Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 13-14. szám

RÉDEY TIVADAR: VAN-E JOBBOLDALI ÉS BALOLDALI IRODALOM?

Pakots József emlékének

Hölgyeim és Uraim [*]

Amiről most - ez írói kongresszus munkatervének szolgálatában - beszélni szeretnék: irodalmi életünknek ú. n. «kényes» kérdései közé tartozik. Ha csupán felveti is valaki, hamarosan álnok mellékcélok kergetésének gyanujába foghatják. Legyen az illető a közéleti nyilvántartóban jobboldalinak elkönyvelve: nyomban azzal a föltevéssel fogják megtisztelni, hogy a kérdést csak azért bolygatja, mert a politikai baloldaliság kárhoztatásának ürügye alatt esztétikai orthodoxiájának olthatatlan szenvedélyét: a mindenáron való irodalmi eretnekégetést is kiélheti. Ha pedig baloldali hírben álló író nyúl a kérdéshez, kézenfekvő annak a nézetnek megkockáztatása, hogy a maga harcos világnézetének szemszögéből a túloldalon a tisztán művészi értékek iránt szándékosan is vakságot erőltet magára, mert a más felfogáson alapuló világképben egyebet; mint a maga törekvéseinek kerékkötőjét, nem láthat, sőt pártfegyelemből valójában látnia sem szabad. Van-e jobboldali és baloldali irodalom? - így hangzik a kérdés s a felelet rá innen is, onnan is rendszerint az; hogy: nincs, - csak a megokolásban van annyi - nem éppen jelentéktelen - árnyalati különbség, hogy jobboldali megítélés szerint azért nincs, mert extra ecclesiam nulla salus, s ami a falakon kívül történik, az egyáltalán nem irodalom, pusztán destrukció; baloldali álláspontból pedig azért, mert e szerint az irodalom szükségképen vagy baloldali, vagy nem irodalom, hanem: impotencia. E két szép latin megbélyegző szó az ártó értelemben vett «irodalompolitiká»-nak talán jó szolgálatot tehet, Kain testvérgyilkos botjául esetleg kitünően használható, de vele a kérdés gordiusi csomóját csak úgy huszárosan kettévágni bizonyára mégsem lehet. Irodalmunk állítólagos «kettészakadás»-ának kérdését azzal aligha fogjuk kiküszöbölni, ha az «irodalom» fogalmi meghatározását és rangjelzését a magunk téma: és gondolatköre számára tartjuk fenn, ami pedig ezen kívül esik, azt kurtán és ridegen szakadárságnak nyilvánítjuk. Ez a felfogás mindenesetre igen kényelmes, a számvetésben olyan olcsó könnyebbséget jelent, akár a törlőgummi, melynek nyomában üdvös, semmiféle szellemi mérlegelő munkát immár nem kívánó fehérség és üresség támad.

Állítólagosnak mondtam irodalmunk kettészakadását, holott a kávéházak írói asztaltársaságaitól egészen az állandósult világnézeti botrányoknak kiszolgáltatott Pen-kongresszusokig úgyszólván nincs irodalmi életünknek olyan megnyilvánulása, mely a közvéleményt ne erre a helyzeti elkülönülésre figyelmeztetné. Mintha valami láthatatlan parlamenti háznagy az írótoll magyar képviselőinek kijelölte volna jobb- vagy baloldali ülőhelyét s a közönség, mely erről szinte kizárólag a napisajtóban tükröződő rokon- vagy ellenszenvekből értesül, maga is afféle világnézeti nyilvántartót állít fel az írókról, elvárván tőlük - akárcsak a honatyáktól - a pártállásból folyó párthűséget, szellemiek terén a «gutgesinnt»-séget, illetőleg az ellenzékiséget. S még az írók is, hacsak minden elképzelhető függéstől nem függetlenek, - amire különben a mi sanyarú írói életünkben igazán elenyészően kevés a példa, - annyira-amennyire vállalják és állják ezt a fémjelzést, hiszen legtöbbször már elhelyezkedésükből folyik, hogy azzal együtt a helyi légköri viszonyoknak, a «genius loci» megíratlan törvényeinek is alá kell magukat vetniök. A világért sem állítom, hogy ebben az őszinte elvi alapnak, a becsületes meggyőződésnek semmi része nincs, de bizonyos az is, hogy ami az irodalmi életnek egyes csatazajos fordulóin, rendszerint az aktuális politikum medrébe beágyazva, az önálló ítéletre képtelen napilapolvasók elé kerül: abból nem mindig az igazságszeretet beszél; s főleg nem mindig az autochton irodalom szempontjai azok, amik tiszteletben tartatnak.

Jobbról is, balról is az egyoldalúságnak olyan kirívó jeleit láthatni, hogy akárhányszor már-már a jószándék őszintesége felől is kétségeink támadhatnak; pedig a jószándék jobbára csakugyan megvan, csakhogy az egyszersmindenkorra felvett attitude-nek, néha a puszta gondolkodásról is lemondó megszokásnak csonttá keményedett burkában lappang.

A világszemléleti és esztétikai konzervativságnak - legalább abban az értelemben, ahogy nálunk hangsúlyosan «jobboldali»-nak szokták magasztalni, vagy ócsárolni - olyan merev és szűkkeblű megjelenési formája is mutatkozik, mely a művészet örök és természetes tárgyi és kifejezésbeli gazdagodását ellenszenvvel nézi, vétkes pártütésnek tekinti, a helytelenül felfogott hagyomány-tisztelet megtagadásával vádolja és semmi egyébre sem alkalmas, mint a hivatalosan szabadalmazott epigonizmus kitenyésztésére. A megértés erényét nemcsak hogy nem gyakorolja, hanem egyenest fél attól, hogy a művészileg újat befogadja: benne legott afféle trójai falovat szimatol, mellyel istentudja milyen ártalmas és dúló ellenségek kerülhetnek a várfalak közé. Az efajta jobboldaliság az irodalmi parnasszust legszívesebben holmi állandóan kifüggesztett «megtelt» táblával képzeli el, ötven esztendős írókat, akiknek kimagasló tehetségéről egész írói életmű tanuskodik, hajlandó holtukig éretlen forradalmárokként kezelni, anélkül, hogy bennük a legértékesebb irodalmi tradicióknak megújulását, továbbsarjadását és kiteljesedését még csak meg is sejtené. Ez a múltbaragadt jobboldaliság a jelenre kivájt szemmel tekint és irodalmunk legegészségesebb gyökérhajtásai között is fehér botjával vak ember módján hadonász; vagy legtöbbször még a botorkálást is únja, inkább csak magába roskadva üldögél a tisztes templomromok tövében.

Irodalmi életünk baloldalán annál nagyobb a mozgalmasság s főleg a hangosság. Ha az elvi konzervativ magát arisztokratikus elzárkózással bástyázza körül: a szellemi élet avantgardistája örömest ragaszkodik az örök lázadó harcias pózához. Mindenhez hozzászól, a kritikát szinte privilégiumként követeli magának, amellett, hogy az újat, az elképesztőt, néha a merő divathóbortot is alkalomadtán hajlandó kritikátlanul méltányolni. Helyzeténél fogva kénytelen a törekvései körül felburjánzó sznobizmus segítségét is igénybe venni, ennek következtében benne magában is könnyen kifejlődik valami abból, amit Jules Lemaître «auto, sznobizmus»-nak nevezett. A maga baloldaliságát szívesen és minden kételkedés nélkül azonosítja a «haladás»-sal, s míg a jobboldalt származási és társadalmi gőggel vádolja, benne az emberbaráti, munkástestvéri önérzet ágaskodik sokszor valóban a gőg magasába. Gyűlöl és lenéz minden arisztokráciát, de ahhoz váltig ragaszkodik, hogy a saját tábora az intellektuális arisztokráciával egyet jelent. Az irodalomban az elvi tradicionalizmust megvetéssel önképzőköri szellemnek minősíti, arról azonban szívesen megfeledkezik, hogy az önképzőköri éretlenség vagy éppen zöldség a legbaloldalibb szellemmel is kitünően megfér.

Íme: a legrikítóbb s csak sebtében előragadott, de szinte napról-napra szemetszúró ferdeségek, - jobbról és balról. Tehát mégis csak van jobboldaliság és baloldaliság az irodalom világában is és nemcsak a köz- és politikai életben? Nem különös-e ehhez az eredményhez jutni olyan elmélkedés során, mely erre a kérdésre tagadó választ kívánna adni?

A kérdés azonban nem olyan bonyolult és egyáltalán nem olyan «kényes», mint felületes megítélésre gondolni lehetne. A nem mindig jóhiszemű és majd mindig meddő vitatkozások, amelyek körüle napirenden vannak, végeredményben azokra a mindkét részről szívósan ápolt balhiedelmekre mennek vissza, melyeknek egyikére-másikára a megelőzőkben már rámutattam. Egyéb sem kell, mint az az állandóan felmerülő fogalomzavar, mely az ú. n. irodalmi életet következetesen összetéveszti magával az irodalommal: s máris nyakig benne vagyunk az áldatlan félreértésben. Az irodalom (s ez az, amiről azok is, kik ügyét tollal és tettel szolgálják, legsűrűbben megfeledkeznek) művészet és nem publicisztika. Hogy a többi művészettel szemben tartalmi, eszmei, ha úgy tetszik: világnézeti sugalóerővel is rendelkezik - mégpedig a költő nagyobb művészi hódító- és lélekformálóképességénél fogva a publicistáénál rendszerint jóval különbbel és hatékonyabbal - abból még korántsem következik, hogy művészi értéke és jelentékenysége akár jobb-, akár baloldali gondolatkör szolgálatába állított propagativ eredményeknek bármiben is függvénye lehet. Esztendeje, a Balatoni Íróhéten tartott kongresszusi előadásomban, eléggé rámutattam azokra a nem csekély és nem fájdalmatlan áldozatokra, melyeket a szépirodalomtól a neki szállástnyujtó és kenyérgondjain mégiscsak sokat segítő zsurnalisztika követel. Körülbelül innen veszi a felületes és önállóságra képtelen irodalmi közvélemény az irányítást ahhoz is, hogy lírikusainkat, vagy regényköltőinket jobbra vagy balra állítsa. Mert magukban alkotásaikban ilyen olcsó eligazodáshoz bizonyára sokkal nehezebb volna fogódzót találni: Ady lírájáról mondta költőtársa; Babits Mihály, hogy: «lázadó és arisztokrata, mint minden igazi művészet». Valóban, a művészet - ha erre a rangjelzésre érdemes - ezt a két «ellensarki vég»-et múlhatatlanul magában egyesíti. Az arisztokratizmusa nem meggondolás, még kevésbbé elszánás dolga, hanem egyszerűen létfeltétele, akár a növénynek az, hogy gyökere legyen. Az ősök kultusza itt - hogy Rilke finom megkülönböztetésével mondjam - «nem szolgavágy, de szolgáló erény». A valódi írót kétezer esztendős hagyomány táplálja és emeli, ez előtt fejethajtani, ennek szívet tárni nem megalázkodás, hanem a szellem örök életébe vetett, megtermékenyítő és szárnyat adó hit. De lázadás nélkül sincs valódi művészet, mert minden új tehetségnek önérvényesítési vágya, mellyel a meglévőtől való egyéni elkülönülésre, annak valami művészi újjal és többel való meggazdagítására tör: már önmagában is lázadás. A hagyományok talajából kiszakadva: élő művészet nem támadhat, ez az út csak a múló és hervadásra ítélt izmus-okhoz vezet. Lelki és formai lázadások nélkül pedig az egyetlen örök és örökké szellemi csődöt, művészi meddőséget jelentő izmusban: az epigonizmusban rekedünk el.

Ennyi is elég annak világossá tételére, hogy a közéleti, tehát tisztára helyzeti jobb- vagy baloldaliságot az irodalomra is könnyelmüen és felelőtlenül kiterjesztő felfogás a kérdésnek még csak a lényegével is mily kevéssé van tisztában. Szerencsére maguk az írók problémát legfeljebb szintén csak helyzetileg látnak s ezt - mondjuk - azzal, hogy melyik kávéház asztalához ülnek le, többnyire elintézettnek is tekintik. A szörnyű dilemma iránt pedig, ami ezen túl következnék, hála Istennek, meglehetős. érzéketlenségben szenvednek. Legalábbis azt tapasztalom, hogy az úgynevezett «irodalmi élet» térképén kínos gonddal megvont és harsogó színekkel kimázolt demarkációs vonalakat ők maguk tartják legkevésbbé tiszteletben, s az a szellemi kézfogás és lelki átölelés, mely elől semmiféle közéleti fejcsóválás hatása alatt ki nem térnek, nem napi és pártszempontokhoz, hanem a megértésnek és megbecsülésnek bizonyára magasabb szempontjaihoz igazodik. S azt is tapasztalom, hogy a becsületes és komoly kritika irodalmunk eredményeinek latbavetésénél a sanda és tisztán politikai sugalmazású tekinteteken mindig felülemelkedve, szeretetével a művészi értékek, szigorával az írói léhaságok felé fordul; efelől azután bátran vallhatja magát konzervatívnak, mert irodalmunkban a konzervativ kritikának ez a hagyománya. S végül azt is tapasztalom, - mégpedig igaz örömmel - hogy éppen ez a mi fiatal egyesülésünk: az IGE, máris milyen nagy szolgálatokat tett a lelkek ez üdvös egyességének, mely a méltatlan gyanakvásnak a valódi írói lélektől amúgy is idegen szellemét körünkből talán gyökeresen kiirthatja. Ebben a körben nem is lehet őszinte visszhangja egyébnek, mint Babits Mihály hitvallásának abban a keservesen mai izgalmú, de klasszikus megbékélésbe simuló költeményében, melynek címe is Jobb és bal:

. . . . . . . . .Hajlik a láng jobbra,
hajlik balra de mit neki
jobb és bal: ki csak fölfelé tör?
Melyik égtáj
mondhatja őt övének? Jobbra vagy
balra csak rokont keres,
kit áttüzesítsen, s magával röpítsen!

Ki állíthat
jobbra vagy balra engem?
Labdázzatok, mindenkié vagyok!
Csak majd az Isten
ha az Ítélet trombitája szól,
állítand jobbra vagy balra.
A többi: játék. - - - - - - -

[*] A lillafüredi írói kongresszusra készült előadás.