Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 13-14. szám
Arany János ajándékozott meg bennünket az «epikai hitel» fogalmával, s most Illyés Gyula egyik legutóbbi cikkében «lírai hitel»-ről beszél. «A költő megbízhatóságát keressük, s ez a megbízhatóság csodálatos szerepet játszik az esztétikai elbírálásban is, az irodalomban különös szerepe kezd lenni az adott szónak» - mondja Illyés. De én nem erről a lírai hitelről akarok beszélni, nem az adott szóról, s nem a hitvallás őszinteségéről. Van máskép értelmezhető lírai hitel is. Nemcsak hinni kell a költőnek saját igéiben, az olvasó a költői élmény igazságára is kíváncsi, ebből az ösztönből kutat annyit a költő intim élete után, ezért akarja pódiumon látni, s tudni magánügyeit. Az olvasó nem hajlandó megelégedni a versben rejlő benső igazsággal, külső, reális támasztékokra van szüksége, mint hitetlen Tamásnak a tapintható sebekre. Ha palotáról írsz költő, vajjon palotában laksz-e csakugyan? S nem kávéházi asztalnál fested-e az alpesi kilátást? Költő, hazudj szépet nekem - így definiálták régen a poéta szerepét, de e kívánságban több a szellemesség, mint az őszinte vágy. Semmi sem kompromittálhatja az átlagolvasó szemében jobban a költőt, mintha megtudja róla, hogy például bordalokat írván, nem szerette a bort.
Milyen meleg még ma is, s mily sokat idézett a Reviczky Gyula avitt kis verse a bizonyos rózsákról, amit betegágyához küldött a bájos ismeretlen - csak mert igaz volt a rózsa, s igaz lett a megjósolt halál. A lírai hitel ereje sokszor képes megóvni egyébként talán elkallódó műveket is a mulandóságtól.
De sajátságos paradoxonként, az olvasó akármennyire is igazságot kíván a költőtől, voltakép mégsem hisz neki. Nem hiszi, hogy úgy érez és annyira szenved, mint ahogy leírja, s a leggyötrőbb soroknál is elnéző részvéttel gondol a költő abnormis idegzetére, s irreális képzelődéseire. Az olvasó szerint a költői mesterség célja, és lényege: szép és hatásos szavakat
A jó költő definiciója, hogy mindig igazat ír. Sem többet, sem kevesebbet, s nem szabad tévednie egyetlen árnyalattal sem. Egy szó, ami nem fedi pontosan a belső valóságot, már hazugság. Ez a költő etikája.
Ha azt gondolja:
De az igazság nagyon komplikált fogalom; és sokszor nehéz feladat megfejteni, hogy hol és miért igaz egy vers? S nyilván nem elég a jó vershez, hogy igaz legyen. Mennyi megindítóan igaz érzés szül szerencsétlen rossz verseket! De igazság nélkül nem lesz jó a vers, még csak meggyőző sem. Voltak korok, mikor a divat igénye brilliáns technikát, romantikus pózt, stílusos szenvelgést, vagy az őszinteség nyers szabadságát követelte a jó verstől. De a vers legfeljebb ezek dacára lehetett jó. Mindent hozzá lehet tenni és mindent el lehet venni a verstől, de a belső igazság ereje nélkül összerogy, mint csonttalan test s unalmas papiros marad.
Az igazság, a vers igazsága valami előre meghatározott, s bensőnket magasról kormányzó erő. Mint Platon eszméinek világa, a művészet is voltakép csak
Hányszor láttam Babits Mihályt föl és alá sétálni a hosszú esztergomi tornácon, s az emeletes kert kigyós ösvényein, hányszor láttam töprengésbe sötétült arcát!
- Mintha már tudtam volna azt a szót! csak elfelejtettem. S tudom, hogy a sok szó közül egyik sem az, amit ki kell mondanom. Nem kitalálni akarom, csak megtalálni, amit emlékezetem elfelejtett!
Mint tanu jelentkezem, s szeretnék az új verskötetről beszélni. Tudom, hogy nem vagyok rá hivatott, sőt formatisztelő babonák szerint jogosult sem. A bírói gyakorlat szerint családtag nem köteles vallomást tenni. De önként jelentkezve nem szokták megtagadni tőlük a szót, ha fontos mondanivalójuk akad.
Az én mondanivalóm tanuvallomás a lírai hitelről. A zsurnaliszta kiváncsiság hamis kulisszatitkai helyett vallomás az eleven földről, melyen a költő állt, a változékony égről, mely nyomasztó gondolatait visszhangozta. Bírálója nem lehetek, de a verseiben megrögzített időnek én vagyok egyetlen tanuja.
Mint tanu, láttam és tanultam is. A költő sohasem hazudik, a földön áll - és mégsem a földről beszél. És nem az arca elé tolakvó arcokat rajzolja, nem a szemébe szürődő tájat, valami másról beszél, valami távolibbról s mozgó arcoknál s fáknál állandóbbról - mégis, a versben valahol rejtve benne van mindaz, amit közben meglátott és megérzett. Talán csak egy szimbolikusnak látszó hasonlattal tapad a percnyi élményhez, csodálatosan legtöbbször éppen az abstrakcióként ható hasonlatok rejtik azt a kemény és titkos magot, amiből a vers koronás törzse kihajt. Ilyen realitások gyakran a jelentéktelen köntösű jelzők is, melyek mint eleven gyökerek, szorosan tapadnak a földben, s az eszmék világát belekötik a szerves életbe. Mi minden elfér egyetlen hasonlatban, vagy jelzőben! mennyi felgyült íz és kicsordult vallomás. Egy élet eredménye lehet benne, legfőbb élmény egyetlen szóban. Ezekben árulja el magát a költő, a földi embert, a szenvedőt, a tudat alá gyűrt titkokat.
«Mint a kutya silány házában...»
Ez a kutya élt, ez a silány ház valóságos formáival kínozta szemét. Magunk tákoltuk össze hulladékfákból, alacsony lett, s szegény Ádáz alig bírta alájakaparni magát. Ügyetlen ácsmunkánkból kiálltak a szögek, nyomták és felvérezték a nyugtalan s mindig haragvó szegény állatot. Mindez nincs benne a versben, nem is fontos tudni. De a vers e kínzó látványból vette
«Nagy almáriumomban néha szalagokat találok...»
Itt magamat ismerem meg, régi rongyok, selymek s szalagok közt szorgos rakosgatásban, gyermekkorból maradt, szégyelt s leküzdhetetlen emlékgyüjtő passzióm bolondos látványaként.
S az űr, a szomszéd falu, a szomszéd csillag, a csirregő madár - ez mind esztergomi kép, s a felhők alatt lengő magányos házban töltött napok íze. A sokablakos tág verandába besugárzó aranyos panoráma nélkül nem születhettek volna meg e versek, vagy egészen mások lettek volna, mint ahogy az ember is megváltozik még jellemében is más égtáj alatt. Mindez természetes és magától értődő volna, ha naturalista szemmel megfigyelt leíró versekről volna szó. De a
Igen valószínűnek tetszik, hogy ez az idegállapot, s ez a témakör, kíválóan alkalmas a költői légvárak tetszetős kiépítésére. A legtöbb olvasó valóban úgy tudja, hogy az eszmék realitástól elvált világa felelőtlen is a realitásoktól, s ezt szabadságnak érzi, a költészet nehézségeinek megkönnyítését érzi bennük. A költőt nem nyomják a fizikai törvények parancsai, felelőtlenül csaponghat. Tudom, van sok föld felett lebegő légvár. De az igazi költészet legmagasabb tornya is földi matériából, kézzelfogható téglákból épült, s alapkövei nem felhőkön nyugszanak, hanem az egyszerű és becsületes anyaföldön.
Valaki baráti társalgás közben azt számolgatta, mely versek születtek esztergomi impresszióból. - Például az utolsó is, - mondta a költő, -
Alig tudnék jobb példát a lírai hitelre, a hasonlatba rejtett élményre, mely titkosan búvik meg a sorok közt, mégis, mint a lencse fókusza, úgy lobbantja lángra a verset. Én látom az üvegszemű verandát, a nyujtózó tornác fénnyel vakító fehér oszlopait, látom az öreg meggyfát, renitens behajló gallyaival. A brutális napfénytől kiszikkadt lombok között csügg itt is, ott is néhány fönfelejtett meggy, kicsire töppedten himbál öregségtől megvéknyult gyenge száracskákon a megsötétült fanyar gyümölcske. S látom őt járkálni a fa alatt, látom mindig nyugtalan halvány arcát, elborult sötét szemeit. Fáradhatatlanul járkál, s olykor, mint szórakozott kamasz, utánakap a hajlós ágnak, s lecsípkedi az érdemetlen gyümölcsöt. És így tudom a vers pillanatát, az időt tudom és a teret is tudom, állok az ablakban, nézem őt, s emlékemben megmaradt az akkori ég színe, - még nem tudom a verset, de látom a téglákat, melyekből épülni fog, látom a láthatatlan kínt, látom az irányt, melybe majd föltöri magát.
De szinte sorról-sorra idézhetném a versorok mögé a reális valóság képét, bizonyságot téve a jelzők és hasonlatok hiteléről.
De vannak a költőnek misztikusabb titkai is.
A kötetben olykor akad egy-egy vidámabb élményből fölmerült kép is.
«Két galamb mint két fehér levél
miket hullva keringet a szél.
Levegőből dobta egy merész
repülő? Vagy égből égi kéz?
A galambok a szomszéd parasztházból jöttek át látogatóba, s vakító fehér széttárt szárnyaikkal sűrűn szelték át kertünk fölött a közös eget. S a szálló galambok emlékét egy másik emlék szövi át - egy langyos délután Pestről érkezett reklám-repülőgép emléke. Hirdetmény-céduláit sűrű rajokban dobálta le a szédítő magasból, s mi mindannyian naiv örömmel futkostunk a kertben, hogy legalább egyet elkapjunk a nap alatt villogó repkedő papirokból. Ildikó sikongatva nyujtogatta karocskáit, de a megkívánt cédulák mind lehulltak a völgybe, - végre is Mariskát menesztettük le a városba, hogy hozzon belőlük. S Mariska aztán jött ragyogva:
Szeretem a derűt, melyből oly kevés jutott nekünk, s ritka jelentkezéseit kis jeleiben is híven őrzöm. Talán sohasem felejtem el azt a kedves sugárzó diák-arcot, amivel egy reggel berohant a házba, naiv ujjongó hangját, ahogy rámkiáltott:
De ilyen vidám idézni valóm nincs is több.
Persze, tudom, nem lehet számításon kívül hagyni a költők «abnormis» idegállapotát. E kötet szörnyűségében legirreálisabb verse, a
Minden vers Napló, elmult napok ízeivel, eseményeivel s szorongásaival tele napló, nemcsak annak, aki írta, - nekem is. Talán túlságosan is csak ezt látom bennük, nem a művet, nem a fölrepített eszmét, nem a vers egyéni életnek elindult életét. A megakadt perceket látom felejthetetlenül, a kis esetek mögött húzódó komor s fenyegető eget, sorról-sorra látom arcának változó játékait, s míg gyengéden kézenfogva vezetem ki a kötetből egyik verset a másik után, velük együtt elémtoppan a meglesett küzdelem veszélyes angyala is.
Nem arról beszélek, hogy úgy legyen igaz a költészet, hogy aki háromágú fát lát, ne írhasson le százgallyú törzset. A költőnek
Egy rég hallott eset jut most eszembe arról, hogy nincsenek a művészetben véletlenségek. Turnerrel kapcsolatban jegyzi fel egy műtörténész, hogy a mester egyik akvarelljén, mely a velencei Campanilét ábrázolja, föltünt egy fölöslegesnek látszó kis piros vonás. Úgy hatott, mintha csak az ecset véletlen és szeszélyes kilengése dobta volna e céltalan színt a papírra. De mégis meglepő volt, hogy Turnernek valamennyi Campanilét ábrázoló képén, melyek ugyanabban az évben készültek, makacsul feltünt e piros vonal, s utánajárván a dolognak kiderült, hogy abban az évben restaurálási munkákat végeztek a Campanile csúcsán. E rejtélyes piros színfoltot tehát a miniummal bevont kőművesgerenda diktálta.
Szeretnék még a legutolsó versekről beszélni, de alig merem említeni a Botozgatót, s a Beteg-klapanciát. Túl közeliek még, s túlságosan fájnak. E verseket olyan egyszerűknek érzem, mintha eleven hangját hallanám, a gondolatot semmi sem erőlteti többé, se rím, se forma nyüge, önként ömlik a szó, mint megkínzott testből a jajgatás. A beteg elszakad a világtól, csukott falai közt elfelejti az emberekkel való társalgás sok fáradtsággal begyakorolt nyelvét. Életét fenyegető harcban leszakad róla a konvenciók kényszere, elfelejti az idegennyelvet, melyre gondolatait állandóan