Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 13-14. szám
Megfékezett féktelenség - ebbe a két szóba lehet összefoglalni Kosztolányi Dezső művészetét. Impresszionizmusa azonnal reagál mindenre, ami akár kívülről éri, akár belülről támad benne. Szemlélet, gondolat szüntelen arra hajlik benne, hogy ötletté pattanjon, szeszély arra ösztökéli, hogy játékká tegye az egész világot. Szellemének ösztönös természete pillanatokra bontaná az időt, - véletlenné tenné az alkotást. De páratlanul erős művész-tudata egyidejűleg ráveti a féket, nemcsak a forma fékét, ahogy emlegetni szokás, hanem egy belső akarat, a művészi lelkiismeret s a munkás szorgalom fékét is. A Bucentaurus ágaskodik, prüszköl, idegesen remegnek a lábai, minden pillanatban kitörne, ha a kantárt nem tartaná kemény, erős kéz és oldalát nem erős combok szorítanák. A harc paripa és lovas közt csak fegyverszüneteket ismer, a lovasnak folyton résen kell lenni, mert győzelme sohasem végleges. De éppen ez a dologban izgalmas, érdekes és szép. A költőnek magának is szemmellátható nagy gyönyörűség, hogy így nyeregbe tudja törni azokat a belső erőket, melyek a fegyelmezetlenség felé hajtják. A saját erejében gyönyörködik. Legyűrni valamit, ami rátör az emberre, izgalmas öröm, legyűrni önmagát végső felszabadulás. Kosztolányi azzal éri el a művész hiánytalan szabadságát, ahogy legyőzi önmagának azt a részét, amely akadályozná alkotása teljességében s amelyet mégse nélkülözhet, mert belőle erednek a mű legtitkosabb, tehát legfontosabb elemei, azok az imponderabiliák, melyek hőmérsékletét, szinét, hamvasságát adják s melyek nélkül túlkönnyűnek és esetlegesnek tűnne fel.
Még verseiben sem tett minderről olyan nyílt tanuvallomást, mint új könyvében, az
Szatirikus Kosztolányi ebben a könyvében? Humorista? Mind a kettő és egyik sem. Szatirikus, mert játékos formában bírálja az élet bizonyos jelenségeit. Humorista, mert érti, élvezi és élvezteti a dolgok önkéntelen humorát, a valóságok szomorú nevetségességét. De kritikájának nem követel általános érvényt és humora nem a kedélyből fakad, hanem a kíméletlen ítéletből. A dolgok nem azért nevetségesek, mert immanensen, lényegüknél fogva azok, hanem azért, mert Esti Kornél nézi és mondja el őket. Hogy milyen a világ? Olyan, amilyen világítást vetítek rá. A szatirikus meg akarja javítani a világot, ami Esti Kornéltól, illetőleg Kosztolányitól a képzelhető legmesszebb áll. A humorista élvezni akarja a világot, Esti Kornél, Kosztolányival együtt élvezhetetlennek látja. Az Esti Kornél nemcsak a költő belsejének egy mozgató erejét vetíti ki szimbolikus alakban, hanem elárulja lírájának egy rejtett elemét is, a szkepszist,
Aki úgy olvassa, hogy közben néha visszapillant a költő pályájára, nem egy jelenségnek magyarázó kulcsát érzi kezében s nem egy olyan kérdésnek kapja megfejtését, amit Kosztolányi régibb műveinek olvasásakor vetett fel.
Egy eddigi könyvében sem árulta el ennyire Kosztolányi, hogy a játék mennyire fontos eleme művészetének. De nem mindegy, hogy az ember mivel játszik. Az