Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 13-14. szám
Pszihoanalitikai munkáról szándékozom beszámolni, tehát oly tudománykörbe tartozóról, amelybe az emberek érzelmeiket, rokon- és ellenszenvüket is belevitték. A laikusoknak személyes érdeklődését pedig egy népszerű analitikus irodalom növesztette naggyá, amely az olvasónak a misztikum, vagy a szexualitás iránti kíváncsiságát szolgálta. A lélekelemzésnek szerintem közkinccsé kell válnia, mert további feladata az egyénen túl a társadalom gyógyítása lesz. De ezt igazságának ereje fogja megvalósítani népszerűsítések nélkül, sőt azok ellenére. Ami azonban arra alkalmas, hogy ne a jelszó, hanem a lélekelemzés mivolta és jelentősége kerüljön a köztudatba, az maga a tiszta tudományos könyv. Freudnak 1900-ban megjelent súlyos munkája, a
Hermann könyve nem népszerű munka. Megjelenéséről e helyen tudomást kell vennünk két okból. Először a bonyolult anyagnak önálló, tárgyához mért és ezért művészi szempontból sikerült felépítése miatt. A pszihoanalízist, mint gyógyító módszert ismerteti, de példát mutat művében magában arra, hogy egy oly nehezen megfogható anyagot, mint a tudattalant mily módszerrel kell megközelíteni. Így tárgyalásának rendje semmiféle, - induktív, deduktív, deskriptív stb. - módszert nem követ, hanem tárgyához alkalmazkodó és mint a tudattalan, többdimenzionális, művészi értelemben anyagszerű. Miközben a tudattalant annak belső természetéhez híven a szemünk előtt forgatja és formálja, tökéletesen eléri didaktikai célját is.
Másodszor érdekel bennünket e könyv tartalma miatt. És itt sem kizárólag az anyag a fontos, hanem ahogyan az Hermann előadásában a nem tudós olvasóra világít.
A tudományos tárgyalás nyílegyenes rendületlenségében van valami megragadó, ami a laikusnak szubjektív ellentállását legyőzi és valószínűvé tudja tenni előtte mindazt, amit Hermann kibontogat: a lélek rétegezett szerkezetét, a tudattalant, az ösztönök hullámzását, összeütközését, a konfliktusos gyermekkori élmények titokbaburkolódását, a lelki energiák beteges lekötését és a titok kibogozásával azoknak gyógyulására vezető oldását. Hermann könyve módot nyujt arra, hogy az olvasó a gyógyító orvost legintimebb munkája közben meglesse és orvos és páciens oly lelki konstellációjának lehessen tanuja, amelyet az életben tanu jelenléte önmagában kizár. Tudjuk ezért, hogy az analízist demonstrálással tanítani nem is lehet. Hermann azonban annyira belefeledkezik tárgyába, hogy az olvasó maga is a lélekgyógyító műhelyben érzi magát. Megérti a beteg tünete mögött az elfelejtett titok végzetességét, kifürkészésének nagy feladatát, a gyógyítás eszközének, a szabad gondolattársításnak szinte leküzdhetetlen nehézségeit, amikor a szégyen, a félelem és a konvencionális fegyelem tengernyi ellentállást zúdít a beteg elé, hogy analitikus őszinteséggel beszélhessen. És maga előtt látja az orvost, aki saját konfliktusainak, szégyeneinek és félelmeinek analitikus megoldásával készítette elő a munkára önmagát, hogy a beteg ellentállásaival megküzdjön; hogy tudjon elfogulatlan maradni, hogy konvencionális értékítélet nélkül a beteg lélek jelenségeit egy belső dinamika és ökonomia rendjéhez tudja viszonyítani, tudja magában az idő, tér és okság kategoriáit felfüggeszteni, de ugyanakkor fokozott éberséggel tudjon a realitásban is megmaradni. Ezzel az ég és föld között lebegő figyelemmel kell magára hatni hagyni, amit a beteg gondolatainak szabadjára eresztésével beszél, hogy ebből a laza szövedékű tudatos anyagból a tudattalanra találhasson. Hermann erről a beállításról mondja, hogy azt az analizáló és analizált egyaránt vállalja; az analizált, hogy a tudattalan megjelenhessék, az analizáló, hogy a másik tudattalanjából jövő jelzéseket a
Mindezeken felül a rövid könyv keretében lejátszódik az olvasó előtt a gyógyító analízis sokszor éveken át húzódó csodás drámája, amely kétséggel és reménységgel járó bonyodalmakban annyira gazdag. Látható, hogy az orvosnak az ezerfejű ellentállás megfogására mennyire résen kell lennie, mint ragad meg a mai és a rengeteg régi anyag analóg eleme között megvillanó minden kapcsolatot, amely sejtelmesen a titok felé mutat. Mint vár, hogy a sejtelem új adattal megerősíttessék, hogy az ellentállás oldásával azután egy mélyebb rétegben munka tovább folyhasson. Az orvos állandó figyelmének fontosabb és mozgalmasabb tárgya azonban a beteg indulata, szeretete és gyűlölete, amely a munkát szüntelen kíséri. Így a reális kapcsolaton felül a beteg részéről hatalmas érzések csapódnak az orvos felé, amelyek régi, elfelejtett élményeknek ki nem élt és az analitikus szituációban kirobbanó indulatai. Ezek között a sokszor megrázó érzésviharok között az orvosnak meg kell lesni egy oda nem illő szót, gesztust, vagy egy álmot, amelynek segítségével sikerül a beteget egykori sérüléseihez visszavezetni. Egy ily élményemléknek felrezdítése, az ártó titok leleplezése az analitikus orvosnak legnehezebb és legnagyszerűbb feladata. Így az egyén gyermekkorának sérülése a felnőtt lelkifóruma elé kerül és annak észszerű szintézisében reális megoldást nyer. A tudattalan nem áll már értetlenül a tudatos előtt; az érthető pedig nem vált ki vészjeleket, szorongást, vagy kényszeres védőberendezkedést. Az értelmetlen most beillesztést nyer az élet kontinuitásába. A betegség érzetétől megszabadultnak önmagával való elégedetlensége megszűnik. Nem kell gyűlölet formájában elégedetlenségét kivetítenie, sem önmagát nagysági képzetekkel megnyugtatnia. A gyógyult lemond megvalósíthatatlan vágyairól, a fantáziában eddig lekötött energiáit reális munkára fordíthatja és így munka- és egyben szeretőképessé válik.
Hermann könyvéből a szakorvos szabatos meghatározásokat és sok értékes új szempontot kap. A könyv általában a régi ismeretekre új impulzusokat gerjesztő világosságot áraszt. A laikusban pedig a lélekelemzés korszakalkotó jelentőségének érzése támad. Pedig ilyféle bizonyítgatásnak ez írásban nyoma sincs. Ami van, az meggyőződöttség és magátólértődő, pose nélküli tárgyszeretés. Szinte azt lehet mondani, hogy bár bizonyitó erejű az, amit Hermann állít, mégis, ami bizonyít, az könyvén keresztül az analitikus Hermann maga.