Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 13-14. szám
Már szállították javában a répát a zsidó szérűjébe. Olyan nagy kupacokat csináltak belőle, majd mint egy kazal.
Hát egy este szólított engemet a gazda a padlásról.
Bemegyek a házba.
Egy akkora szobájuk volt ezeknek ottan csakugyan, mint egy templom. Mert olyan régimódi ház volt ez. Vagy inkább csak az eleje. Hátrább már építettek hozzá új épületeket.
Elég az, hogy abban a nagy szobában, a közepén, egy irtó nagy füstös, szabad kémény volt, az ajtóval szemben. És még egy nagy búbos kemence is külön kéménnyel az egyik sarokban.
Itt volt a Kasos irodája.
Ezt csak úgy mondom. Mert ez nem tudott írást, szekeresgazda létére. Csak rovást. Éppen egy kicsit konyított a számokhoz. Különben úgy voltak a tejről, vajról, a napszámokról fuvarokról, kontózásról, mindenről rovásnak való pálcikák karikára fűzve és a gerendára meg az ajtóra akasztva itt nála, Kasosnál, a gazdámnál.
Nade mikor bemegyek, hát Kasos nagyon szíves velem. Kínál törkölypálinkával. Törjek hozzá kemény, mézes-lángost. Kérdez, hogy: meg vagyok elégedve a sorommal?
Már látom, itt bújik ki valami szeg a zsákból.
Csakis, egyszerre csak Kasos elévesz egy könyvet. Egy jó nagy, vonalozott kontós-könyvet és azt mondja:
- Hát a bátyám mondta, hogy maga írást, számolást ért, mert az olajtörőben minden deci olajról és pogácsáról rendesen elszámolt vele. Nekem megcsinálta valaki a tavaly az elszámolásomat a feleseimmel és harmadosaimmal és a regália bérlővel, a zsidóval. De nekem ebben a könyvben valami hiba van. Én, az én rovásom szerint látom, hogy ez a számolás nem vág. Át tudná maga nekem nézni ezt a könyvet? Én majd mondom magának sorjában a repcét, répát szekerenként. Így is mit csinál munka után? Itt van, ihat törkölyt, vagy mézespálinkát, amelyiket jobb szereti és megcsinálja nekem ezt. Majd aztán, ha látom, a kezemre jár, háládatlan se leszek magához.
Mindjárt azt gondoltam: hüm! hát vajjon a segédjegyzőt is csak mézespálinkával fizetted ki a számodolásért?
Mert nadrágos ember aztán nem tesz egy sor firkantást sem ingyen. Az tudnivaló egyszer!
Én pedig répát szedjek egész nap és este ingyen üljek a kancelláriába? Dehát tudtam, egy ilyen tehetős falusi mokányt, mint ezt a Kasost, nem lehet mindjárt mellbevágni a piculáért. Ezzel szőrmentiben kell bánni.
Azért aztmondom:
- Hogyne! Na csak lássam! Adja ide Kasos úr azt a könyvet.
Na, ha tán valaki fitymálna engem, hogy elvállaltam a vizsgálatot, egy segédjegyzőnek a számadásán, mint egy szolgabíró... hát annak tudnám mondani, hogy kár rajtam röhögni.
Az olajtörőben nekem majd egy évig mindennap ki kellett számítsam pontosan, mennyi tökmag és repce és napraforgómag ad mennyi olajat? Milyen minőségű az olaj és a pogácsa? Így mondják!... Még sokszor a falusiaknak is el kellett osszam, kire-kire mennyi olaj esik, decire, féldecire, aszerint, mennyi őrleni valót hozott.
Újra tanultam ki ott azt az iskolát is, amiből kicsaptak, mert apám elitta a palatáblára valómat... De különbül megcsináltam a számadást papiron Sománál is, aki előttem volt a másik Kasos olajtörőse.
Elég az hozzá, hogy mikor Kasos ideadta nekem a könyvet és névszerint elmondta a feleseit és harmadosait, mi járt, mi nem járt volna nekik, hát csakugyan rögtön láttam, hogy a summák nem egyeznek. Itt Kasosnak van téve harmadrész, ott a harmadosának félrész.
Na ezt jól beburgolták! - gondoltam: - Ezt megmondhatom neki.
De betartottam a számat. Mert rögtön észbe kaptam: ha én ennek a mokánynak itt egy este az egész számadását elvégzem, hát aztán ugyan le is út, fel is út nekem a háládatosságától. Az biztos!
Elkezdtem hát előtte iszonyúan törni a fejemet a könyvén. Húztam végtől végig a plajbászt a számokon. Morogtam le is, fel is, keresztbe is, kasba is a summákat, ha kellett, ha nem, mint a májusi ájtatosságon a litániát.
Tizenhét, huszonhét, negyvenhat, hatvankilenc, ötvennyolc!... Ugy mondtam csak, mint a lutriszámokat! Nem is néztem mi van a könyvben.
Üssön beléd a frász! - gondoltam: - Lássad, hogy van miért fizess majd, ha fizetsz.
Kasos nem szólt semmit. Nem siettetett. Pedig a szemén láttam, hogy úgy fénylik, mint a koslató macskáé a sötétben. De ezek a mokányok úgy tudnak ülni egy helyt, mint a bálványfa.
Csak mikor egyszer-egyszer nagyon rágtam a ceruzát és tettem magam, hogy nagyon kínlódom, olyankor kérdett, annyit Kasos:
- He mi? Van hiba?
- Úgy ám! - mondtam.
- Hát mondja? - faggatott.
- Rögtön! Rögtön! - biztattam és énekeltem ott tovább neki a litániámat: - Ötvennyolc, hatvanhat, tizenkettő! Szemed csüngjön mind a kettő! Hetvenhetet ossz el héttel! Nevednapján húzzanak fel!
Na de már ha nem is akartam, akkor is a szemem szúrta ki, hogy a számadásban vagy három, négy helyen kibotló van.
Gondoltam magamban: mégis úgy kell tegyek, hogy máma este legalább egy hibát megmondjak Kasosnak a számadásban. A többi hármat aztán majd holnap-holnaputánra teszem el magamnak.
Hát kiválasztottam a legkisebb hibát és megálltam Kasosnak a litániában:
- Na ehol van, Kasos úr, ha akarja látni. Ez a harmadosa, Jancsó Ambrus felerészt kapott, a magáéból, mert ott aztán a zsidónál magának van számítva harmadrész, ahol magának a fele jár.
- Enye az anyja teremtésit! - mondta Kasos. - És ezt még én nem is láttam a rováson. Na igyon hát egy pohár pálinkát! - kínált. - Törjön ebből a mézeslángosból. Magát, úgy
Ahán! Az én emberem vagy már! - gondoltam és ittunk, ettünk.
A szoba túlsó sarkában egy hosszú asztalnál ott lefetyelt a Kasos családja.
A négy lány mind vagy terítőt himzett, vagy horgolt. Az anyjok a cselédeket kurgatta, számodoltatta.
A lányok mellett, mind mellett egy erdővéd, vagy egy kincstári altisztféle, a legkisebb mellett éppen a falubeli másik nagyfuvarosgazda fia, huszárruhában, ahogy szabadságra jött...
Jól láttam, hogy csak néznek, ugyan néznek engemet, hogy koccintgatok ott, az apjokkal, urokkal, mint egy polgármester, répaszedő napszámos létemre.
*
- Ajjaj! - mondtam Kasosnak. - Ajjaj! Úgy látom lesz még hiba ebben a számadásban csűstül, akárki csinálta.
- Hát a nadragulya egye ki a belit! - szólt mérgesen Kasos: - Ezért fizettem én neki negyven pengőt!
- Negyvenet? Ezért?
Hát csakugyan, még ha nem is akartam volna lepocsékolni a számadást, azért, hogy rám maradjon, akkor is eltátottam volna itten a csudától a számat, hogy a segédjegyző annyit zsarolt ki Kasostól érte.
Váltig is láttam a Kasos képén, hogy már megbánta, hogy kikottyantotta előttem a számadás árát. De már kimondta. Hát, hogy tegyen éppen valamit, láttam, csakis azért kezdte el rá a panaszkodást:
- Úgyigen! Ez a kötnivaló tolvaj! Nincs nekem elég teher a fejemen! Nem dolgozom én meg keservesen minden krajcárért. Itt van, látja, négy eladó lány a nyakamon! Szétszednek így is egészen, ha csak egy tucat pendelyt adok velük.
Na, azt láttam csakugyan, hogy ott is, a lányok széptevői előtt boros, pálinkás üveg és pogácsa van. De egyebet szerettem volna jobban kiszedni magamnak Kasosból.
- Hát ki csinálta magának Kasos úr ezt a számadást? - kérdeztem tőle, mint egy ártatlan gyermek.
De erre már azt mondja:
- Mindegy az magának! Nézzük csak tovább, hol van még hiba?
Hát most már mégis csak így szóltam:
- Ne haragudjon, Kasos úr, de ha azt kívánja tőlem, hogy itt virrasszak magának ezzel a számadással, hát holnap majd leragad a szemem, a répaföldön.
- Nem baj! - mondta erre Kasos rögtön: - Nem megy a munkába. Maga most csak ezt csinálja nekem, ezt a számadást. Ha belefárad, akkor is talál magának majd valami könnyebb munkát a ház körül, mint a napszám.
Ez se rossz! - gondoltam. De Kasos még:
- Ha meg elvégzi ezt a számadást, akkor is jobban használhatom majd itt magát a kezemügyében.
- Na egyhamar ezzel nem végezhetek! - mondtam: - Egy-két nap semmi ennek a nagy számadásnak!
- Tudom-tudom! - bólintott erre Kasos.
Engem meg csak birizgált a kacagás a véknyomban. Mert azt már láttam, hogy a segédjegyző is úgy szoktatta Kasost előttem a hosszú számodolásra, csakhogy minél jobban megfejhesse.
Azzal elkezdtem újra a litániámat: hatszor hat az harminchat, anyád nem lát, apád vak!... Rágtam a ceruzát, kínlódtam ott Kasosnak. És ittuk a mézes-pálinkát.
Persze utoljára már mégis kellett mutassak valamit Kasosnak, hogy nem hiában mórikálok ott neki. Hát rászántam a másik még nagyobb hibát, amit másnapra tettem és elkezdtem:
- Tyű, na ni! Ehol van! Félrész Czinguska Dávid, harmadrész Kasos Ignác, tizennégy szekérről.
- Uramisten! - hül el erre igazán: - Hiszen ez hatvan forintnál több kár nekem.
Éppen a Kasos legkisebb lányának a kérője, a huszárruhában, az volt a Czinguska Dávid fia.
Hát ahogy a Kasos nyaka olyan lett mint a ministránsposztó a méregtől, már azt hittem, hogy most megy és itt mindjárt egy nagy csetepaté lesz a Czinguska-fiúval, karddal és lőccsel, tán halálra, mert az apja hatvan forinttal károsította meg Kasost.
Csakugyan vetett is egy olyan szemet oda Kasos a Czinguska-fiúra, mint a pipáján a parázs. De, láttam, tartja magát. Vagy a huszárkardtól fél, vagy egyébtől.
Én mondom:
- Itt, hallja Kasos úr, csunyául rászedte magát, aki ezt a számadást csinálta, csakúgy, hogy összejátszott a harmadosával. Mert máskülönben mi haszna volna magát megkárosítani? De én akármikor tanuja lehetek, ha feladja a bíróságon. Le is zárják ilyen számadásért.
- Az a baj! - szörtyögteti a pipáját Kasos: - Az a baj, hogy semmit se lehet itt tenni. Ezt már hagyni kell! És hogy megbíztam benne!
Hát erre már nagyon mafla lettem. Hogy a fenébe értsem ezt, hogy Kasos, ez a fösvény mokány, hagyni akarja, hogy megcsalják hatvan pengővel? Nem fut rögtön a bíróhoz!
Itt valami bibi kell legyen! - gondoltam. Dehát méginkább csak azon járt az eszem, hogy hagyjam én is a más dolgát és a magaméval törődjem. Azért ezt mondom:
- Hát Kasos úr jobban tudja mit tegyen, mit nem. De ha nekem felényit tetszenék fizetni, mint ezért a számadásért fizetett, hát én egy krajcár hiba nélkül megcsinálnám magának.
Láttam, hogy Kasos gondolkodik nagyon. De utoljára csak így szólt:
- Majd meglássuk! Majd meglássuk! Most már késő van. Lefekszünk. Holnap aztán tovább csináljuk ezt. Jójcakát!
- Jójcakát!
Azzal mentem kifelé az istállópadlásomra:
De mikor elhaladtam a Kasos családja előtt, a lányai, a kérőik, de különösen Kasosné, az úgy nézett rám, akár egy rablógyilkosra. A köszönésem se fogadta.
Na Kasosnéról tudtam, hogy minek utál így.
A kocsisok mind pusmogták, hogy Kasosné körül a segédjegyző tapossa a földet. Hát biztosan nem tetszett neki, hogy Kasos engem hoz számadójának a segédjegyző helyébe. Egy rongyost.
Ezt a segédjegyzőt csak egyszer láttam addig a ház tájékán.
Nem volt valami hét falu legénye. Egy görcs volt csak. Az ember kukra rúghatta. A feje, mint a fonott cipó, olyan volt. A szeme alig látszott ki a homlokából. Kopasz is volt.
Nem tudom, hova tehette az eszét Kasosné, hogy erre a Pukkancsra nézett.
Igaz, hogy azt még a legrosszabb nyelvű kocsisné se merte mondani hogy Kasosné tán félre lépett a jegyzősegéddel.
Csak annyit hallottam, hogy a segédjegyző mindig úgy ejti szerét, hogy betoppanjon a házhoz, mikor Kasos odavan valahol. Akkor aztán ott lődörög Kasosné körül a mosódézsák közt is.
Kasosné! Azt már mondtam, hogy kevés helyrébb menyecskét láttam nála.
Ez második felesége volt Kasosnak. A lányok nem tőle voltak. Egyebet se mondjak, a legnagyobb Kasos-lány idősebb volt a mostohaanyjánál.
Ez a legnagyobb Kasos-lány jól húszon túl volt és tőle nem mehettek férjhez a kisebb testvérei. Mert a vőlegénye megromlott a kohóban egy robbanásnál és nagyon búsult érte. Nem akart máshoz menni. Itt pedig ebben a faluban szentül megtartották a lányos házaknál, hogy addig nem mehetett férjhez fiatalabb lány, míg a nénjét el nem vitték.
*
Nade mondjam a magamét.
Másnap csak nyujtóztam még finoman a pokrócom alatt, mikor a napszámosok indultak.
Kasos úgy adta ki nekem, hogy a számadást vizsgáljam a napszámba. Dehát a házban csak később takarítottak a lányok. Előbb a fejésnél, tejkiosztásnál, kihordásnál fityegtek. Takarítatlan házba meg nem engedtek be senkit.
Hát nyujtóztam kedvemre, amíg megúntam. Aztán megittam egy zsajtár tejet, finom málépogácsával. Egyik kocsisnétól kaptam, ahogy a szegődött cselédeknek járt.
Aztán visszamásztam megint a padlásra. Mert nem akartam, hogy nagyon szemet szúrjon, hogy itt ni csak lézengek.
Hát játszottam Jánoskával, kártyát vetettem magamnak, pipáztam.
Csak tova 8-9 óra felé mentem be a házba. Na! Mint az urak a hivatalba. Odaültem a búbos mellé.
Kasosné és a lányok nem szóltak nekem. Hagytak. Csak sandítottak rám, mint a rühesre, olyan utálkodva.
Kasos, már láttam, kiadta nekik az ordrét, hogy békén hagyjanak a számadással.
Így minden rendjén lett volna. Csak az unalom majd megevett abban a kuckóban.
El nem mozdulhattam a könyv mellől, hogy lézengeni lássanak. Még ha valamelyik lány, vagy Kasosné arra sórált, hát morogni kellett nekik, hogy lássák a számadáson kinlódok.
Pedig már a könyvben minden lapot betéve tudtam. Talán felmondtam volna a tanítónak is belőle a számokat.
Délfelé valamitájt hazajött Kasos.
Egyenesen odajött hozzám.
- He, mi?
Mutattam neki egy még nagyobb félrehúzást a számadásban. Ez lehetett vagy hetven pengő.
Már
Dehát én már a csudától sem tudtam megállni, hogy szó nélkül hagyjam ezt.
- Ugyan már mondja nekem Kasos úr! Ne haragudjon! De hogy tudta így csak elereszteni ezt a zsiványt, aki ezt a számadást csinálta magának? Mert már azt csak gondolom, hogy ez megszökött innen.
- Nem! Azt nem! Itt van az! - mondja Kasos: - Dehát egyéb sora van ennek. A bánat sírjon rá!
- Nem lehetne valahogy ráteríteni a vizeslepedőt? Hátha én mégis nyitját lelném. Én már sokat hallottam! - mondom.
Kasos gondolkozik, gondolkozik. Egyszerre így szól:
- Hászen maga így is megtud mindent előbb vagy utóbb itten. Hát csak azt kell most megfogadja nekem még az édesanyja porló csontjára is, hogy a száját betartja. Akkor elmondom magának, hogy állok én ezekkel a tolvajokkal.
- Ne féljen, Kasos úr! A kútból a kő hamarább jön fel, mint belőlem a szó. Megéri itt az nekem.
- Hát hiszen azt már látom, hogy nem ejtették a fejelágyára. Hát idehallgasson! Ennek a mi korcsmárosunknak itten tízéves bérlete van egy darab kincstári földre. Ez úgy adódott ki árendába még az öregapám öregapja idejétől akárkinek tíz köbölből egyre, a kincstártól. Mint régen mondták dézsmába. Hát ezt a földet tartom én, csakúgy tíz évre a zsidótól, mint ő a kincstártól. Kontraktusunk van!... Mármost maga azt hiszi, hogy én meg a zsidó berántjuk a kincstárt, mert termelünk a földjén és nem fizetünk csak szemszúrástól árendát. Dehát egyet elfelejtenek! Mikor ezek a földek kiadódtak, még fű sem nőtt rajtok becsületes, csak szamárkóró, meg kutyatej. Én túrtam, trágyáztam isszontató költséggel ezt a földet, hogy föld legyen belőle. Hát minek kapjon ebből a földből többet a kincstár, mint ahogyan ő nekünk kiadta? Hogy a zsidónak is mibe kerül az az áldomás, ez és az és amaz, amiket a kincstári uraknak juttat a bérlet miatt? Hát azt én is tudom. Na mármost, itt a községben mindenki tudja ezt a dolgot. Aki gazda harmados vagy negyedes, vagy feles földet vár tőlem, az kap, ahogy megalkuszunk, maggal, mag nélkül, partföldet, vagy lapost. Nincs hiba! Hanem idejött ez a nyálas segédjegyző és ez valahogy kiszimatolta, hogy a mi bérletünkön a kincstár csúful megrövidül. Hát fenyegetőzött: ő felad bennünket!... Mármost az tudnivaló, ha bizottság jön ki a feljelentésre, az nem nézi az igazat, hogy mi mennyi pénzt és munkát öltünk ebbe a földbe. Csak azt nézi, hogy a kincstárt becsapjuk. Mi lenne? Elvennék tőlünk a földet. És aztán az mindegy, hogy megint csak kutyatej teremne rajta, mert itten ki nem veszi senki más rajtunk kívül. De elvennék tőlünk és talán kártérítést zúgatnának ránk. Hát így van!... Be kellett, hogy fogjuk a száját a segédjegyzőnek azzal, hogy vele csináltatjuk ezt a számadást, jó borsosan. Dehát csakis úgy van, hogy régebben, míg rovással osztottuk a termést, hát tízszerannyi munka volt: ide rakd, oda rakd, ez harmad, ez negyed. Hétszámra osztottunk. Most ez hamarább megy számadással. Persze honnan álmodtam volna, hogy a gazdatársaimmal összejátszik ez a gazember és engem lenyúz itten, kétszer és azokat is biztosan egyszer!... Dehát szólni és ugrálni ezért, csak rosszabbat érnék. Ennek a segédjegyzőnek se hücs ki, se prücs ki, ha feladom megszökik a törvény elől, de én nem szökhetem meg a vizsgálat elől, ha felad.
- Értem! - mondtam: - Értem. Most már értek mindent.
*
- Na lássa! - sóhajtott egyet Kasos olyat és vágott egy pofát nekem olyat, hogy hét rokonnak a gyásza kitelt volna belőle hét temetésen.
Persze én magamban inkább azt gondoltam: már csak nem folyatom érted a könnyemet, mert ha te a tavaly meg se érezted azt a százötven-kétszáz forint veszteséget, amivel a segédjegyződ megkárosított, hát valami kevés haszon csak kellett maradjon neked is azon a kincstári gazdaságon!
Azt mondom hát inkább:
- Már pedig én, lássa Kasos úr, akárhogy gondolkozom magamban a maga javára, csak az jut egyre eszembe, hogy ezen a módon csak másnak dolgozik, mindig kifosztogatják. Hagyni ezt annyiba nem lehet!
- Hiába pedig! Hiába! - legyintett nekem Kasos: - Hiába! Nemhogy nem szaladhatok a törvénybe ez ellen a pernahájder ellen, de még meg se szabadulhatok tőle!
- Hogy-hogy? - kérdem: - Tán csak nem fogja vele csináltatni az idei számadást is?
- Már az pedig nem hiszem, hogy máskép menjen! - mondja Kasos: - Legfeljebb most már maga is itt van mellettem és a körmére nézegethetünk ennek a gazembernek, meg a drágalátos gazdatársaimnak.
Ahán! - gondoltam: - Most még jobban értek már mindent. Jól mondta Gábor, a kocsis, hogy többet érek meg én neked, mint az a rongy évi szegődmény, napszámbéren. És még a répaföldre is volt szíved kiküldeni, hogy egy nap se lézengjek. Na várjál csak!
Egyszerre leteszem a plajbászt a kezemből, becsapom a számadáskönyvet és azt mondom:
- Már ne haragudjon Kasos úr, de ha én magának kétszáz pengőnél is több hasznot csinálok, mert nem hagyom, hogy a számadásával az idén is becsapják és ezt maga csak úgy, egy köszönöm szépennel zsebreteszi tőlem, aztán mikor vége a betakarításnak, én megint mehetek magának trágyát hordani és télvíz idején az istállóhászján hálni évi szegődménybe, hát akkor azt mondom, ezt ugyan a városban is megtalálhatom magamnak.
- Hát mit akar? - kérdezte tőlem.
- Csak azt, - mondtam, - csak azt, hogy ha nekem is azt adja a számadásért, mint a segédjegyzőnek és tőlem megkapja becsülettel, akkor bocsásson Isten hírével innét. Napszámost kap maga, aminek engem tesz meg itt, ha nem ülök a kancelláriájában.
- Dehiszen most magyaráztam meg magának, hogy a segédjegyzővel nem húzhatok ujjat. Vagy akkor magát is, őtet is fizessem? Azt gondolja? - kérdezte mérgesen Kasos.
- Én megmondom, mit gondolok! - szóltam: - Én azt gondolom, kukra rúghatná maga ezt a pukkancs segédjegyzőt, anélkül, hogy magának bajt csinálhatna. Van nekem a városban jóemberem, aki úgy ismeri a hivatalokat, mint maga az udvarát. Az majd kitalálja, hogy kell bevágni az ajtóját ennek a segédjegyzőnek, akárhová megy vádaskodni magára.
Persze Somára gondoltam. Ügyvédi irodába járt éppen, mikor eljöttem a városból, tudtam.
De Kasos a szavamba vágott így, hogy azt kérdi:
- Ki az? Valami tanácsos?
- Nem! - mondom.
- Hát? Járásbíró?
- Az se!
- Hát? Fiskális?
- Afféle, igen! - mondom.
- Na! - legyint Kasos: - Akkor ez nem sokat ér. Csak az tehet valamit, aki benne ül a hivatalban. A fiskálisok csak úgy kívül ólálkodnak. Volt már elég dolgom velük.
- De ez nem olyan, mint a többi! - mondtam: - Mert ha ez se intézi el a maga dolgát, akkor senki.
- Hogy-hogy? kérdezte Kasos.
- Csakúgy! - felelem: - Mert ez két évet ült már oklevélhamisításért. Hát csak érti az istanciákat!
Még azt gondoltam elébb, elszóltam magam. De Kasos csak az ujjára tekerte a bajúszát és megrántogatta, mintha azt a játékot játszná, amit a margarétával a lányok, ahogy párra, vagy páratlanra jön ki a levél nekik, tegyem, netegyem, tegyem, netegyem!
Hát a bajúszaszőre úgylátszik Kasosnak párost mondott, mert így szólt:
- Meg lehet próbálni, ha nem kerül semmibe. Hol az az ember?
- Egy liter borra is elhívathatja velem az Elefántkebelbe! - mondom. - Akármikor!
- Na azt rászánhatjuk! - feleli Kasos. - Holnap így is behajtok. Majd elviszem magát is a városba.
- Azt akartam mondani éppen! - szóltam.
De már ha ennyiben volt a dolog, hát elévettem megint a könyvet és még vagy két summát megmutattam Kasosnak, amivel becsapták.
Több nem is volt. Dehát a Kasos szavában egészen megbízhattam, hogy így se küld ki a répaföldekre napszámba, ha el is végeztem ezt a vizsgálatot, a számadásában. Most örült, hogy kímélhetett, csakhogy meg ne szökjem, mert szüksége volt énrám.
*
Ténferegtem egész délután erre-arra. Megnéztem a falut. Elbámultam a kohót. Csakugyan, mintha a poklot látta volna az ember. A rettentő kemencék, kémények, borzasztó szénraktárak és vaslajtorják az égbe fel. Az emberek mind kormos, fekete, mint az ördög. Füst meg kénkő szagú az egész környék, mint a pokol tornáca.
Visszajöttem megint. Egy kicsit segítettem tengerit fejteni a kocsisnéknak. Azt hamar elvégeztük. Már aztán csak traccsoltunk, kötődtünk.
Egyszerre a hátam megett ezt hallom:
- Hát aztán magának csak ez lesz a dolga itten? A naplopás? Még a cselédeimet is feltartsa a munkájuktól?
Kasosné! Persze ő! Csak úgy szikrázott az a szép, kárbunkulus szeme.
- Hát nem haragszik a ténsasszony! - makogtam ottan: - Az úrnak számodoltam máma. Elvégeztem. Ő mondta csinálhatok estig amit akarok!
- Na hallják! Meg vagyok én áldva az én emberemmel! - szólt erre Kasosné nem is nekem, de a kocsisnéknak: - Ilyen léhűtőket hoz ide nekem a városból!
Szóljak? - gondolom. - Csak rosszabb. Asszonyokkal csak a patak birja locsogással!
Meg aztán éppen majd kiejtettem már a számon, hogy Kasos azt mondta: majd találnak nekem könnyű munkát a ház körül. De idejekorán meggondoltam, hogy kikottyantsam ezt most: Mert láttam, hogy amilyen mérges rám ez a Kasosné a segédjegyzőéért, hát ha ő keres nekem könnyű munkát a ház körül, az az lesz talán, hogy egy nap egy éjjel tündérkastélyt építsek fel az udvarukon és le is bontsam, mint a mesében.
A fenének nyúljon a nyaka a munkától, ha nem muszáj!
Úgy tettem éppen mint Jánoska. Nem értek, nem hallok, nem látok semmit.
Kasosné irgett-forgott, parancsolgatott. De láttam, csak szemet szúrok neki. Odajött, rámnézett, de nem szólt, otthagyott. Megint visszajött. De megint csak a kocsisnéknak mondta, hogy az ura neki tán eszét vesztette, hogy kancelláriát akar a háznál városi tekergőkből.
Na utoljára mégse állta meg, hogy belém ne vesszen Kasosné:
- Hát tulajdonképpen micsoda foglalkozása van magának a városban? - kérdezte tőlem: - Kari munkás maga? Mestersége van? Vagy csak ilyen írnok?
- Ahogy jobban fizetnek! - felelek. - És hasznomat veszik!
- Úgy? - mondja Kasosné: - De legszívesebben tekereg! He?
- Hát ahol úgy veszik jobban hasznomat! - mondom.
Kasosné néz a kocsisnékra. Azok, látom csak kékülnek el a kacaghatnéktól, hogy én csak pipázok és Kasosné táncolna mérgében, mint a forgószél.
Nagyon jól látom, hogy Kasosné mindent ezekkel a kocsisnékkal szok elpletykázni. Már szemről értik egymást.
- Na! - szól egyszerre Kasosné. - Én nem bánom, ha az uram naplopásért fizeti magát. Csak én itt az udvaron ne lássam. Nekem ne adjon itt rossz példát a háznál, ahol mindenki dolgozik. Menjen a hászjára. Dögöljön ott, Jánoskával. Az éppen magához való. Azt is úgy tartjuk itt Isten nevében!
Hát erre a kocsisnék, ahogy elébb asszonyukra tartották vissza a kacagásukat, most aztán örültek, hogy rajtam pukkanhat ki belőlük. Egyszerre olyan hajaházás lett az udvaron, hogy két kanca is röhögni kezdett rá a jászol mellől, az istállóból.
Megint csak azt gondoltam: ha szólok és ugrálok, csak ezek kallójára hajtom a vizet.
Nem szóltam semmit!
Kasosné, az már biztos, hogy nagyon meg volt elégedve magával, hogy legunyolhatott legalább a kacagásig engemet. Úgy ment be a házba, mint a szolgabíróné!
Persze ezek a kocsis cefrék azért odakacsintgattak nekem, míg Kasosné ott is volt. Aztán meg, hogy elment, az egyik így szólt:
- Magának lesz itt legjobb dolga a háznál! Sohse búsuljon! Csak heverjen!
Gondolkoztam egy kicsit: mit tegyek?
Azt mondom:
- Hát nézzék, ha segíthetek valamit itten maguknak, szóljanak!
Erre egymásra néztek. Kacsintottak! Picsogtak!
- Nincs mit!... Nincs mit! - mondták: - Nincs mit, semmit!
Ajánlkoztam egyiknek, hogy hordom be a kevés esteli fejést. A másiknak szénát akartam ereszteni, segíteni.
Egy se hagyott.
Vagy már Kasosnéval imént úgy egyeztek meg, hogy egy se engedjen segíteni a ház körül. Vagy csak maguktól csinálták velem ezt a mókát. De így volt.
Már mikor egyik kocsishoz mentem oda a nagyistállóba, hogy a trágyát segítsem neki elvillázni a dombra, az is kivette a kezemből a villát. Kacagott és rázta a fejét:
- Neked nem szabad nehéz munkával rontani a kezefogásod. Mert aztán félrehúzol az úr számadásában, ha reszket a kezed. Neked a pennával van dolgod! Eredj feküdj le a hászján, ha a számolást elcsaptad mára!
Na még ilyen büdös dologban sem voltam életemben! Hogy én azért mérgelődhessek, mert nem törhetem magam a dologgal!
Persze észben voltam, hogyha mutatom a haragost, ezek a fifikus falusi tolvajok csak jobban kikapnak rajtam.
Picsogtam én is egyet. És azt mondom ennek a trágyánál:
- Nagyon jó! Csak dolgozzatok, hogy asszonyotok meg legyen veletek elégedve. Igazis, hogy inkább a segédjegyzőnek kellene jönni nektek segíteni, ha helyette én csinálom az úrnak a számadást. De azt asszonyotok kíméli.
Azzal felmentem csakugyan magamnak a hászjára.
Egy deszkát kivettem a hajzás oldalából, odaültem a jó friss levegőre.
Felőlem ugyan megveszhettek!
Ott ültem, pipáztam.
De csakis mintha jól mondta volna Kasosné, hogy Jánoskával egy kenyérre jutok a padláson, ahogy ott ülök, odajön mellém ez a lüke.
Nem, nem miattam jött. Nem ismert az meg senkit. Hanem arra jött oda, hogy a nap besütött a kiszedett deszka helyén, végig a padláson. Mintha egy nagy lajtorját fektettek volna keresztbe a bérc tetejétől az istálló padlásáig, éppen úgy nézett ki az, ahogy a por, a murva táncolt veresen a napsugáron.
Ez a lüke ezt nézte. Ez tetszett neki. Belement a napsugárba és kitátotta a száját, szemét és úgy, maflán, állt.
Hát persze, ez a szerencsétlen alig látott napot itt a hászján. Mert ami világ jött be a hajzáson és a hajzáslyukakon, csak a puszta égből jött.
Megint úgy megsajnáltam ezt a lükét. Hogy még a nap se érheti és a képe olyan fehér, szinte kék, mint a krumpligyökér a pincében.
Dehát az ember törődik a maga bajával, még úgy is, ha nincs az.
Jól megvacsoráztam. Lefeküdtem. Húztam a csendest reggelig.
*
Gábor, a bricskás kocsis költött fel reggel.
Már aztán a kocsisok este, a vacsoránál nem nagyon mókáztak velem, mikor hallották Gábortól, hogy a gazdájuk visz be a városba magával, bricskán. Mert úgy gondolták, mégis a Kasosné nyelve nem csinál kék foltot rajtuk, ha azzal veri őket, de ha Kasos takarít le nekik egy csárdást és rúg beléjük, annak nyoma marad. Rám pedig Kasosnak van szüksége!
De még amelyik azt látta, ahogy a kocsira ültünk Kasossal!
Mert Kasos mikor már várt a bricska, azt mondja nekem:
- Inkább ültetném a bakkra magát, mert nem jó, ha látják ezek a gányók, hogy nagyon komázok magával. De a bakkról nem tárgyalhatjuk meg jól az ügyünket. Üljön csak ide a bricskába mellém!
Hát így az egész udvar, Kasosné a lányaival, hüjj!... mind énrám meresztette a szemét-száját, hogy ülök ott az urokkal a parádés kocsiban. Kasosné félre is köpött.
De Kasos nekem egy szivart is adott. Úgy füstöltem vele, urasan! Azt a tetves ragyogóját a világnak!
Csak éppen abból nem lett semmi, hogy a mi ügyünket tárgyaljuk meg Kasossal, az úton.
Mert Kasos tulajdonképpen most a vonat ügye miatt jött be a városba. Hát az járt az eszében és azt beszélte nekem is végestelen végig az egész úton.
Ha még legalább nem hallottam volna az egészet, mikor jöttem ezen a kocsin! Átrakodás, lerakodás. felterhelés, leterhelés, kilométer, tarifa, mázsa, itatás, etetés, üzemköltség... Már csak úgy a fejemet biccengettem, azt sem tudtam mire.
Legjobb is volt, ha nem tudtam. Mert attól már igazán csak a guta kerülgetett néha, hogy szó nélkül el kellett hallgassam azt az éktelen marha ocsmálkodást, amit Kasos a vasutra eresztett rá.
Még azt is mondta, hogy hát: nem jobb az, ha a fuvar kétannyi idő alatt fut innét-tova, mint a vonat? Hiszen az ember meg se tudja gondolni az ügyét-baját az olyan bolond masinán, amelyik hiss-huss! egy falutól a másikig.
Utoljára is csak nem fért belém a szó.
Egyszer mikor azt kérdi tőlem Kasos, hogy: nohát mit szólok a dologhoz?
Hát én:
- Ha meg is haragszik rám Kasos úr, - mondom neki. - Csak azt kell mondjam, hogy az igás fuvar nem veheti fel a vonattal sehol a világon. Arra nincs Isten! Vonat jár most már mindenfelé. Kár magának pocsékolni a pénzt, hogy azt kisemmizze!
- Hát mit csináljak? - kiáltott erre rám Kasos, mint aki megloptam! - Engedjem magam tönkretenni?
- Én mondanék valamit magának! - szóltam.
- Arra kiváncsi vagyok! - szólt.
- Hát ha én magának volnék Kasos úr, akkor én nem azon járnék most, hogy ne legyen itt vasut Málnásig, hanem azon, hogy mentől hamarabb meglegyen.
- Hogy? - nézett rám Kasos, mint ha kiesett volna egyik kerekem.
- Hát úgy! - szóltam, - hogy elmennék ahhoz a bizottsághoz, amelyik mondja, hogy a vasutat tervezi és kontraktust csinálnék velük arra, hogy én fuvarozzak minden vasuti állomásukról. Ebben járnék!
Az én Kasosom csak elmeredt erre. Meg is mondta:
- Hallja erre nem is gondoltam! Maga nem buta ember!
Nahát, ha nem úgy volt, ne menjek el innét.
Az én tanácsomra Kasos, csakis oda, a vasútépítő bizottsághoz ment el, kontraktust kötni velük. Pedig az úton még arról beszélt, hogy le kellene ütögetni sorban fokossal ezt a bizottságot és az árokba lökni a vasúti sineket, hogy siklódjon ki a vonatjuk és felgyújtani minden bakterházukat és állomásukat, ha fel merik építeni.
*
Nahát, Kasossal az Elefánt-kebelben kellett hogy találkozzunk, ahová én elviszem neki Somát.
Soma csakis irnok volt még az ügyvédnél. De már megint többet kezdett gondolni a tűtűre, mint a bélyeges-aktákra.
Úgy leltem éppen, egy butikban, hogy a kocsmáros nem akart hitelezni neki egy féllitert. De még Soma rendesen fel volt öltözve. Csak az ingegallérja volt már nagyon sárga és foszlóban. Innen láttam, hogy Soma nem láthatta már vagy jónéhány napja a feleségét.
Ahogy észrevett engemet, rögtön ő jött hozzám. De ezzel kezdi:
- Na! A feleségem megint terád vár. Én otthagytam. Mehetsz, megvigasztalhatod. Jó, hogy tanállak!
- Nincs vásár többet! - mondtam.
- De azért jóban vagyunk? Fizetsz egy deci nerángast, remélem! - szól Soma.
- Nincs pénzem! - mondom.
- Ajajaj! Hát hol vagy? Látom jó ruhád van, topánkád! - mustrál végig engem Soma.
- Tudod te! A Kasos öccsénél, a szekeresnél!
- Na ne mondd! Nem lehet attól sem keresni egy pár garast?
- Neked lehet! Most jut eszembe! Egy liter bort lehet! Ha eljösz velem az Elefántkebelbe, ott kikérhetem. Talán még írást is csináltat veled ez a Kasos.
- Már itt se vagyunk! - mondja Soma.
Azzal megyünk.
Nem is gondoltam, hogy Kasos már ott vár az Elefántkebelben. De megláttuk az ablakon keresztül. Úgy tetszett jókedve van. Tán sikerült neki a vasuti bizottsággal a pakli.
Elég az, hogy Kasos úgy meghökkent, mikor engem ezzel a hosszú, lajtorja Somával meglátott, hogy csak elmeredt.
Na leülünk. Kasos mindjárt kihozatja a liter bort. Még három kispörköltet is. Gálánt volt.
Megtörüljük a szánkat. Iszunk egyet. Arra azután Kasos rákezdi Somának: a kincstári bérletet és hogy mennyi verejtékét és pénzét ölte bele és most tönkreteheti egy feljelentés. Mit tevő legyen?
Soma gondolkozik. Egyszerre azt mondja:
- Hát itt csak egy a legjobb Kasos úr, előre feljelenteni magát. Én majd megcsinálom azt a feljelentést, bízza rám.
- Mit mond?...
Hát én csak azt várom, hogy Kasos felugorjon erre és a fejéhez vágja Somának a boros üveget.
- Mit mókázol mostan! - szólok Somára.
De Soma úgy néz rám, mint a toronyból, hogy beleszólok:
- Te ne verd a szád. Nem értesz ehhez.
Azzal Soma elkezdi Kasosnak egészen rendesen, komolyan magyarázni, hogy Kasosnak fel kell jelenteni maga-magát a kincstári főinspektornál itt a városban. Nem is egyszer. Még egyszer! Ha kell, ötször is fel kell jelentse magát, úgy hogy kevés hasznot fizet a kincstárnak a bérföldekért és többet ajánl. Persze a feladásokat jó emberei nevében kell csinálni. Utoljára aztán, mikor már az egész hivatal mérges a sok feljelentésért és únja, jöhet akkor Kasos a saját nevében, vagy a zsidó nevében és a legtöbbet ajánlja a kincstárnak a földekért. Hiszen ha a termésárendát úgysem szállítják be, akkor ígérhetik egy megye termését is a földekért.
Az a fő, hogy a hivatalnokokkal összebarátkozni.
Ezt Soma mind elintézi! Öt forint nem lesz sok egy feljelentésért. Mikor a bélyeg rajta másfél forint.
- Ne féljen maga! - azt mondja Soma: - Ne féljen! Csak rúgja farba azt a tolvaj segédjegyzőt. Mert mire ő feljelenti magát, már olyan dühösek lesznek a főinspektori hivatalban a feljelentésekre, hogy már a hajdu se ereszti be a kapun azt a nyálas falusi pennarágót. De ha mégis tolakodnék, akkor itt vagyok én! - csap a mellére Soma olyat, hogy más tüdőbajt kapna ilyenért. - Bele tudok én kötni akárhol akárkibe. Vagy a tyúkszemére ugrok neki vagy az orra előtt köpök el és ha nem kér pardont, akkor is a képére mászok neki. Az meg a legjobb, ha elvisznek verekedésért mind a kettőnket a hajduk a dutyiba. Engem már úgy ismernek ott, hogy a hajdu állítja fel az őrszobában, ha valaki azon a lócán ül, amelyiken én szoktam. De a maga segédjegyzőjének majd elveszem én a kedvét a feljelentéstől. Csak rám bízza.
Na a Kasos fejét, láttam egészen csára állította ez a tekergő Soma. Kasos nem tudta higyjen neki, ne higyjen neki. De utoljára mégis csak attól fázott legjobban, hogy akárki feljelentse őtet, még őmaga is.
- Nem-nem-nem! - rázta a fejét Kasos: - Már akkor inkább hagyjuk ezt a dolgot. Majd kijövök valahogy vele.
Erre Soma látom teszi magát, hogy egészen beledühödik a nagy álmélkodásba:
Csap az asztalra egyet.
- Hát inkább fejeti magát azzal a tolvaj segédjegyzővel tovább? És ha más megtudja a maga ügyét, hát nem fogja fejni és fenyegetni?' Hát lássa, már én is tudom. Akár már én is fenyegethetném és megfejhetném magát, ha olyan ember volnék! Hát nem inkább nekem juttasson egy pár forintot, hogy én elintézzem magának az ügyét jól és végleg?
Erre az én Kasosom aztán már csakugyan nagyokat izgett-mozgott a székén. De nem Somának esett, hanem nekem!
- Na hallja, magában aztán megbízhattam! Talán egyetért itt a barátjával, hogy engem behurcoljanak?
Hát ez most már borzasztó rosszul esett nekem. Elkékült még a számszéle is a dühtől, erre a piszkos Somára. Hiába akar rám kacsintani, hogy tán nekem is sápot ad, ha Kasosnak lapít a pénztárcáján! Nem!
A szeme közé néztem:
- Te Soma! Tudod te, hogy hova tehetlek én téged. Hát vigyázz!
Erre Soma nagy görbe háta rögtön lekókadt előttem.
Mert Soma is jól tudta, hogy a felesége, Zsuzsi, míg együtt laktam vele, mindent elmondott nekem Somáról. Olyanokat is, hogy még én is tömlöcbe kerültem volna érte, hogy hallgattam róla.
Egyebet ne is mondjak, Sománé volt és én az egyetlen tudója, hogy hova tünt el három éve egy marhakupec. Soma és három társa mulatott vele. Soma szerezte a marhaleveleket, amin a lopott jószágot eladták. A csendőrök csak a jószágot keresték és Soma csak a hamisításért ült. De hogy a kupecet eltették láb alól, vagy a Soma társai, vagy Soma is velük cinkosságban, arról nem krétázott senki!
Hát láttam, hogy Kasos meg van velem elégedve, ahogy letorkoltam Somát.
Már aztán Soma alább kezdte, ha szemtelenkedett is tovább.
Mibe is maradtunk? Abba, hogy ha a faluban a segédjegyzővel csakugyan összeakaszt Kasos, hát akkor még lesz ideje bejönni a városba és a Soma segítségéhez folyamodni.
Arra Kasos felkelt, hogy még valami dolgát eljárja a városban. Én megvárhatom akár itt az Elefántkebelben is.
Soma azért két forintot csak kicsavart Kasosból. De azt Kasos csak úgy magától adta neki: merthogy Soma nyavalyogni kezdett, hogy az ügyvédi irodáját mulasztotta el velünk.
Na persze, mikor Kasos otthagyott minket, Soma mindjárt nekem támadt:
- Na ilyen hétbivalyt, mint te! Hát minek nem hagytad, hogy kicsavarjak egy pár forintot ebből a büdös parasztból? Jutott volna neked is.
- Nekem nem kell. A becsületem nála elsőbb. Szegődvényben vagyok nála évesre és jótálltam, érted, hogy nem hurgolod be.
Na ezt már Soma is belátta, hogy igazam van.
Már aztán csak arról kérdett, hogy milyen dolgom van a faluban.
Mondom neki, hogy még ilyen helyen sem voltam, hogy éppen az legyen bajom, hogy kiveszik a kezemből a munkát. És elmagyarázom Somának Kasosnét és a kocsisnék, kocsisok röhögését rajtam.
- Na! - mondja erre Soma: - Ha te olyan hellyel nem vagy megelégedve, ahol nem hagynak dolgozni, akkor már én csak egy jobb helyet tudnék neked.
Ahogy ő szokta, olyan komoly pofával dörmögte ezt nekem ez a Soma, hogy még először azt hittem, hogy újra a feleségét ajánlja nekem, az olajtörőben és azt mondom:
- Szeretném tudni, milyet?
- Csak ahol elmebajtól kezelni fognak téged! - röhög a disznó Soma és felkelt az asztaltól.
Meg se várta mit szólok rá. Elment. Persze azért, mert félt, hogy a Kasos forintjából még fizetni kell nekem valamit.
De én szívesen hagytam. Csak eredj! Jobb ettől megszabadulni.
*
Na, mikor visszajött Kasos, azt mondja:
- Hát hallja, ez a maga fiskálisa inkább nézett ki úgy, mint aki az erdőben állja útját az utasoknak.
- De nagyon ügyes, használható ember, - mondom.
- Még azt is elhiszem magának, - mondja Kasos: - De már csak maradjunk annál, hogy nem kezdek ki a segédjegyzőnkkel. Mert lássa, amit vesztettem, azt már úgysem kereshetem rajta és a tolvaj társain. Hogy ezentúl meg ne lophassanak, arra meg itt lesz maga. Ha aztán ettől is ugrál a segédjegyző, akkor már az orrára koppinthatunk neki ezzel a másikkal, a barátjával. Hol van? - kérdezte Somát. - Elment?
- Elment! - mondom.
- Na, pedig éppen most vettem volna hasznát neki, aki ilyen hivatalokban szaglászik! - mondja Kasos.
- Elékeríthetem még! - szólok.
De Kasos:
- Nem! Hiszen tán maga is tud olvasni, kisütjük a barátja nélkül is, amit ebben a vasúttervező irodában ajánlanak nekem.
(Folyt. köv.)