugatban számtalanszor megírtuk már, hogy irodalmat csak irodalmi mértékkel szabad mérni, tehát csak irodalom van, jobboldali, baloldali, vagy más jelzős irodalom nincs. Nem emlékszem azonban, hogy ezt valaha is olvasni lehetett volna jobboldalinak ismert folyóiratban vagy lapban, ami azt a gyanút kelti, hogy mégis csak vannak olyan fórumok, melyek jelzőket tesznek az
Most már közel jutottam Illyés Gyula eszmemenetéhez. Neki tökéletesen igaza van, hogy a magyar irodalom hagyománya, klasszikus íróink öröksége, ha a mai terminológiát akarjuk rá alkalmazni, lényegében baloldali. Egyre tudatosabban és kifejezettebben baloldali, amint művészi magasságban emelkedik. Ha Kisfaludy Sándor, Berzsenyi és még Kölcsey idejében is még nemesi, tehát osztályhoz kötött volt, a negyvenes években már minden osztályt magához ölelő, tehát az egész nemzetet kifejező volt. Hogy mennyire tudatos volt ebben, arról olvasni lehet egyet-mást Farkas Gyula
Ami 1848 előtt ellenzék volt, az 1867 után kormányra jutott és berendezkedett hatalmi helyzetre. 1848 eszméiből megvalósított annyit, amennyit a maga érdekében jónak látott, kioperálva belőlük mindent, ami forradalmi volt. Sietett magának hátvédül a társadalmi szervezetet is kiépíteni, különösen vigyázva arra, hogy a rendi világból fennmaradt társadalmi egyensúly fel ne bomoljon s a hatalom azoknak a rétegeknek a kezében maradjon, amelyek azelőtt is uralkodók voltak. Megrögzítette a társadalom hatalmi elosztódását, amely ilyen rögzített állapotban maradt a legújabb időkig, nagy részben máig is. Az igy előállott állapotot azonosította a nemzettel s a belőle alakult ideológiát nemzeti ideológia rangjára emelte. Az irodalom jó sokáig tudomásul vette ezt az állapotot, - ha akadt, aki lazítani akart rajta, nem csinálta tudatosan és mégis outsider-sorba került. Vajda János például aligha volt tisztában azzal, hogy balsikerét jórészt annak a politikai és társadalmi atmoszférának tulajdoníthatja, amelybe nem tudott pontosan beilleszkedni. Ez a helyzet a kiegyezést követő két évtized során nagyjából meg is felelt a társadalmi erőviszonyoknak s nem is hangzott el ellene nyomatékos tiltakozás. Az irodalom részéről sem. Az a fogalom, hogy jobboldali vagy baloldali, akkor még nem merült fel, hiszen a politikai baloldal, a függetlenségi párt, nacionalizmus és társadalmi konzervatizmus dolgában túltett a kormánypárton is.
A kilencvenes években kezdett változni a helyzet. A magyar társadalom bizonyos változásokon ment át: új erők kezdtek mutatkozni benne, melyek előbb halkan, de egyre hangosabban követelték a maguk részét a hatalom napfényéből. Az erősödő polgárság, a hamar felduzzadt munkásság, a lassan művelődni kezdő parasztság lassacskán megtalálta a hangját. A nemrég még kizárólagos ideológiának már eretnekei, sőt tagadói is akadtak. Ezek az új hangok bejutottak az irodalomba is, amelyben addig szokatlan mozgolódás támadt. Új gondolatok szólaltak meg, amelyek nem voltak az egyedül uralkodó közvélemény gondolatai, s új hangokon szólaltak meg, amelyek nem voltak a megszokás által beidegzett hangok. A fejlődő és előretörő új emberrétegek gondolatai és hangjai voltak. Egyelőre még nem volt feltűnő és a fennálló rend szempontjából veszedelmesnek látszó szociális dallamuk s tagadhatatlanul erős külföldi hatás alatt állottak, szemben a követendő példakép tisztelt Arany János gyökerességével, sőt az ő hatásának visszahatásakép. De az irodalomnak két arcvonalon való felsorakozása már megkezdődött. Akkor még, a kilencvenes években, a hivatalos megkülönböztetés nemzeti és nemzetietlen volt. A jobboldal-baloldal megkülönböztetés csak az új század elején jött divatba, amikor az új hangok megerősödtek és az irodalom újító részét elfogta a társadalom-kritika szenvedélye. Akik meg voltak elégedve a fennálló politikai, társadalmi és gazdasági renddel s legfeljebb részletkérdésekben, apró melléktünetekben éltek a kritika jogával, azok a jobboldalon sorakoztak, az elégedetlenek, akik a társadalom egyensúlyát szerették volna megváltoztatni, a baloldalra szorultak. Velük csoportosúltak azok is, akikben kevésbé rezonáltak a társadalmi kérdések, de ízlésük, világfelfogásuk és újító szenvedélyük elválasztotta őket a jobboldaltól. Mert jobb s baloldalnak - s ezt figyelmébe ajánlom Rédeynek - nemcsak a politikája más-más, hanem az esztétikája is. A költészet alapkérdésében van a különbség: abban, hogy mit szabad a költőnek és mit nem szabad. A baloldal a szabad-ot sokkal szélesebbre mérte, míg a jobboldal mindenütt erkölcsi, politikai, társadalmi és ízlésbeli tabukat állított fel. Ezek a tabuk egy közízlésből származnak, a politikai és társadalmi hatalmat kezében tartó réteg közízléséből és megsértésük nem járt következmények nélkül. Jobboldali vagy, ha ehhez a közízléshez alkalmazkodol, ellenkező esetben a baloldalra kerülsz és viseled a baloldali helyzet sokszor súlyos következményeit. Talán triviálisan hangzik, de jellemző, hogy sok írónk van, aki köztisztviselő s ezek között egyet sem látok, aki a baloldali, nem is politika, hanem esztétika hítvallását vallja. Legfeljebb bizonyos jóindulatú egyeztető szerepet vállal egyik-másik. A Kisfaludy-társaság nagyszámú tagjai közt mindössze négy-öt van olyan, akinek nincs köz-állása, aki semmi más, csak író.
Nem olyan ártalmatlan dolog ez, mint amilyennek látszik. Jelenti az egyik részről nem hatástalan hatalmi eszközök alkalmazását az irodalmi alkotással szemben, a másik részről olyanféle helyzetet, amilyen a kisebbségeké a nacionalista államban. Jelenti ezenfelül az irodalmi perspektivák és kritériumok elhomályosodását és bizonytalan értékűvé válását, ezzel az irodalmi műveltség ingadozását. Jelenti végül annak az elvnek a tagadását, hogy az irodalom azzal válik nemzetivé, ha az egész nemzetnek, minden rétegének eszméit, vágyait, aspirációit, lelkiállapotát fejezi ki s hogy az irodalomban mindenkit megillet az eszméi kifejezésére való jog, akármely néposztályból, rétegből, érdekeltségből való, akár a mai rend fennmaradásán dolgozik, akár átalakításán, akár egyik, akár másik réteg vagy osztály közízlése szerint szól. Minden hang, minden lelkiállapot, minden eszmei állásfoglalás jogosúlt arra, hogy az irodalomban megszólaljon, akár jobbról szól, akár balról. Ez az irodalom polifóniájának elve, amelyhez ragaszkodni kell, mert az egyszólamú irodalom szegény irodalom. Addig, amig ez nem jut általános érvényre, amig kísérletek történnek bizonyos hangoknak, eszméknek, ízléseknek az irodalomból való száműzésére, amig bárhol is, hatósági segédlettel, irodalmi értékeket irodalmon kívüli mértékekkel mérnek, addig lesz jobboldal és baloldal, mind a kettő a maga túlzásával és egyoldalúságával.