Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 13-14. szám · / · FIGYELŐ

BABITS MIHÁLY: KÖNYVRŐL KÖNYVRE

Remekek hibáiról. - Valaki arra figyelmeztet hogy a Kosztolányi Esti Kornéljáról szóló multkori cikkemben súlyos belső ellenmondás látszik. [*] Olyan ez a cikk mint hajdani önképzőköreink bírálatai voltak, melyek rengeteg hiba elsorolása után váratlan dicséret konkluziójába lyukadtak ki. Talán sohasem magasztaltam még magyar könyvet e rovatban úgy mint az Esti Kornélt. És közben folyton hibáit mutatom föl: oly hibákat, amiknek még említése is a mi kritikai viszonyaink közt valóságos lerántásnak számít. Hol itt a logika?

«Kritikai viszonyainkkal» nem sokat törődöm. E rovatnak épen az az egyik célja hogy megtörje a gyáva eufémizmust mely a magyar kritikában lábrakapott, s visszaállítsa a szavak becsületes értelmét. Aki újabb magyar kritikákat olvas, (hacsaknem támadás céljából íródtak), azt hiheti hogy irodalmunk csupa hibátlan alkotásokból áll; holott a világ nagy remekei is gyakran súlyos, látszólag lényegbevágó, hibákat mutatnak. De bizonyos nivón fölül az irodalomban a hiba nem ellentétes többé az erénnyel, s fölemlítése nem gáncs, csak jellemzés. Oedipus képtelen rémmese, Shakespeare drámái nem drámák, hanem túltömött regényes és lírai kompoziciók, Dante költeménye okoskodással teli kimért és pedáns skolasztika. Bármelyik hiba halálos volna egy kisebb írónál. De a nagyokban a hibák is a remeklés eszközei és feltételei. Elérné-e célját és hatalmas hatását Sophokles a mese barbársága nélkül, Shakespeare a formabontó epikai és lírai színezés nélkül, Dante a skolasztikus pedantéria és kimértség nélkül? A kritika nem mellőzheti e súlyos hibák fölemlítését, de nem is vonhat belőlük kárhoztató következtetést.

*

Forma és tartalom. Akiket fölhoztam, bizonnyal túl-nagy példák. De Kosztolányi új műve is fölül van azon a vonalon ahol a hibák már megszünnek ártani az alkotásnak: ahogy az igazi egészséges szervezetben bizonyos betegségek virusai nem tudnak ártani, s szolgálatba kényszerülnek. Hiba-e hogy ez a könyv nem regény? hogy mégcsak nem is igazi novellák sorozata? Nem hiba, csak sajátosság - hozzátartozik ahhoz a költőhöz, aki (mint írtam is) mégkülömb prózaíró, mint amilyen költő, s mégis inkább költő mint prózaíró. A tárgyszerű epikum kényszerzubbonyában Esti Kornél többé nem volna az ami: az író leglíraibb vallomása, az írói lélek lírája, magának az irodalomnak lirája. Valóság és élet csak anyag és eszköz itt: az író fontosabb, s az írás és a forma fontosabb, s az író minden szeszélyes ötlete fontosabb. Sokszor mindegy, mit ír; néha bánt is témáinak jelentéktelensége s ötletszerűsége. Annál nagyobb játék a művészet játéka, mely e semmiségeknek tisztán a forma tökélyével súlyt és értéket ad. Az előadás eluralkodása, a tökéletes magyar elokvencia mindenen-fölül-helyezése bizonyára nem kedvez a tömörségnek s tartalmi sűrűségnek: de ez már nem bánthat, mert a mondatok érzéki szépsége megtölt és elkábít. Így lesznek az erények hibákká, s a hibák erényekké. S nyilván, ha a mondanivaló sűrűbb és súlyosabb, a forma elegánciája alig lehetne ily rög-nélküli és gáncstalan: nyelvünk nélkülözné ezt a csodát és minta-remeklést.

Nem kicsi dolog ez. A magyar irodalom bővelkedik oly chef-d'oeuvre-ökben, melyek mély vagy súlyos tartalmat rögös és ügyetlen formában rögzítettek. Zrinyi, Katona, Madách iskolai példák. Újabb prózánk viszont ijesztő posványát mutatja a hanyagságnak, a pongyolaságnak, a nyelvi és formai felületességnek. A stílus igazi tisztaságának és elegánciájának példái nálunk szinte hiányoznak. Művészetben pedig a forma legalább is egyenrangú a tartalommal. Ha vannak oly remekeink melyek a formát föláldozzák a tartalomnak: mért ne lehetne remeklés az ellenkező vonalon is?

Forma és tartalom örök viszályában Kosztolányi a forma párthíve. Többször kifejtette ezt, elméletileg is, szinte vallásos meggyőződéssel; s az Esti Kornél legbensőbb mondanivalója is ez. Harcolunk az elefántcsonttorony körül, s nem vesszük észre hogy harcunk a művészet szabadságának holttestéért folyik. Úgy kellene hogy a művészetben minden szabad legyen: az elefáncsonttorony is szabad, és a harc is szabad. Művészet nem egy van hanem ezer, s az a létjoga hogy ezer és mindig új. S minden művészetnek megvannak a maga külön törvényei. Kívülről nézve pedig: minden művészetnek megvannak a maga hibái és erényei - és ez a kettő: egy.

*

Nagyúri dilettánsok. (A dilettáns mint hódító.) - Ahogy mondani szokták: mai irodalmunk egyik «rákfenéje» a dilettántizmus. Dilettánsok azelőtt is voltak; de többnyire szerényen meghúzódtak a divatlapok hátsó hasábjain, alkalmi albumok díszlapjain, vidéki hirlapokban s a műkedvelői előadások programmján. A háború után azonban előmerészkedtek félreeső táboraikból, s valóságos rohammal foglalták el az irodalom napfényes tornyait és előkelő bástyáit. Az idő kedvezett nekik. A Szellem megalázva, sőt bűnbak gyanánt alázatosságra kényszerítve, szinte valami Minderwertigkeitsgefühl érzetével hódolt be és félemedett meg ez években minden rang és hatalom előtt. A kritika részéről igazán nem fenyegette ellenállás a dilettáns írót, hacsak némi rang és hatalom presztizsével jelentkezett. A legmerészebb cselekedet amire a kritikus egy püspökkel, egy írogató államtitkárral, egy közéleti nagyság nejével szemben rászánta magát, az volt hogy hallgatott munkáikról. Az irodalmi világ tudta, mennyire kell komolyan venni a dicséreteket melyek e méltóságos és kegyelmes egyéniségek könyveiről elhangzottak. A közönség azonban nem tudta. S ha a toll avatottjai nem álltak ellen a dilettánsok rohamának, a közönség annál kevésbbé állt ellen, mert e dilettáns művek javarésze határozottan ínye szerint készült. Az igazi író azt írja ami neki tetszik, nem ami a közönségnek; de a dilettáns maga is a közönségből való s egy ízlésen van a közönséggel. Az átlagból való, s eltalálja ami az átlagnak kell. A témákat amik a «művelt publikumot» aktuálisan érdeklik, s az irodalmiságnak s szellemi snobizmusnak pontosan azt a mértékét amit a nagyközönség elbír. Bizonyos zsurnálisztikus ügyességet is könnyen elsajátít, sokszor könnyebben mint a született író akinek egyénisége sulyával, önálló mondanivalóinak ballasztjával kell küzdenie. Legkevesebb ellenállásra lelt a dilettáns a kiadónál, aki e nagyurakat egészen másként kezelte, (még rendesebben is honorálta), mint az éhenkórász, mindig pénzzavarban levő s rendesen egykicsit lenézett hivatásos írót.

Így lesz érthetővé a dilettánsoknak az a példátlan felülkerekedése és elhatalmasodása amit mai irodalmunkban tapasztalunk. Nem az a főbaj ebben hogy könnyű sikereik méltatlan s nem egészen becsületes konkurrenciát csinálnak az igazi írónak, bitorolják babérait, s kevesbbítik érvényesülésének lehetőségét oly korban mely a Szellem embereihez úgyis mostoha. Ez még csak az írók baja volna, félig-meddig céh-ügy. Nem irígyeljük a dilettánsok közönség-sikereit: a közönség sokkal rosszabb irodalmat is szívesen olvas; de arról legalább tudja hogy rossz irodalom. A dilettáns ellenben a jó irodalom névsorában szerepel, szerkesztők és kritikusok jóvoltából, és előkelő irodalmi társaságok szentesítésével, melyek persze szivesebben választják tagjaik közé a nagyurat, mint amaz éhenkórász literátort. Nem a közönség vétkes itt, hanem az irodalom. A magyar szellem hivatásos őrei vétkesek. S a vétek nem kicsi: mert gyáva bizantinizmusból a lángliszt közé korpát engedtek elegyülni, a közönséget - melyet útbaigazítaniok kellett volna - félrevezették, s az irodalmat meghamisították. Többre becsülték a világi rangot a szellem rangjánál, s újkori simóniások módjára kiszolgáltatták a szellemi hatalmat a világ hatalmasainak.

*

Folytatás. (A dilettáns mint áldozat.) - E nagy bűnök mellett, amiket az irodalommal és a magyar szellemmel szemben elkövettek, olykor még más bűnt is lehet terhükre róni: magával a jóhiszemű dilettánssal szemben. Ki vádolhatná a dilettánst hogy ír? s hogy írásai napvilágra törnek? (hacsak rangját és hatalmát tudatosan föl nem használja irodalmi érvényesülése s a tehetségesebbek kiszorítása érdekében). Írni a nagyuraknak is szabad. Senkitől sem kívánhatjuk hogy bírója legyen önmagának; s elvégre rang és hatalom jól megfér az írói tehetséggel: Széchenyi is gróf volt, Eötvös is miniszter (hogy csak klasszikus példát hozzak). Ahogy mondtam: minden felelősség az irodalom őrét terheli; a szerkesztőt vagy a kritikust. Tehetségen fölüli akarást pártolni mindig rossz szolgálat; s kétszeresen az: dilettáns íróként futtatni valakit aki más téren tán kiváló ember, s neve úgy reszket írásai alatt mint kincs a rossz kártyán. S ha e név az egész nemzet előtt súlyos és értékes: ez a rossz szolgálat már nem csupán magánügy.

Abból az alkalomból írom ezt, hogy nagyúri dilettánsaink sorába két fejedelmi sarj is szegődött: két valóságos habsburgi főherceg, akik magyar verseket pengetnek. Az idősebbiknek egy csokor versét legutóbb a Magyar Tudományos Akadémia égisze alatt megjelenő Budapesti Szemle adta ki. E főherceg neve melyet e kapcsolatban nem akarok megemlíteni - a legtiszteltebb nevek egyike Magyarországon; viselője mint műkedvelő író is kétségkívül a rokonszenvesek és jóhiszeműek sorába tartozik; hadászati munkákat s emlékiratokat írt; szerény versei nem konkurrálnak senkivel s nem veszik el a levegőt senki elől. Mint magyarnak nekem is büszkeség dobogtatja meg szívemet arra a gondolatra hogy a hatalmas Habsburgok unokája magyar versek írásában leli örömét s szellemi kielégülését. A versekből is rokonszenves, férfias s igaz magyar szív szól; olykor a természet őszinte szerelme zeng ki, s egy-egy mélyebb színt ad; dokumentumnak bizonnyal szenzációsak volnának valamely napilapban; de ha irodalom gyanánt kapjuk őket, - Istenem, milyen versek! «Láttam egy hullócsillagot, Tündöklött mint a napsugár», kezdi az egyik, amiről okvetlen a Shakespeare Zubolya jut eszünkbe: «Köszönöm, dicső hold, napsugaraidat...» A másik meg ekképen énekel:

Imádlak, szépséges magyar föld, én hazám!

Minden virágszálad szent, becses nekem ám!

Nem idézek többet; mi gáncs érhetné a kitünő embert hogy ráadásul még kitünő verseket is nem ír? Ennyit sem szívesen idéztem. Fenségek írásait kegyes tollak szokták fésülni s csiszolni. Önkénytelen e kegyes és titkos tollat reklamálom. Nem akadt hát senki, a Budapesti Szemle s ez Akadémia emberei között, egy férfias és igaz jóembere a főhercegnek, aki meggátolta volna hogy tisztelt neve e versekkel kerüljön világ elé? Magánügy ez vagy jelentéktelen? A versek a Gyulai Pál folyóiratában jelentek meg; azok a lapok melyek Arany János verseit is látták, kitárultak e zsenge sorok előtt, - csupán azért mert főherceg írta őket! Még ha nem főherceg írta volna - mit törődnénk velük! De a fenséges szerző nevével hangosan kiáltanak. Azt kiáltják: Irodalmunk szolga lett és gyáva. Ime, egy nagymultú irodalmi fórum ingyen hajlandó adományozni a főhercegi címhez a költő rangját is.

Pedig az külön rang - s arra is születni kell.

[*] E cikk már kiszedve s nyomás előtt állott, mikor Esti Kornél éneke a Pesti Naplóban megjelent. Sajnálom, hogy Kosztolányi szintén félreértette multkori írásomat; de örülök hogy Ars Poéticáját maga is olyannak látja, amilyennek én jellemeztem, s versével mindenben igazat ad kritikámnak. Kár, hogy ő nem olyan türelmes a magáétól eltérő Ars Poéticák iránt, mint én vagyok az övével: ő harcra száll a mélység és tartalom ellen. «Mit hoz neked a búvár» - kérdi, - «ha fölmerül a habból? Kezébe szomorú sár, ezt hozza néked abból». Kosztolányi téved. A búvár nem sarat szokott fölhozni kezében, - hanem gyöngyöt és elsüllyedt kincseket.