Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 13-14. szám
A kamasz belépett a kertkapun. Füttyentett a kis fehér foxterriernek s karcsú, csillogó flóbertpuskáját kényesen a jobbkarjára fektette, mint ahogy az apjánál látta. Úgy lépett be a hatalmas kertbe, mintha Vinnetou lett volna, peckesen kihúzta vékony derekát, baltenyerét a szeme fölé tartotta, ámbár széles szalmakalapja még a mellére is árnyékot vetett. A fütty hegyesen, magabízóan lebben el vékony ajkáról.
- Buksi! Hozzám! - kiáltotta rekedt, parancsoló hangon. - Hogy a fene a dögjét, - káromkodott aztán, mint ahogy az apja szokott a vadászaton, ha nem hederített rá a vizsla s elcsatangolt a csalitban. De Buksi a saját feje után járt, vidám, kackiás ugrásokkal futott végig előbb a veteményeskert útjain, aztán belevetette magát a magas fűbe és sáskák, szöcskék rajait verte fel maga körül.
A kamasz elindult a kerti úton. Hatalmas, mintegy hat holdas birodalom volt ez a kert, gőgösen terült el a falu gyümölcsfákkal beültetett kis parasztkertjei között, mint valami hitbizomány. Óriási dió- és körtefák terebélyesedtek benne, szinte grófi büszkeséggel. Állami kert volt ez, a kamasz apja úgy sétálgatott benne esténként magányosan, mintha az ő birtoka lenne, mintha az egész országot jelentené, amelyben ő rendkívül fontos és felelősségteljes állást tölt be. A kerítések mellett sűrű mogyoróbokrok húzódtak, szinte feketén a vibráló napfényben. lent, messze, titokzatos jegenyék álltak sorfalat úgyszólván lábhoz tett fegyverrel s egy dombon álló óriási erdei fenyő szinte szédületes magasságokba nyúlt fel, ott bocsátva szét ágait s hosszú tűlevél-legyezőit, ahová ebben a faluban senki sem emelkedhetik. A kamasz fürkészve nézte most tenyere alól a fenyőóriást, mert annak egy kinyúló kopasz ágára szerettek lepihenni a környék madarai. Most egy gólya állt ott, de Isten tudja miért, lomhán széttárta szárnyait s elsíklott a kék levegőégben.
Rekkenő nyári koradélután volt. A fák fölött állandó remegésben vibrált a forró levegő. Egyetlen bárányfelhő úszott csak az égen, épen a fenyő koronája fölött, az is oly lassan és lustán, mintha erőtlenül megállott volna az egész világ minden mozgása. Halotti csend borult a környékre. Sehol emberi hang, sehol még csak egy kutyaugatás sem. A madarak aludtak, megbódulva a hőségtől, a fű, a bokrok és az érő gyümölcsök illatától, csak egy sárgarigó fuvolázott valahol, de az is elnémult, mihelyt megpillantotta a kamaszt és a kutyát s mint villogó elhajított aranyrög suhant át a napfényes térségek fölött. Imitt-amott kisebb menekülő madarak bukkantak fel s tűntek el némán, gébicsek, sármányok és bankák, a kertkapú fölött pedig egy szederfán megcsirrent egy őrálló hímveréb figyelmeztető hangja. A kamasz dühösen nézett felfelé. Ezek a bitang, vén verebek mindig elárúlták, hogy fegyver van nála s mostanában már ott tartott, hogy kilométeres körzetben minden madár elmenekült előle, ha magával vitte a fegyvert.
A fiú bement a sűrű, magas fűbe s ugyanakkor bűntudatot érzett, mert a kaszálatlan füvet nem volt szabad összetaposni. Körülpillantott. Nem látta senki, nem volt körülötte senki, talán kihalt az egész falú. Belegázolt tehát a fűbe s közben kéjes borzongást érzett. Meztelen lábszárait hűvösen verte a fű, csókolgatta a sötétzöld, vastag lósóska. Végigpásztázta a mogyoróbokrok sorát az egyik kerítés mellett, hogy majd talán megcsíp valami gyanútlanul megbújó madarat. A verejték finom cseppekben gyöngyözött le a homlokán, szeme káprázott az égő napsütésben. Ingét végig kigombolta s barna, csontos melle lihegett egy kis hűsítő szellőért. De azért még mindig kényesen lépkedett Vinnetou szerepében, lábait úgy csúsztatta előre, mintha mokasszinban járna, tenyerét nem vette el a homlokától. Mi lenne, - gondolta s arcán szigorú vonások jelentek meg, - ha a bokrok közül kicammogna most egy orrszarvú, szembefordulna vele s elbődülne dühében? Hah, szép lassan féltérdre ereszkedne, odacélozna a balszemére, nyugodtan, hidegen, még az arcizma sem rándulna meg. Lassan meghúzná a ravaszt. A golyót belelőné a fenevad szemébe... - S egyszerre megelevenedett előtte a felséges jelenet, a fűben vadul fetrengő hatalmas állat, amint vért okádva hörög, kapál, fel akar ugrani, hogy rárohanjon, támolyogva lép egyet, majd fújva elterül s testén végigreszket a haláltusa görcse. Igen, a szemébe kell lőni, ez a szabály. S nem szabad elveszteni a hidegvért. S ha karcsú, égőszemű királytigris lopakodna ki a sűrűből, megállana előtte s oldalát korbácsolva farkával, leguggolna, hogy ráugorjon s kiharapja a torkát egyetlen reccsenő harapással? Hah, akkor hirtelen a földre vetné magát az ugrás pillanatában a tigris előtt, hidegen, megfagyott idegekkel, éles szemét az állat pofájába meresztve. Mert az állat szándékait ki kell találni, ez a fő. A gondolataiban kell olvasni. S már látta, ahogy a fekete-sárga csikok vonagló kigyóival sávozott vad kitátott, tajtékos szájjal leguggol, hörög, karmai a fűbe markolnak, aztán, mintha acélból lenne, felpattan a levegőbe. Ő ugyanekkor, hidegvérét egy pillanatra sem veszítve el, négykézlábra veti magát, a borzasztó test elsuhan felette, még földet sem ér s ő máris felemelkedik s abban a pillanatban, amikor a csodálkozás dühében vonagló állat megfordul, belesüti fegyverét a szemébe. Egy ordítás, a tigris felugrik a magasba, tompa puffanással zuhan vissza s elnyúlik a fűben.
Megállt a kamasz s maga elé bámult a fűre. Kéjes reszketés borzongott végig a hátán, arcára lecsurrant a verejték, görcsösen szorongatta oldalához a fegyver áttüzesedett agyát. Aztán magához tért a pillanatnyi kábulatból, a csodálatos élességgel feltámadt képek elfoszlottak a reszkető, vibráló levegőbe s hogy ábrándjaiból kiragadja magát, a kutya után kiabált. Rekedt hangja rikoltva csattant fel a csendben. A foxterrier belefáradt a magas fűben való karikázásba, kinyújtott, csorgó nyelvét habzsolva visszafutott hozzá s úgy vágódott le a földre, mintha gutaütés érte volna a hőségben. Elnyúlt, lihegett s pislogott. A kamasz is melléheveredett, hanyattfeküdt a fűben, feje alatt összekulcsolta karjait, fegyverét kezeügyében a fűbe fektette s fáradtan bámulta a fenyőóriás felett libegő felhőgomolyagot.
Ó, szép és jó így feküdni a fűben, a bokrok árnyában elnyúlva nyári délután. Itt a szomszédban lakik egy foltozóvarga, van annak egy lánya, az a kerítés mellett szokott őgyelegni délután. Hátha erre jön ma is? Feszülten figyelt, vajjon nem hallja-e a lány zizzenő lépéseit. Ha most jönne... Tegnapelőtt már épen meg akarta kérni, hogy jöjjön át a kertbe, itt ilyenkor nem jár senki és itt vannak a környék legsűrűbb bokrai. Azt is meg akarta neki mondani, hogy szereti őt... Szereti... Felkönyökölt és szája hangtalanul mozgott, mig erre gondolt. - Szeretlek, szeretlek, Ida, Ida, Iduska, Idike... Add a szádat, légy az enyém...
Dobott egyet magán fektében, a hőség rázuhant, megreszketett a keze s önkéntelenül megfogta a flóbertpuska kemény, sima csövét. Megfogta s görcsösen szorongatta, mert a vágy oly fülledten s oly kinzón rohanta meg, mint a görcs. Be se kellett hunynia a szemét, hogy lássa, tapinthatóan lássa a tizenötéves lány meztelen, gömbölyü és barna lábszárait, domborodó mellét. Sőt egyre jobban, szinte már fájón meresztette ki a szemét s megpróbálta figyelmét a bokrokra, a felhőre, a kutyára irányozni, annyira fájt neki ez a vágy. De hiába, nem volt előle menekülés. Már meztelenül látta a lányt. Halálsáppadt, majd bíborvörös volt a kamasz arca, ajka vonaglott és rángott, egész teste megmerevedett, szeme káprázott és égett, homlokán, tenyerén izzott a verejték. S közben egyre izgatottabban, egyre kinzottabban fülelt a másik kert felé. Most megmondaná neki, most nem lenne gyáva... Most megtenné, mindent megtenne... Mindegy, hogy bűn, mindegy, ha pokolra jut is érte. De tovább nem bírja. Pusztuljon minden, szakadjon minden... Ha megtudják, az is mindegy. A lány apja agyonveri, az is mindegy. Káprázatában megjelent az ő apja is, csontfagyasztó pillantásával, rémületbeejtő hangjával, egész csontos, kegyetlen magasságában, mint az a szédítő fenyőfa, oly magasan... A kamasz összecsikorította a fogait s felült. Most szinte sírt kínjában és dühében. Mért nem jön épen most, épen most ez a lány?
Abban a pillanatban, amint felűlt, észrevette, hogy egy macska lopakodik a fűben. Fekete-fehér, nagy, vén macska. Alig látszott ki a magas fú közül egy-egy pillanatra, amint vadászgatva lépdelt a vakondtúrások és egérlyukak között. Nesztelen mozgása még a füvet sem remegtette meg.
- Buksi! - suttogta a kamasz a hőségtől döglött kutyának. - Cica!
Erre a sziszegésre felugrott a foxterrier. A fiú a flóberthez kapott, lázas mozdulattal kinyitotta a závárt, a seréttöltést golyóval cserélte ki s visszakattantotta megint. Lassan, feszülő inakkal felemelkedett s arcához kapta a fegyvert. Ugyanekkor a macska is megállt a zajra., figyelmesen nézett a fiúra s a kutyára. Azonnal megértette a helyzetet. Kínzó rémületében elnyávogta magát, hosszú fekete pupillái még jobban összeszűkültek sáfránysárga szemén s lelapult egy kissé, hogy jobban takarja a fű. De hirtelen mást gondolt s bízva izmaiban és szemmértékének pontosságában, felszökött, hatalmas ugrásokkal vetette magát a kerítés felé, mint mikor vizen kavicsot ugrat az ember. Ugyanekkor elcsattant a lövés, a puskapor savanyú füstje leszállt a fűre, a kutya pedig éles és herrenő vakkantással kiugrott az árnyékból a nap fényre. A kamasz azonnal látta, hogy elhibázta a lövést s bosszúságában beleharapott az ajkába. Felugrott ő is és elordította magát:
- Fogd meg!
A macska azonban jól számított. Két ugrással fent termett a kerítésoszlopon s ott megült, gúnyosan s nyávogva nézett vissza ellenségére, a kutyára, meg a fiúra. Ez látta, hogy már hiába töltene mégegyszer, a macska már ura a helyzetnek, mert minden különösebb izgalom s fáradság nélkül leugorhat az oszlopról a túlsó kertbe. Ezért a fegyvert szorongatva dühösen biztatta a kutyát, rövid, rekedt parancsokat rikoltva felé:
- Húzd le! Fogd meg! Csipd meg!
Buksi dühében beleharapott a kerítésoszlopba, rövideket vakkantott, véreres szemét a macskára szegezte, majd egy pillanatig kaparni kezdte a földet a kerítés tövében, azt gondolva, hogy kidöntheti a cölöpöt. De rögtön belátta, hogy ez a terv céltalan. Visszarohant hát néhány lépésnyire a kerítéstől s nekifutott a cölöpnek, hogy a rohanás lendületével feljusson rá. Fel is ért a macskáig, de az, most már biztos lévén fölényében, nyugodt mozdulattal belemártotta az eb kis fekete orrába a körmét, ugyanakkor nyávogott egyet, mintha káromkodnék. Négyszer-ötször ismétlődött ez a roham s mindannyiszor belevágtak a kutya orrába a tűhegyes karmok. A kamasz most már nem is akarta lelőni a macskát. Megállt és figyelte a harcot. Néha-néha rövid parancsokkal biztatta a kutyát, amikor látta, hogy az a fájdalom és hiábavaló erőfeszítés dühében megpihen egy percre. Biztatnia azonban felesleges volt Buksit. Véres orrát nyalogatva szinte elvakult a gyűlölet lázában s most már képes lett volna magát akár ronggyá tépetni, csak megfoghassa a kandurt.
A játék újra kezdődött. A kutya nekirohant a cölöpnek, minden erejét megfeszítve feljutott a macskáig s fogai éles csattanással verődtek össze. Ugyanakkor hörgő vakkantás tört ki lihegő torkán. A kandur pedig megvárta a kutyát, a kellő pillanatban belemártotta körmeit a kutya orrába, felhasítva azt olyan mélyen, hogy a vér kifreccsent belőle. Ugyanekkor az eb visszazuhant s meghemperedett a földön fájdalmában.
A fiú nevetett. Eltorzult arccal, vonagló ajkkal nevetett. S biztatta a kutyát:
- Ne hagyd magad! Fogd meg! Csipd meg!
Most a kutya messzebb vonult vissza, úgy gondolva, hogy a lendület nem volt elég erős. Elővette az eszét, melyet már elborított a gyűlölet káprázata. Habzsolva nyalogatta az orrát, szőre felmeredt a gerincén, lábai reszkettek. Lekusshadt a fűben, aztán némán, kétméteres ugrásokkal rohant neki a cölöpnek. Az ugrás jobban sikerült, mint az eddigiek. Ez megzavarta a macskát is, mert körmét nem tudta olyan hirtelen visszahúzni ellensége orrából, ahogy kellett volna. Csak ezen a kis árnyalaton múlt a helyzetében biztos állat élete. Mert amint ellensége visszazuhant a földre, estében magávalrántotta őt a karmainál fogva, melyek mélyen belevágódtak az orrába. S ebben a pillanatban, a pillanatnak ebben a töredékében dőlt el a küzdelem. És már ott hemperegtek a fűben hörögve és jajgatva, csaholva és nyögve, forogva és fel-felszökve, ott hemperegtek vérben és kitépett szőrcsomókban, rémülten és rémületet keltőn, beleragadva letéphetetlenül egymás testébe s fel-felnyíva a fájdalomtól. A kutya belemart a macska torkába, de az egyetlen mozdulattal kifordult a gyilkos fogásból, átbucskázva a saját fején s belevájva fogait s körmeit a kutya lágyékába. Majd a kutyának sikerült betörnie a hidat, amit a birkózó macska vetett a testéből. Pillanatokig a kutya, majd meg a macska volt felül, de ez a forgás meg nem állott és meg nem pihent, sőt megállítani sem lehetett volna semmiféle módon. Összegyűrték maguk körül a füvet kétméteres körben, mint valami arénát. S rázták és tépték egymást olyan vad lázban, az élet akaratának valami olyan kétségbeesett gyönyörében s kínjában, ami a szinte dermedten figyelő fiút a lelke mélyéig megrémítette.
Ott állt és topogott egy helyben, körmeit belevájta a tenyerébe, éles fehér fogaival belemart az ajkába, arca rángatózott, homlokáról pergett a verejték. Minden erejét összeszedve el akart fordulni onnét, el akart menekülni, de csak állt előrehajolva s rámeredt a birkózókra s még csak a szemét sem tudta lehúnyni. Undor markolta meg a gyomrát s ez az undor olyan kéjt árasztott el benne, amilyet soha nem érzett ezelőtt. A szánalom könnyei préselődtek kitágult szemébe s ugyanakkor rekedten biztatta a kutyát s toppantott lábával, mint az izgatott ló. Torka összeszorult s nyelt, mintha pálinkát habzsolna s mintha egyben ki is akarná lökni magából a pálinkát, fogai hol összeverődtek s jeges hullám zúdult végig rajta, hol összeszorultak s csikorogtak s egész testén forróság áradt el. Majd bedugta ujjaival a fülét, hogy ne hallja a birkózó állatok vonító, hörgő, harsogó és jajgató hangjait, a földhöz vert testek puffogását, de a most már távolinak tetsző hangok még jobban megborzongatták, még misztikusabbak és rémületesebbek voltak s lehúlltak a kezek és belemarkoltak a megfeszülő combokba, hogy aztán megint felszökjenek s vadul ökölbe facsarodjanak. S mindez úgy ment végbe, hogy ő maga nem tudott róla semmit.
A kicsiny, izmos, kemény kutya s a szinte hatalmas, ügyes és gyakorlott macska órákig, napokig verekedett a földön. A nap elsötétült, a fák árnyékba, lila sötétségbe burkolóztak, hol jeges szél, hol rekkenő forróság suhant végig a kerten, a füves térség reszketett s a föld hajladozott köröskörül. De tisztán és világosan vált ki mindebből a két állati test, egy testté fonódva s egymásbanőve s eggyé vált a zűrzavaros hang is és immár ennek az egy testnek a borzalmas hörgése és jajgatása volt.
Egyszerre világosodni kezdett. A kis fehér felhőgomolyag kivált a feketeségből, az a különös koromszerű por és lila köd, amely beszitált mindent, derengeni kezdett, kisütött a nap s a fák levelei csillogni és mozogni kezdtek. A kutya heregve rázta a megölt macskát, mert a gomolygó egy test most már felismerhető két állati testté vált szét. A véres, rongyszerű szőrcafat még bele-beleharapott ellenségébe, de harapása csak jelképes volt. Gerince vonaglott még, de a halál utolsó ölelése volt ez, karmai már simogattak csak lázas dühükben s nem téptek. S ezt a szánalmas, magamegadó, alázatos, nyikogásában már csak könyörgő testet verte, marta, rázta és tépte a másik ész nélkül s cél nélkül, kéjének szörnyű lázában forogva, betelni nem tudva s tombolva a győzelemben. Nem verekedett már, csak csillapulni nem tudott. Leült néha s lihegve bámulta a halott ellenfelet, habzsolta a saját nyelvét, majd nekiesett megint s odaverte a földhöz, szinte kényszerítve azt, hogy életre támadjon s harcoljon ellene. Aztán nézte megint s nem nyugodott bele, hogy a másik a harccal és vérrel már betelt. Nyüszítve hívta. Dühös ugatással perelt vele. Az égre pislantott s csodálkozott rajta, hogy a másik nem használja ki a figyelmetlenséget. Piszkálta s lökdöste a lábával s belemart megint.
De a harc megszűnt. Végre, elernyedten a kéjtől s kíntól, elterűlt az eb, cafatos-véres orrát a fűre fektette s kinyújtotta a nyelvét is. S elterült mellette a másik is, a hajdani ellenség, elterült a nyugalomnak, a békének s kielégültségnek megbékítő mozdulatlanságában.
Most tért magához a kamasz is. Végtelen szomjúsággal szívta magába a levegőt, reszkető kezével végigsimította az arcát, mintha letörölné magáról mindazokat a vonásokat, amelyek akarata ellenére vésődtek rá. Csak most látta, hogy mi történt körülötte, csak most sejtette hogy mi történt benne. Olyan fáradtságot és csömört érzett, hogy alig tudta megmozdítani ólomnehéz lábait. Leült a fűre, kezeit lelógatta s maga elé bámult. Lüktetett a halántéka, zsongott a teste, lökésszerűen vert a szíve. Megnyalta kiszáradt ajkait s behúnyta a szemét.
Sokáig ült így valami tompa révületbe merülve s csak lassan-lassan nyugodott meg. Végre úgy látta, hogy megint az, aki azelőtt volt, ha ugyan lehet még az életben hasonló ahhoz a tizennégy éves gimnazistához, aki kora délután madarászni indult a kertbe flóbertpuskájával. Mert mély levertséget és szégyent érzett, keserű volt a szája s előbbi rémületét most levertség, egykedvűség váltotta fel. Lassan feltápászkodott a fűről s felemelve a fegyvert, elindult a kerti út és a ház felé.