Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 13-14. szám

PAP KÁROLY: JÁTÉKOK

Egy nap együtt játszottunk: én, a bátyám és a nővérem. Papirmasékatonákkal. Felállítottuk őket, aztán eléjük guggoltunk s rájuk fújtunk. Aki legtöbb katonát tudott elfújni: az volt a győztes. Bátyám guggolt a középen, én az egyik, a nővérem a másik oldalon. Megfeszült üleppel, felfúvódott orcával majd belepukkadtunk az erőlködésbe! Fú-fú! Mintha a szelek barlangjává változott volna a szoba! De én már sanda gyanúval figyeltem testvéreimet. Úgy láttam, mintha az ő katonáikat könnyebb volna elfújni. Hiába tagadták, én most már külön akartam játszani s kértem a magam katonáit. Azt mondták, húnyjam be a szememet s úgy válasszam ki, melyik legyen az enyém. Így tettem. Aztán mogorván félrehúzódtam katonáimmal.

Látszólag játszottam, de valójában őket figyeltem. Úgy éreztem: megcsaltak. Az ő katonáik szebbek. Nem kellett volna behúnynom a szememet. Az én katonáim kopottak s a csákójuk sem olyan piros, mint az övéké s egyik sem áll olyan szépen, egyenesen. Azt akartam, hogy újra osztozkodjunk. De ők nem akarták, én meg nem engedtem őket játszani. Valahányszor felállították a katonáikat, hátuk mögé lopóztam s rájuk fújtam. Nővérem anyánkat hívta s ő újra szétosztotta a katonákat. De nekem már ez se tetszett. Magam akartam kiválasztani a katonáimat. Anyám rábeszélésére testvéreim ebbe is beletörődtek. Ahogy ezt láttam, nem akartam megelégedni a katonák harmadrészével. A felét akartam! S mikor anyám ezért megintett, én lecsaptam a katonákra, felmarkoltam amennyit tudtam s visszahúzódtam velük a szoba másik sarkába.

Anyám kért: adjam vissza testvéreimnek, ami az övék. De én csak hallgattam s mogorván felállítgattam a katonákat. Anyám odajött hozzám s ki akarta venni őket a kezemből. Erre én újra felmarkoltam valamennyit s a szoba másik sarkába menekültem. Anyám oda is utánam jött:

- Ej, hát ilyen cudar vagy?

Akkor én elengedtem a katonákat s öklömmel beleütöttem anyámba.

Anyám a meglepetéstől felsikoltott.

Én kiváncsi megdöbbenéssel bámultam rá, ő meg csodálkozva nézett rám, aztán testvéreimre.

- Megütötted az anyádat? - kérdezte, mint aki maga sem hiszi ezt a szörnyűséget. Újra meg újra hozzámhajolt s az arcomba nézett:

- Te... te... megütötted az anyádat? - Ajka remegett s könny lepte el a szemét.

Ahogy ezt megláttam, meglágyultam kissé, s úgy motyogtam:

- Mért akartad elvenni tőlem?

Anyám sóhajtva s tehetetlenül nézett engem egy ideig, aztán így szólt:

- Ezt már mégis csak megmondom az apádnak.

Várta, hogy szóljak valamit, de én hallgattam.

- Jó lesz? - kérdezte, - megmondjam?

Valami fenyegetést éreztem a hangjában s dacosan feleltem:

- Nem bánom!

Anyám az ajtóhoz ment s ott mégegyszer megállt:

- Kérj bocsánatot, - mondta, - akkor nem szólok.

De én nem akartam. Csak szólj te, - gondoltam. Kiváncsi voltam, mit tesz majd apám, de azért féltem is. Anyám még egy ideig várt, aztán bement.
 

Atyámat ritkán láttam. Leginkább csak az étkezésnél, aztán este lefekvéskor. Ilyenkor mindég anyám körül sürgött-forgott, alig-alig szólt hozzánk, legfeljebb fejünkre veregetett, simogatott és mosolygott egyet-egyet. Úgy véltem, ők is nagyon összetartoznak apámmal, ép úgy, mint testvéreim egymással. Simogatása kevés volt nekem és sehogyse tetszett. Aztán valahányszor kértem valamit az asztalnál, mindég ezt mondta: - Több nem jut rád Gyurka. - Aztán akármihez nyúltam, mingyárt megszólalt: - nem szabad eltépni! nem szabad eltörni! nem szabad bepiszkítani! - Mindez sehogyse tetszett nekem.

Most aztán, ahogy bejött anyámmal, gyanakvón figyeltem.

- Gyurka, - mondta, - mi van teveled? Verekszel? Elveszed testvéreid játékát? És megütöd anyádat? S még csak bocsánatot sem akarsz kérni? Hát ilyen rossz gyerek lett belőled?

Én gyanakvón figyeltem s hallgattam.

- No, kérj szépen bocsánatot s add vissza nekik, ami az övék! S ez többet elő ne forduljon!

Úgy láttam, nincs benne semmi fenyegető, vagy haragos. Csak éppen, hogy borus volt az arca és aggodalmas. Ez megnyugtatott s magamban örültem, hogy ilyen fontos sok dolgunk van egymással. Felhasználtam a jó alkalmat. Ravasz és bizalmas mosollyal kérdeztem:

- És ha nem adom vissza nekik? És ha bocsánatot se kérek: mit csinálsz?

Szüleim összenéztek. Anyám magában mosolygott. De atyám a fejét ingatta, mire anyám mingyárt elkomolyodott.

Teli arccal néztem rájuk:

- Mért engedelmeskedjek én tinéktek? Mert ti nagyok vagytok?

- Nem azért, - mondta apám, - hanem mert úgy van az jól, ahogy; mi mondjuk! A gyereknek engedelmesnek kell lennie, békében kell élnie testvéreivel, szeretnie kell a szüleit. Aki megüti anyját, abból rossz ember lesz.

Hallgattam, amit mondott, ámde közben gyanakvón sandítgattam körül. Testvéreim izgatottan figyeltek s az ő izgalmuk s az alkalom ünnepélyessége tovább csiklandozott:

- És ha én rossz akarok lenni? Akkor te mit csinálsz?

Anyám arcát megint elborította a mosoly, elfordult. Nevetése mégis hangosan kibuggyant.

Ahogy ezt meghallottam, én is vele nevettem, harsogó, diadalmas kárörömmel, még táncoltam is hozzá egész eszeveszettül.

Atyám összehúzta a szemöldökét:

- No persze, - mondotta anyámnak, - ha te nevetsz rajta, akkor sohasem lesz vele békességünk!

Anyám már elszégyelte magát. Atyám pedig felém fordult:

- Figyelj ide! Ha te rossz akarsz lenni, akkor mi sem fogunk téged szeretni, testvéreid se, senkise!

Dacosan fürkésztem:

- Ha ti nem szerettek, majd szeret más! Elmegyek másokhoz! Van nektek itt ugyis ez a kettő! - s a testvéreimre mutattam.

Anyám összecsapta a kezét:

- Csak úgy nevezed a testvéreidet: ez a kettő?!

Most már mindent el akartam mondani:

- Igen, - hadartam, - ők mindig összebeszélnek! Itt van nektek ez a kettő, minek nektek három? Elmegyek, ahol minden játékot csak nekem adnak! Ahol sokkal több a játék, sokkal szebb, meg a csokoládé is több, meg minden! Meg nem kell úgy vigyázni az evésnél, meg a cipőmre, meg a ruhámra, meg semmire sem kell úgy vigyázni, mert minden az enyém és én azt teszek, amit akarok! Ha akarok rossz leszek és én nem bánom, ha rossz leszek, nem bánom, ha sohse fogtok szeretni! - S előhadartam a szomszéd lakókat, akik a lépcsőn csipkedve szoktak magukhoz hivogatni s úgy végeztem:

- Vannak ők elegen és nekik egy sincs, majd elmegyek azokhoz!

Atyám most már borús se volt. Csak figyelt s hallgatott. Anyám csodálkozott:

- Jaj, - mondta, - miket beszélsz te? S nem bánnád elhagyni apád, anyád, testvéreidet?

Úgy éreztem, itt a pillanat, amikor meg kell mondanom, amire annyiszor gondoltam:

- Ha tinektek az nem jó, hogy én elmenjek, akkor küldjétek el őket! - És testvéreimre mutattam.

- De mi őket ép úgy szeretjük, mint téged, - mondta anyám.

- De én őket nem akarom! - feleltem. - Nem kellenek!

Anyám még szólni akart, de atyám nem engedte.

- Hagyd Judit, - mondta, - úgy látom, rossz úton megyünk.
 

Behívott magával a szobájába. Ez hosszúkásabb szoba volt, mint a miénk. Az asztalon meg a szekrényben sok könyv volt, de egy pamlag is állt benne és egy szép nagy kályha. Atyám éppen valami prédikációt írhatott, mert az ablak mellett az íróasztalon ott láttam a teleírt papirosokat, meg a tintatartót. Ebbe a szobába nem volt szabad bejönnünk s ha én mégis megpróbáltam, apám mingyárt rámszólt az íróasztal mellől:

- Menj ki fiam, dolgom van.

Ez se tetszett nekem, ezt is többször akartam neki megmondani s ahogy most beléptem vele a szobába, ez is eszembe jutott.

Atyám leült a pamlagra s engem maga elé vett. Megfogta a kezemet s szelíden nézett rám:

- Ide figyelj, - mondta s én izgatottan hallgattam. - Majd meg fogod tanulni az iskolában, hogy mindent a jó Isten teremtett ezen a világon. Téged is, testvéreidet is. Ő bizott ránk titeket, hogy gondoskodjunk rólatok, hogy enni adjunk nektek, ruhát, meg játékot, mindent, ami egy gyereknek szükséges és jó. Ő mind a hármatokat ránk bizott, nemcsak téged egyedül. Azután egyszer majd számonkéri tőlünk: no, mit csináltatok a gyerekekkel?! Egyformán szerettétek őket, mind a hármat? Egyformán adtatok nekik mindent? És akkor én mit mondok majd neki? Hogy a Gyuri kívánta: küldjem el a másik kettőt? Hogy neki mindenből több jusson? Azt hiszed, én mondhatom ezt? Azt hiszed, ő nem fog akkor megverni engem? Elvesz tőlünk mindent! Nem lesz semmink és semmit sem adhatok neked! Úgy leszünk, mint a koldusok, érted?

Gyanakvón hallgattam.

- Azt mondod, megver téged?

- A, - mondta apám, - nem úgy van az, hogy ő egyszerűen megver. Máskép van ez. Itt belül ver meg. Engem is, téged is.

Ezt nem értettem s meg is mondtam.

- Ez úgy van, - magyarázta apám, - hogy megvan minden játékod, minden süteményed meg új ruhád s te mégis úgy érzed, hogy mindez kevés. Még többet akarsz! Kapsz még több ruhát, még több süteményt, még több játékot. De megint csak úgy érzed, hogy még mindig kevés! Akármennyit kapsz, az mindig kevés, minden a tiéd, még az is kevés! Így veri meg az embert az a jó Isten itt belül. Érted?

Nagyon erősen figyeltem.

- Á! - mondtam, - akkor én éppen olyan vagyok, ahogy te azt mondod! Mert én mindég mást akarok, meg mindég többet akarok!

- No látod, - mondta atyám. - Hát ezért tégy úgy szépen, ahogy mondom, bándd meg amit tettél s akkor minden jó lesz.

- És hogy bánjam meg? - kérdeztem kiváncsian.

- Ezt kell mondanod: én Istenem, engedd meg, hogy jó legyek és ne fájjon a szívem testvéreim játéka után. Engedd meg, hogy ne gondoljak mindig másra és legyen elég nekem, amit szüleim adnak.

- És akkor? - kérdeztem ravaszul és bizalmasan, - akkor mi lesz?

- Akkor lassan-lassan minden jó lesz. Szeretni fogod testvéreidet, szüleidet s nem fog fájni a szíved. No! mondd szépen! Kívánd szépen! Tedd össze a kezedet, én is összeteszem, látod? Kívánjuk szépen együtt!

De én nem tettem össze a kezemet. Nem tudtam, higyjem-e, vagy sem, amit atyám mondott. Féltem, hogy talán valóban úgy lesz, ahogy atyám mondja s ha megteszem, amit mond, nem fogom többé kívánni testvéreim játékát és talán egészen más leszek, mint aki vagyok és nem civakodhatok többé testvéreimmel.

- No, nem mondod? - sürgetett atyám. Fogta a kezemet, hogy összetegye, de én elrántottam s hátradugtam.

- Nem akarom! - mondtam hevesen. - Nem bánom, ha fájni fog a szívem! Nem akarom szeretni Ernuskót meg Oluskát!

Most anyám jött be testvéreimmel. Láttam rajta mingyárt, hogy odabent összebeszélt velük. Mindegyik egy-egy csomó katonát fogott a kezében. Sután, mogorván, de azért engedékenyen nyújtották felém a katonákat. Valamennyit.

- Nesze, - mondták, - legyen a tiéd. És szeress minket, mi is szeretünk téged és nem beszéltünk össze sohasem. - Letették a lábam elé a katonákat.

Azzal hozzám léptek, előbb bátyám, aztán nővérem. Megcsókoltak gyorsan, aztán mingyárt félreálltak egymás mellé.

Ez meglepett. Nem tudtam mit csináljak, de nem nyúltam a katonák után. Bizonytalanul tekintgettem körül, aztán félrehúzódtam a kályhához s onnét néztem mind a négyüket, gyanakvón, bizalmatlanul.

Atyám ültében lehajtotta a fejét s úgy figyelt. Testvéreim engedelmesen álltak. Anyám hozzám sietett:

- Hát nem is csókolod őket vissza?

Fejemet ráztam.

- A katonák se kellenek?

Megint csak ráztam a fejemet. Atyám feltekintett:

- Hm... hm... - morogta a szakállába. Felkelt s az ablakhoz állt. Én követtem tekintetemmel. Ekkor Oluska nővérem szólalt meg:

- Látod anyuka? - mondta. - Ő mindig ilyen rossz! A katonákat is odaadtuk, meg is csókoltuk s mégis csak rossz ő.

Ernuskó, a bátyám figyelmesen tekintgetett ide-oda. Aztán ő is megszólalt:

- Anyuka! Akkor most mit tegyünk? Akkor most ugy-e elvihetjük a katonákat?

Be sem vártam anyám válaszát. Hirtelen kiugrottam a kályha mellől s rátiportam a katonákra:

- Úgy! - kiáltottam - úgy!

Atyám erre visszafordult az ablaktól. Sandán néztem rá s újra visszabújtam a kályha mögé:

Nővérem sírvafakadt, bátyám szépen türelmesen letérdelt az összetört katonákhoz és figyelmesen nézegette őket. Aztán felszólt anyánkhoz:

- Anyuka! Akkor most mit csináljak? Mind összetörte...

Anyám csak nézett rám, csodálkozva.

- Majd kaptok újat, - vetette oda Ernuskónak. S megint csak nézett engem. Én pedig dacosan néztem rá vissza. Nővérem felhagyott a sírással. Bátyámmal együtt összeszedték a katonák roncsait. Engem anyám fürkésző, csodálkozó tekintete felizgatott s most közbekiáltottam:

- Az újat is összetöröm! Mind összetöröm! Nem akarok jó lenni!

Most bátyám odafordult szüleimhez:

- Anyuka! Apuka! Hát őneki mindent szabad?

Atyám csitította őt:

- Nem, nem, nem! Nem fog ő összetörni többet semmit! Csak menjetek szépen. Majd kaptok újat.

Ernuskó kézenfogta Oluskát s kimentek a szobából. Az ajtóban visszanéztek rám. Bátyám türelmesen, nővérem haragosan; még utoljára kidugta a nyelvét.

Egyedül maradtam szüleimmel s nem mozdultam a kályha mellől. Anyám odaállt az ablak mellé atyámhoz s ott sugdolóztak. Halkan beszéltek s ez mingyárt ingerelt:

- Ne sugdossatok! - mondtam, - mert én úgysem leszek jó!

Akkor atyám közeljött hozzám s belenézett arcomba, ahogy ott a kályha mögött álltam.

- Ne nézz! - mondtam dacosan s félrefordultam. Anyám sóhajtott. Láttam, hogy titokban könnyet törült ki a szeméből.

- Hiába sírsz! - mondtam s egészen befordultam a kályha felé, hogy se atyám se anyám ne nézhessenek rám. Atyám azonban szelíd erővel maga felé fordított:

- Ide figyelj, - mondta. - Ha hamarosan nem javulsz meg, nem tehetek egyebet, kénytelen leszek téged megszidni, megverni. Mert testvérek vagytok és te sem lehetsz több, mint ők!

Felszegtem fejemet.

- Akkor csak verj meg most mingyárt, és akkor úgysem maradok nálatok!

Kijöttem dacosan a kályha mellől. De azért nem hittem, hogy igazán megverne. Valóban úgy is volt. Atyám szelíd maradt, fejemre tette a kezét, a pamlaghoz vitt: ott megint térdei közé vett s úgy nézett szemembe:

- Én még mindig hiszem, hogy meg fogsz javulni, s hogy nem kerül sor a szidásra meg a verésre. Mert az nekem is nagyon fájna meg édesanyádnak is.

- Nem igaz! - mondtam, - az neked nem fáj! Ha én Oluskát megütöm, az nekem sohse fáj, az nem igaz!

Ő azonban megveregette vállamat:

- No, most csak menj szépen és próbálj jó lenni. Csak egy kicsit. No, menj szépen...

Anyámhoz igyekeztem. Kinyitottam a konyhaajtót. Csupa gőzben, pirosan sürögtek ott anyám s a szolgáló. A tűzhelyen nagy kondérban szilvalekvár fortyogott. S a szél a nyitott ablakokból fel-felhozta a hátsó udvarról az iskolásgyerekek zaját. A mozsár csilingelt, a szolgáló éppen cukrot tört. Ebben az időben a Lidi szolgált nálunk, egy hosszú, erőscsontú lány, az arcában is minden hosszú volt és csontos, mintha a szemei is hosszúak lettek volna s a tekintete is csontos, kemény, kék.

- Csak be, be! - kiáltotta, ahogy meglátott. - Hagyja békén az édesanyját, mert aztán majd hiába nyafog a lekvároskenyérért!

- Te, Lidi, -, mondtam haragosan, - te csak dolgozz, te csak szolgálólány vagy.

- Hát te? - s rámrontott, s dühösen, tréfásan hadarta: - te egér, te patkány, te veréb, te csíz! Te tücsök, te istennyila! Mars be!

Én meg szemközt álltam vele s én is hadartam:

- Te, te, te! Te csak dolgozz, te szolgálólány vagy, te csak dolgozz!

Anyámhoz mentem. Megfogtam a kezét s elhúztam a kondér mellől, ki az előszobába. Ott azt kérdeztem tőle:

- Anyú. Kit szeretsz te a legjobban?

- Téged, téged! Hiszen sokszor mondtam már!

A szilva odabenn fortyogott, anyám sóhajtott:

- Jaj a szilvám, fiam. Jaj a szilva!

Lidi is mingyárt kiáltott:

- Ne engedje a fejét bolondítani attól az ördögtől!

Megfogtam anyám kezét:

- Te, anya! Azt akarom, hogy megmond őnekik, hogy engem szeretsz a legjobban! Most mingyárt! Megmondd Ernuskónak és Oluskának.

- Jaj, dehogyis! Nem szabad azt! Hová gondolsz? - s meg-megcsókolt

Letöröltem a csókját.

- Az semmi, - mondtam. - Ez csak egy csók! Csak a te nyálad, csak a te szájad! Hanem most mingyárt mondd meg nekik, hogy csak engem szeretsz!

- Jaj, jaj, - mondta anyám, - elmondják apának! Azt akarod, hogy én is kikapjak?

- Igen, - mondtam, - kapj ki te is! Ha nem akarsz kikapni te is, akkor te se kellesz nekem!

A szolgáló kikiáltott:

- Gyüjjön már! Odaég a lekvárja!

Anyám megint megcsókolt:

- Majd este beszélünk róla, jó? Az ágyban, ima után. Jó? Most, csak menj szépen és ne szólj senkinek semmit.

- Jó, jó, majd este beszélünk róla, csak addig csitt, csitt!

Akkor egyenest berobogtam a mi szobánkba. Megálltam az ajtóban, s úgy kiáltottam testvéreim felé:

- Majd meglátjátok, mi lesz este!

De ők nem feleltek.

Este, mikor atyám megjött a templomból, a mi szobánkban már terítve volt a nagy kerek asztal. Csak szüleim ettek az asztalnál, mi egy kis padban az ablaknál. Testvéreim ültek az egyik oldalon, én velük szemben a másikon. Szüleim zsírosat ettek, mi tejeset. Máskor mindig kilestem a falatot a szájukból, most azonban nem sandítottam tányérjuk felé, egészen másvalami izgatott. Nem akartam kivárni, amíg ágyba kerülünk. Azt akartam, hogy anyám itt, vacsora közben tegye meg vallomásait arról, hogy csak engem szeret, s testvéreim neki se kellenek. Már vacsora előtt kértem őt erre, de ő megint csak csittított. Most aztán szemmel, kézzel mindenféle jeleket adtam neki. Ő csak visszaintegetett, de nem akart szólni.

A jelek feltüntek testvéreimnek. Összesúgtak. Ekkor már nem türtőztettem magamat tovább:

- Anya! kiáltottam, - úgye most mindjárt meg fogsz mondani mindent!

Anyám integetett:

- De Gyurka! - mondta, - hiszen mondtam, hogy majd az ágyban!

Testvéreimre sandítottam: Ernuskó szelíden s engedelmesen nézett körül, Oluska izgatottan forgatta a fejét. De azért egyikük sem szólt, apám se, csak ettek tovább. Ernuskó éppen úgy fogta a kanalat, mint apánk, úgy tört a kenyérből, úgy ivott a vízből s mindig nézte apámat. Nemsokára újra felkiáltottam:

- Anya! most mondj meg mindent! Most mingyárt!

Anyám idegesen rázta a fejét:

- Ej, ej... - s mindenféle jelt adott, hogy hallgassak. Szájára tette az ujját, mutatta behúnyt szemét, hogy majd az ágyban, az ágyban... Nővérem most már nem állhatta meg:

- Mi az, anya? - kérdezte.

- Semmi, Oluska, semmi.

- Mégis, mi az, anya?

- Csitt, csitt. Megtudod te is este, az ágyban.

Ez nekem sehogyse tetszett s most már kijöttem a padból.

- No, mi van teveled? - kérdezte apám, s abbahagyta az evést.

- Anya mindent meg akar mondani! Meg akarja mondani, hogy engem szeret a legjobban s ők ketten neki se kellenek! Csak azért nem meri mondani most, mert fél, hogy ő is kikap!

Anyám pirosan, zavartan kacagott:

- Ej, ej, dehogyis mondtam én ilyet! Én csak azt mondtam, hogy téged is nagyon szeretlek!

- Nem igaz! - feleltem hevesen, - és ha meg nem mondod most mingyárt, akkor te se kellesz nekem többé!

Nővérem hevesen forgatta a fejét.

- Igaz, anyuka? Igaz ez?

Bátyám csak nézte őket figyelmesen. Apám a fejét csóválta, szemrehányóan nézett anyámra, majd így szólt:

- Édesanyád ilyet nem mondhatott! Ezt biztosan csak te találtad ki. Édesanyád egyformán szeret mindhármotokat, éppen úgy, mint én.

Anyám zavartan bólogatott:

- No persze, persze. Természetesen. Én csak azt mondtam, ha Gyurka jobb lesz, én is jobban fogom szeretni. Tudod, Ezékiél, ezt mondtam.

- Ez már helyes, - felelte apám, - és ez magától értetődik. De ő nem hogy jobb lenne, hanem mindig csak rosszabb lesz. S maholnap azt a szeretetet sem érdemli meg, amit a többiek.

Anyám megint bólogatott:

- Én is így gondoltam Ezékiél...

Apám újra evéshez fogott, majd rámszólt:

- Ülj csak vissza a helyedre s egyél!

Valamennyien ettek, csak nővérem mondta halkan:

- Ő mindenfélét kitalál.

Én azonban nem ültem vissza a helyemre. Elhülten s dacosan, szégyenkezve, póruljártan nézegettem egy ideig.

- Anya! - kiáltottam, - ugye te csak azért mondtad így, mert te félsz tőle? - s atyámra mutattam.

- Őtőle? - mondta atyám. - Így hivod apádat?

- Tetőled! - mondtam.

- Tetőled? - mondta atyám, - így hivod édesatyádat?

- Te nem vagy édes! - feleltem, - te csak őnekik vagy édes! Őnekik! - s testvéreimre mutattam. - Nekem te nem vagy édes, amig őket el nem küldöd! És te sem vagy édes, anya, mert félsz, hogy kikapsz és nem mered mondani, hogy neked se kellenek ők és engem szeretsz a legjobban!

Most apám odasúgott valamit anyámnak s ő így szólt:

- Gyurka, ne szólj közbe. Ülj vissza s egyél. Ha így fogsz viselkedni, én se foglak többé szeretni, semmitse foglak szeretni! Testvéreidet már megbántottad, atyádat is, engem is, mindenkit megbántasz s aztán azt akarod, hogy szeresselek, jobban, mint a többieket.

Dacosan feleltem:

- Ne szeress! Ne szeress!

- No jó, - mondta anyám, - hát akkor én sem szeretlek többet. Senki sem szeret többé.

Valamennyien tovább ettek. Én visszaültem a padba. Jó ideig nem ettem a haragtól és szégyentől, aztán mégis elcsábított az étel. - Úgy, úgy, - gondoltam, - csak ne szeressen senki, úgyis el fogok menni...

Lefekvésnél anyám, mint mindennap most is, sorra járta ágyainkat s hozzám is odajött, hogy együtt imádkozzunk. Leült ágyamra. Már setét volt a szobánkban, csak szüleink hálójából az ajtón át látszott valami világosság. Láttam anyámat, amint ágyamon ült, de úgy tettem, mintha ott sem volna. Ő odahajolt hozzám s a fülembe súgta:

- Ugye megmondtam, hogy várd meg az estét? Látod? Most elrontottad a dolgot egészen! Pedig igazán téged szeretlek a legjobban!

Nem szóltam. - Csak beszélj, - gondoltam, - én hallgatok.

Anyám közelebb húzódott hozzám, dédelgetett, becézgetett, de csak halkan, nehogy testvéreim, akik a szoba túlsó sarkán feküdtek, meghallják.

- De igazán, - mondta, - igazán téged szeretlek.

Erre én is felültem:

- Csak menj te! - mondtam, - most már úgysem hiszek neked! - De azért én se voltam hangosabb, mint ő, én is vigyáztam, hogy meg ne halljanak testvéreim. Anyám pedig egészen a fülemhez hajolt:

- Akkor se hiszed, ha sokmindent veszek neked?

Én is a fülébe súgtam:

- Olyat, ami őnekik nincs?

- Igen, olyat, ami nekik nincs. De aztán megint el ne árúlj!

Anyám aztán úgy tett, mintha eddig imádkoztunk volna.

- Ámen - mondta a végén s megcsókolt. Felkelt s bement atyámhoz. Az ajtót betette maga után. Setét lett. Csak szüleim ajtaján alul látszott egy vékony sáv világosság, aztán nemsokára az is eltünt...