Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 13-14. szám · / · FIGYELŐ

SCHÖPFLIN ALADÁR: ESTI KORNÉL

Megfékezett féktelenség - ebbe a két szóba lehet összefoglalni Kosztolányi Dezső művészetét. Impresszionizmusa azonnal reagál mindenre, ami akár kívülről éri, akár belülről támad benne. Szemlélet, gondolat szüntelen arra hajlik benne, hogy ötletté pattanjon, szeszély arra ösztökéli, hogy játékká tegye az egész világot. Szellemének ösztönös természete pillanatokra bontaná az időt, - véletlenné tenné az alkotást. De páratlanul erős művész-tudata egyidejűleg ráveti a féket, nemcsak a forma fékét, ahogy emlegetni szokás, hanem egy belső akarat, a művészi lelkiismeret s a munkás szorgalom fékét is. A Bucentaurus ágaskodik, prüszköl, idegesen remegnek a lábai, minden pillanatban kitörne, ha a kantárt nem tartaná kemény, erős kéz és oldalát nem erős combok szorítanák. A harc paripa és lovas közt csak fegyverszüneteket ismer, a lovasnak folyton résen kell lenni, mert győzelme sohasem végleges. De éppen ez a dologban izgalmas, érdekes és szép. A költőnek magának is szemmellátható nagy gyönyörűség, hogy így nyeregbe tudja törni azokat a belső erőket, melyek a fegyelmezetlenség felé hajtják. A saját erejében gyönyörködik. Legyűrni valamit, ami rátör az emberre, izgalmas öröm, legyűrni önmagát végső felszabadulás. Kosztolányi azzal éri el a művész hiánytalan szabadságát, ahogy legyőzi önmagának azt a részét, amely akadályozná alkotása teljességében s amelyet mégse nélkülözhet, mert belőle erednek a mű legtitkosabb, tehát legfontosabb elemei, azok az imponderabiliák, melyek hőmérsékletét, szinét, hamvasságát adják s melyek nélkül túlkönnyűnek és esetlegesnek tűnne fel.

Még verseiben sem tett minderről olyan nyílt tanuvallomást, mint új könyvében, az Esti Kornél-ban. Elárulja ebben a könyvben a nagy titkát: lényének azokat az anarchikus erőit, amelyeknek lebírásából a művészete lett s elárulja azt is, ahogy ezeket megfegyelmezte. Egy alakban személyesíti meg őket, Esti Kornélban, akit önmagából vetít ki és ezzel el is választ magától, anélkül, hogy a közösséget megtagadná vele. Esti Kornél az, aki a gyermeknek gonosz gondolatokat sugall és néha gonosz dolgokat is tetet vele, aki később beletaszítja a háború előtti kávéházi bohémség társadalmon kívüli életformáiba, az életnek extravagáns tréfákkal való ötletszerű felbontásába, abba, hogy a világra egyetlen groteszk fintorral reagáljon és később, mikor ebből a furcsa gyermekbetegségéből kigyógyult, Esti Kornél mutatja meg neki a dolgoknak azt a visszakézből rajzolt képét, amelyben az élet-értékek visszája tünik fel valóságnak. Esti Kornél annak a psyhoanalitikus fenevadnak a megtestesített szimboluma, amelyből bűn és genie egyaránt származik s amelyet féken kell tartani a kultúra láncain, hogy ne váljon életpusztító hatalommá. Ő a művekben mindig benne rejtőző tagadás, az örök anarchia szelleme. A lélek dualizmusának másik fele. Testvére az ördögnek, akiben a vallás Isten ellentétét ábrázolta és egyúttal az isteni egyformaságot és egyenességet az ember számára elviselhetővé tette. Ő az a bibliai kísértő, aki megmutatja a világot, de egyúttal fintorával olyannak is tünteti fel, hogy nem is érdemes általa megkísértetni. Ő az abszolut ironikus, aki megmutatja, hogy az erkölcsi értékek mennyire nem értékek, hogy meg lehet gyűlölni azt, akivel az ember önzetlen szándékkal jót tett és azt is, aki az életét megmentette, hogy milyen lehetetlenség volna a tökéletes becsületesség és igazmondás országában élni, milyen alantas rendű képességekből tud származni a tekintély és köztisztelet. Esti Kornél becsap téged is, oh olvasó, vigyázz: úgy tesz, mintha csak játszana veled, mintha csak véletlen ötletek furcsa pillangóit röpködtetné szemed előtt, de ha nem vigyázol eléggé, nem veszed észre, hogy a furcsa játék alatt sokkal mélyebb, értékálló dolgok vannak finoman és elmésen elrejtve. A tükre torzít, de jól nézd meg a torzképet: igazit mutat. Ne feledd el, a játék nemcsak hiábavaló időtöltés, annak, aki játszik, komoly dolog is, amibe ép úgy beleviszi egész lényét, mint bármi nagy munkába.

Szatirikus Kosztolányi ebben a könyvében? Humorista? Mind a kettő és egyik sem. Szatirikus, mert játékos formában bírálja az élet bizonyos jelenségeit. Humorista, mert érti, élvezi és élvezteti a dolgok önkéntelen humorát, a valóságok szomorú nevetségességét. De kritikájának nem követel általános érvényt és humora nem a kedélyből fakad, hanem a kíméletlen ítéletből. A dolgok nem azért nevetségesek, mert immanensen, lényegüknél fogva azok, hanem azért, mert Esti Kornél nézi és mondja el őket. Hogy milyen a világ? Olyan, amilyen világítást vetítek rá. A szatirikus meg akarja javítani a világot, ami Esti Kornéltól, illetőleg Kosztolányitól a képzelhető legmesszebb áll. A humorista élvezni akarja a világot, Esti Kornél, Kosztolányival együtt élvezhetetlennek látja. Az Esti Kornél nemcsak a költő belsejének egy mozgató erejét vetíti ki szimbolikus alakban, hanem elárulja lírájának egy rejtett elemét is, a szkepszist,

Aki úgy olvassa, hogy közben néha visszapillant a költő pályájára, nem egy jelenségnek magyarázó kulcsát érzi kezében s nem egy olyan kérdésnek kapja megfejtését, amit Kosztolányi régibb műveinek olvasásakor vetett fel.

Egy eddigi könyvében sem árulta el ennyire Kosztolányi, hogy a játék mennyire fontos eleme művészetének. De nem mindegy, hogy az ember mivel játszik. Az Esti Kornél esetében a játék az élet és világ gyökér-kérdéseivel folyik. A játszó ember grimasz-mosolya, néha ideges kacagása mögött egy új bánat vonaglását érezni. A játszó ember azzal teszi kibirhatóvá ezt a világot, hogy játékká komplikálja és egyszerűsíti. A forma bravurján, a stílus ragyogásán túl ez az új bánat, igazi Kosztolányi-bánat teszi az Esti Kornél könyvét feledhetetlenné.