Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 13-14. szám
Külön-külön is hosszasan tudnék beszélni ezekről a fiatal költőkről, akikhez gondolatban itt-ott hozzákapcsolom az utóbbi évek minden fiatalját, kiknek műveit reménnyel olvastam és szívesen is tenném ezt, de egyelőre érdekesebbnek és mindnyájunk számára tanulságosabbnak is látom arról beszélni, ami közös. Kiváló általában mindenki a maga módján kiváló, hisz ezért válik ki, míg a hibák rendszerint nagyon is közösek. Beszéljünk először ezekről, a közös tulajdonságokról, a közhangulatról, melynek révén a korszerűséghez is elérkezhetünk. Jó és megbízható vezetőknek ezen a téren mindig az aránylag gyengébb költők bizonyulnak.
Bizonnyal mi sem könnyebb (és hálásabb), mint rossz költőn gúnyolódni. Még ha megérdemelnék, se tenném, de ezek nem is rossz költők, csak fiatalok. Hibáik a tapasztalatlanság és a naivitás hibái, rossz képzeletük van a költészetről s főleg a költőről. Ebben még a reményre jogosítók is követik őket.
Ami legelőször meglep, hogy valóban szerfölött hasonlítanak egy-másra. Egyéniségük szinte uniformisban jelentkezik. Csoportokba lehetne osztályozni őket, még hozzá elég kisszámú csoportba. Jellemük fő vonásai: 1: a költő titánkodik, valami érthetetlen, indokolatlan és ellenszenves dölyfből azt hiszi, hogy ő a világ közepe; 2. ugyanakkor ártatlan lélek, akit mindenki bánt és üldöz, holott ő mindenkinek jót akar, maga a megtestesült jóság és 3. ugyanakkor mélyen fájlalja, hogy költőnek született, nem világra való, végzete örök csavargásra ítélte. 4. A nők mostohán bánnak vele. Vagy meg se hallgatják, vagy kiszívják a vérét. Általában megdöbbentő az a körülmény, mely szűkkörű megfigyeléseimnek különben ellentmond, hogy hazánk leányai milyen könyörtelenek. 5. Valami készül, a költő valami nagyot érez a levegőben.
Ezek a tulajdonságok, melyek minden ellentmondásukkal ugyanabban a költőben békésen megférnek, bizonnyal az előző korok kezdő és közepes verselőire is jellemzőek voltak. Az újabb kor hozzájuk még három szembeszökőt adott, melyek temperamentum szerint vegyülnek a régiekkel és egymással. Ezek: 1. a kollektivitás, 2. a faj vagy az ősök, 3. a szociális világszemlélet.
Leggyakoribb a kollektív vagy kozmikus világérzet. Gőgös és szűk ez a recept, mely állítólag mégis a költő személytelenségét írja elő. A költő itt mindenhez a teljes univerzumot hívja tanunak, zavarosan és homályosan. Szemére veti a világnak, hogy nem törődik az emberekkel, de ha neki arról az emberről kellene szólnia, akit legjobban ismer: önmagáról, akkor arról beszél, hogy micsoda bűvöletes izék testvérítik a csillagokkal. Ez az irányzat, mely értékes kezdetekor a forradalmi lírával vegyült, most a pacifista és a vallásos irányzatok felé hajol. Ismertető jele, hogy egyetlen témát sem merít ki, minden csak ürügy a beszédre, a költő naiv próféciáira és ködös istenüléseire. Művelői rendszerint rádiótulajdonosok, ami költészetükre valóságos istencsapás. Ilyen címmel énekelnek: Az élet rádiója, Antenna a szívben, sőt egy ifjú költő, aki pedig tehetséget árul el, könyve címéül ezt választotta: Isten rádiója. Általában a versben szeretik a legújabb közlekedési eszközök neveit. Ebben nyilván a modernség és a korszerűség legbiztosabb módját látják.
A faj vagy az ősök csoportjába tartozók az ellenkező végleten állnak. Búsongva bár, de bevallják, hogy őket mélyebb és régibb ösztönök fűtik. Váruraknak, portyázó kurucoknak születtek, sőt még távolabbi időkre vágyakoznak. Egyik dunántúli földim könyvében négyszer találkoztam Koppány nevével és kilencszer Vatháéval. Csak természetes, hogy a Kiskúnhalason megjelenő könyv szerzője Kuthent emlegeti, sőt «valamelyik ükapám - tán mongol kán volt» (ezen a téren a pogányok általában népszerűbbek, mint a keresztények). Az előttem levő könyvek közt öt van olyan, melyen a szerző neve előtt a prédikátumot is feltüntette, de van két gróf is. A paraszti, proletár és polgári, azaz zsidó leszármazottak jóval szerényebbek és tehetségesebbek. Valójában már a következő csoportba tartoznak.
A szociális lírában ők képviselik az egyéniség hangját, amelyre ott nagy szükség van. A húszas évek aktivista lendülete csendes szemlélődésbe olvadt fel, gyakran azzá sekélyesedett. Ami a régi formában maradt meg, az persze divatjamult, a legszörnyűbb nyomort idéző képekkel zsúfolva is üresnek hat. A jobbak verseiben szinte kivétel nélkül megtaláljuk ezt a szociális szemléletet, de kevés a költő, akinek egész líráját egyedül a forradalmi hang töltené be. Ilyen az utóbbi félévben megjelent könyvek szerzői közt csak kettő van. Mindkettőjük, főleg a tehetségesebb